A mellékes - Spike Lee: A belső ember (film)

Zene

Bár korábban inkább a bűn légköre, mintsem az elkövetés módja uralta Spike Lee filmjeit, álmatlan éjszakákat azért nem okozott, hogy a mester figyelmét újabban nem a népek olvasztótégelyének működési zavarai, hanem a tökéletes bűntény dramaturgiai csavarjai kötötték le.

Bár korábban inkább a bűn légköre, mintsem az elkövetés módja uralta Spike Lee filmjeit, álmatlan éjszakákat azért nem okozott, hogy a mester figyelmét újabban nem a népek olvasztótégelyének működési zavarai, hanem a tökéletes bűntény dramaturgiai csavarjai kötötték le. Merthogy A belső ember a banánhéjmentes bankrablás filmje, s minthogy ilyen, mármint tökéletes bűntény, köztudottan nem létezik, annál szórakoztatóbb eljátszani, hogy mégis.

Úgy rémlik, mintha egy ideje már békésen araszolgatnánk valami tisztán szórakoztató, elegáns csimbummcirkusz irányába, az utóbbi időben mindenesetre szelídülni látszott az a karrierje elejéről datálható mérges hang, mellyel Lee előszeretettel emelt szót a New York-i szubkultúrák, elsősorban persze az afroamerikaiak és telekszomszédaik ügyeiért. A rendező újsütetű vonzalmai egyre inkább műfaji jártasságot, mint magasra emelt öklöt kívántak, Az utolsó éjjel és benne a saját tükörképével feleselő Edward Norton nagymonológja azonban azt bizonyította, hogy a szabadjára engedett indulatok és a műfaji fegyelmezettség optimális esetben jól megfér egymással.

A belső ember nagyjából ugyanarra az erős New York-i utcaszagra utazik, mint Norton lebuktatott dílerjének sztorija, ezúttal azonban csakis a játszótér tűnik valóságosnak: a szereplők jól láthatóan nem embertől, hanem a rablópandúros típusfigurákat jól ismerő forgatókönyvírótól származnak. Olyasféle attrakció ez, melynek során a játékmester a szuperbűnöző és a szuperzsaru előtt is megemeli a kalapját: a szemben álló felek szakmájuk legjobbjai, s mint ilyenek - bármelyik oldalán álljanak is a törvénynek -, számíthatnak nagyrabecsülésünkre. A bankrabló (Clive Owen az angolos übermensch szerepében) az elegáns kivitelezésért, a zsaru (Denzel Washington mint a józan paraszti ész bajnoka) földhözragadtsággal vegyes szenvedélyességéért érdemel pluszpontokat, a rendező pedig azért, mert a lehető legkellemesebben vezet az orrunknál fogva. Lee mostanában annál érdekesebb, minél szabványosabb darabokban éli ki régi mániáit. A belső ember egyfelől színtiszta rutin és technika, a rajongók legkedveltebb kameraállásaiból filmre vett, jól kifundált thriller, melyet az autentikus utcazajon kívül a sztárok megbízható játéka és a rendőri intézkedések szakszerű demonstrálása hivatott hitelesíteni. A műélvezet további fokozását a bankrablók valódi céljainak a felfedése segítené, a menthetetlenül blődlibe forduló történetért azonban Lee helyismerete a fájdalomdíj. Olyan, mellékesnek tűnő, a rendező szívéhez azonban nagyon is közeli pillanatokról van szó, amikor a helyzetbe hozott statiszták thrillerszerepeikből kilépve a soknemzetiségű nagyváros öntudatos lakóiként jutnak szóhoz. Ilyen kellemesen thrilleridegen pillanat például, amikor Washington nyomozója egy arab terroristának nézett, turbánjától megfosztott szikhkel vitatkozik, vagy amikor a szinte mindennel felszerelt rendőrök a kordonon kívüli bámészkodók soraiból tesznek szert - szinte pillanatok alatt - albán tolmácsra. New York egyszerre befogadó és elutasító természetének hol szeretetteljes, hol fanyar kritikája persze csak cicoma a krimi testén, az ilyesfajta semmiségekért érdemes azonban az olyan blődségekre befizetni, melyek a tökéletes bankrablás ígéretével kampányolnak.

A UIP - Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."