Amennyiben bárki azt gondolja, hogy egy placebo nem képes orvosságok hatását is feledtetve gyógyítani, máris felejtse el, hogy ez a lemez megjelent! Hasztalan próbálná, úgysem értené meg, hogy a kilencvenes évek végének Angliájában a britpop és a grunge gyökereinek nedveiből táplálko-zó Placebo (mely maga is egy sor problémával küzdött az elmúlt években) miért és hogyan akar bárkit is kezelés alá vonni.
Brian Molko, Stewe Hewitt és Stefan Olsdal tavaly május óta keverte Londonban az ötödik stúdiólemezhez szükségesnek vélt különböző pszichodéliákat. Alapanyagként adott volt Molko védjegyszerűen összetéveszthetetlen énekhangja és az előző négy album (Placebo, Without You I'm Nothing, Black Market Music, Sleeping With A Ghost) által kitaposott út. Adalékként ehhez "csupán" néhány csipetnyi kellett a korai Massive Attackből és a méregerős Smashing Pumpkinsból, valamint néhány alap-vegyületnyi az indusztriális Nine Inch Nailsből és a rockosabb DM-ből. Ebből fortyogta ki magát a selymesen finomra hangolt projekt - nem utolsósorban a francia Dimitri Tikovoi méregkeverésének köszönhetően, aki producerként korábban már több sikeres Placebo-kísérleten hagyta ott a keze nyomát.
Vélhetően a Meds egyetlen darabja sem lesz majd olyan feltűnő és botrányosan provokatív, mint anno a Pure Morning, a Special K vagy a Slave To The Wage volt, de a 13 tételből álló új tracklista egy eddig soha el nem talált egységes zenei világot teremtett. S ezzel a banda újra megerősíthette két éve foszladozó mítoszát. A Meds ugyanis sokkal inkább "tipikusan" Placebo-lemez, mint mondjuk a 2004-ben kiadott Once More With Feeling válogatás volt, amit a párizsi koncert DVD-je kipukkanni készülő bandaként képesített meg.
Igaz ugyan, hogy a korábbiaknál kevesebb szintis elektronikát használt, ellenben több és mániákusabb gitárt, s az is feltűnő, hogy az új dalszövegek a korábbiaktól szűkebbre vett íveken haladnak, ezáltal azonban minden fokuszáltabbnak tűnik. A hosszú stúdiómunkában arra is volt idő, hogy a tempóváltásokat is patikamérlegen adagolják: a Space Monkey darkosan víz alá nyomó hangulatát például az a Follow The Cops Back Home követi, melynek traktusain az album és hallgatója kimászhat a szenvedély, a ziláltság és a függőség elemeiből épített kis szigetre.
A Placebo új lemeze letisztult, nincs rajta felesleges hang vagy stíluskarc, és még csak kínosan hosszúra sem nyújtóznak a dalai. Igaz, egyetlen szenzációt sem tartalmaz, de több szám, így a címadó Meds, a Post Blue vagy az erősen new wave-es beütésű Song To Say Goodbye bármelyik "best of" válogatásra felfér majd.
A kritikusok legfeljebb azon találhatnak fogást, hogy "mindöszsze" 48 perc lett az összidő. Ami pedig a gyógyítást illeti: a Meds leginkább azoknak ajánlott, akiknek a borítón látható, kissé anorexiás csaj tudathasító mozdulatáról Brad Anderson Gépészének és David Lynch Útvesztőbenjének tömény pszichózisa ugrik be elsőre.
EMI, 2006
