Valószínű, hogy az információátadás nagy sebessége és az első hallásra nem evidens szerkezet miatt nem volt élményszerű Eötvös Péter új darabja. A sebes-ség egyrészt Eötvös kompozíciós módszeréből - az önálló jelentéssel felruházott elemek sűrű egymásmellettiségéből - adódik, másrészt az elektromos zongora nagyobb játéktempót lehetővé tevő mechanikai tulajdonságából. A nagy elődre utal a mű öttételes szerkezete, s az is, hogy eredetileg a harmadik tétel lett volna a lassú (mint például a 4. vonósnégyesben), ám a komponálás során az anyag - az elektromos zongorának köszönhetően - felgyorsult. De az új lassú tétel így is centrá-lis maradt, mivel az első három tétel - legalábbis első hallásra - egyetlen egységgé forrt össze. Hogy valóban a pillanat szülte volna ezt a megoldást, vagy tudatos tervezés áll a háttérben, teljesen mindegy,
mindkettőt nagyon bartókosnak
érezzük, ráadásul így a Bartók-zongoraversenyekre is jellemző, klasszikus, háromtételes szerkezet állt elő. Számos Bartókra jellemző - emlékeztető funkciójú, gyakran idézetnek tűnő - hangzásra, fordulatra, "intonációra" figyelhettünk fel. Nem lenne meglepő, ha a partitúrát böngészve minden pillanatban bartóki forrásra bukkannánk. Sok elemet direkt módon használ Eötvös, ilyen a Concertóra utaló kisdobszóló (Eötvösnél hármas kánonban) a darab kezde-tén, az ütőhangszerek és a zon-gora összekapcsolása, az Éjszaka zenéjére utaló hangzások, hallani véltem a Mandarint, de még a Táncszvit rondótémáját is. Az eötvösi koncepcióból azonban sok minden nem valósult meg ezen az estén. Nem működött például rezonátorként az akusztikus zongora. Vagy a terem (Kongresszusi Központ) nem tudta a zongora utórezgéseit közvetíteni, vagy valamilyen technikai hiba miatt nem rögzített zengető pedállal állították be a hangszert. Nem érzékeltem az elektronikus zongorában rejlő páratlan lehetőségeket sem, miként azt sem, hogy az alkalmazott program (egy billentyű leütésével egyszerre több hangmagasság szólaltatható meg) közvetlenül reflektálna egy Bartókra jellemző hangszerelési megoldásra. Leginkább azonban azt sajnáltam, hogy ez a versenymű nem sok teret enged a szólistának, a nagyszerű Pierre-Laurent Aimard-nak, hogy alkotó módon járuljon hozzá a mű összképéhez. A darab nem az ihletét, hanem az ízületeit tette próbára.
Az új mű egy csodálatos Lontano-előadás és egy elképesztő Stravinsky-interpretáció közé ékelődött. Eötvös legújabb lemezfelvételének ismeretében a Tavaszi áldozat megszólaltatásához vérmes reményeket fűztem, miközben úgy sejtettem, hogy a CD számos megoldását koncertkörülmények között képtelenség lesz megismételni. A gyémántkeménységű, pengeéles megállások, a hangszercsoportok radikális elkülönítése, a dinamikai fokozások kivitelezésének precizitása azonban arról győzött meg, hogy Eötvös "natúr körülmények" között is képes megvalósítani elképzeléseit, s ebben a svájci zenekar is tökéletes társnak bizonyult. Ám a koncertbeszámolónak elsősorban a többletről kell szólnia. Eötvös utánozhatatlan érzékkel vezette a zenekart a rítus szabályozott lépcsőfokain keresztül a tetőpontok rituális kontrollálatlansága felé, s éppen ezekben a kontrollt vesztett pillanatokban vált érzékelhetővé zenekar és karmester tökéletes szimbiózisa, a kivitelezés magabiztossága. Ámulatba ejtő volt, hogy Eötvös nem egyszerűen tempókat váltott, hanem a váltás pillanatával egy időben tempókaraktert is. Nem is volt kérdés, hogy ezek a tempók egytől egyig tökéletes választásnak bizonyultak. A sok lapos Tavaszi áldozat után végre ismét a mű kimeríthetetlen gazdagságától kellett összeomlanunk.
A szép múltú és nagynevű zenekar teljesítménye öregbítette jó hírét. Nem így két nappal később az English Concert (Zeneakadémia, március 19.). Az együttes három évtizede az angol régizene-játék stabil pontjának számít, bő két éve Andrew Manze irányítja, s ő sem akárki a historikus felfogásban játszó hegedűsök mezőnyében. A zenekart a koncertmesteri pult mögül irányította, meglehetősen hiperaktív stílusban. A szétforgácsolt erő és a megosztott koncentráció sem hegedülésének, sem az együttes muzsikálásnak nem tett jót. Súlyosbította a helyzetet a számtalan
halálugrásszerű kürtbelépés,
a feltűnően gyenge fafúvósszekció. A fuvolák és az oboák ráadásul hamissá tették a teljes zene-kari hangzást, legfeltűnőbben Mozart G-dúr hegedűversenyében (K 216). Manze szólója komolytalanná tette a darabot, a sok bosszantó, feszültséggyilkos hiba és pontatlanság okolható az egész hangversenyen uralkodó feszélyező érzésért. Pedig játszottak egy fantasztikusan izgalmas, alig-alig hallható Haydn-szimfóniát (A-dúr, No. 64, "Tempora mutantur"), avantgárd lassú tétellel, egy tébolyító Mozart-fúgát arcpirítóan fésületlenül (c-moll Adagio és fúga, K 564), és két - mindig izgalmasnak és frissnek számító - szimfóniát az öreg Bach legkreatívabb fiától, Carl Philipp Emanueltől. Az English Concert 2006-ban (ja, kérem, "változnak az idők") haveri alapon zenélgető, kedves és szimpatikus angolok gyülekezetének tűnik.
