Változatlan szöveggel, bármiféle, a kötetet újraértékelő elő- vagy utószó nélkül a közelmúltban jelent meg Hankiss János először 1942-ben kiadott műve.
Filológus lévén az irodalomtörténész Hankiss János (1893-1959) e művében azt foglalta össze, hogy kanonizált vagy éppen rég elfeledett költőinket és íróinkat mely európai szerzők alkotásai inspirálták, vagy ha történetesen nem ismerték az illető munkáit, akkor inspirálhatták volna. A "meríthetett-e Verne Gyula is ugyanabból a folyóiratból, amelyet Jókai állandóan kivonatolt" típusú, aprólékos - ráadásul Hankiss esetében szerzőről szerzőre csapongó - összehasonlítás keveseket érdekel. Akiket mégis, azoknak a könyvtárakban hatvannégy éve rendelkezésükre áll a manapság már különösebb nehézségek nélkül sokszorosítható kötet. Ennél nagyobb baj, hogy
a kitűnő Þlológus
egyben a két világháború közti keresztény úri középosztály ideológusa is volt, s a 21. századi kommentárt nélkülöző könyv olvasói még azt hihetik, Hankissnak az összehasonlító irodalomtörténeti kutatásai hátteréül szolgáló - a szövegben végig nyomon követhető - nézeteivel nincsen semmi gond. Pedig van.
E műve megírásakor, mint a többinél is, kultúrdiplomáciai célok vezették: "az értékek elvi tudatosítása" által "az Európa elismerése felé vezető utak elejét" vélte járni, amelyet egyébként úttörőként maga már régóta taposott. 1927-ben két szemeszteren át magyar irodalmat oktatott a párizsi Sorbonne egyetemen, ugyanebben az évben létrehozta az érdeklődő külföldieket a magyar nyelvvel, irodalommal és kultúrával megismertető, azóta is működő Debreceni Nyári Egyetemet. 1931-ben ő szervezte az első, Budapesten tartott Nemzetközi Irodalmi Kongresszust. Ez eddig rendben is volna, ám tudósi és tudományszervezői tevékenységével - amint azt a Magyar Külügyi Társaság kiadásában megjelent A kultúrdiplomácia alapvetése című eszmefuttatásában már 1936-ban világosan megfogalmazta - a revízió, a régi "Nagy-Magyarország" visszaállításának ügyét kívánta előmozdítani. Úgy gondolta ugyanis, hogy "az irodalom segítségével rengeteg politikai anyagot csempészhetünk be vámmentesen, komoly ellenállás nélkül a külföldi közvéleménybe". Az első világháború után elvesztett területek visszaszerzésének nagyon is konkrét politikai célja lebegett a szeme előtt a Kráter által újra kiadott könyvében is, amikor arra kereste a választ, hogy a lényegében ismeretlen magyar irodalom mit nyújthat az akkoriban jórészt éppen ellenségnek számító Európának. Fő ajánlata Madách Imre Az ember tragédiája volt, mert vélekedése szerint a nyugati értékrend válságára az isteni beavatkozással az emberiségnek perspektívát kínáló utolsó szín keresztény szellemisége a gyógyír. "Szalmaláng, tiszta szándék, úri magatartás" jellemzi szerinte e művet, melyet nem éppen szerényen még Goethe Faustjánál is különbnek nevezett. Meg volt győződve arról, hogy "a Nyugat pusztulásának jóslata alatt nyögő Európa is kapva kell hogy kapjon az őszinteség végletéig elmenő költő-próféta alkotásán" - akkor, amikor Magyarország éppen e jóslat beteljesítésén munkálkodott. A házasságtörés toleráns kezelése, ezáltal a női egyenjogúság pátyolgatása miatt a 19. századi európai irodalommal elégedetlen Hankiss e téren is Madách művét állította példának: "A magyar Ádám rajong a nőért, eszménye szép szimbólumáért, de nem engedi beleszólni az ő közügyeibe", "ő nemcsak férfi, de női utódaiért is felelős pater familias". (Ha már Ibsen, Zola vagy Flaubert "a legcélszerűbb megoldásra nem gondoltak: hogy erről a témáról jobb minél kevesebbet beszélni".)
Európa és a magyar irodalom a honfoglalástól a kiegyezésig című művének legérdekesebb része a kiegyezés utáni korszakról, a saját koráról szóló fejezet. Ugyan két életrajzot is írt a két világháború közti időszak nagy becsben tartott írónőjéről, Tormay Cecile-ről, aki máig tartó hatással, Adolf Hitlert megelőzve adott hangot
vehemens antiszemita
nézeteinek, Hankiss a zsidóságot illetően finoman fogalmazott. E könyvében sem használta a "zsidó" szót. Szerinte az 1880-as évektől "az idegen elemek hirtelen és mértéktelen beözönlése" hozott "gyökeres változásokat" a "metropolitán", nagyvárosi irodalomba, s az olvasók figyelmét csak egy lábjegyzetben hívta fel Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 című művére. Ebből aztán kiderül, bár kortársai előtt bizonyára nem volt titok, eufemisztikus megfogalmazása valójában mit takar. (Ha valakinek nehézsége támadna a dekódolással, Hankiss 1941-ben megjelent, a külföldről érkezett ösztöndíjasoknak ajánlott A magyar géniusz című művének "A város" fejezete eligazítja: "A fővárosba áramlás anyagi előnyeit a szemfüles zsidóság aknázta ki, amely ebben a századvégi spekulációs korszakban vált olyan hatalmassá, hogy a világháború előtt a főváros irányítását is csaknem teljesen a kezében tartotta.") Most kiadott könyve előszavának tanúsága szerint - amit a neokonzervatív szemléletű tudós a második világháború kitörésének havában, 1939 szeptemberében vetett papírra - nem értette, miként lehetséges, hogy "Európa még nem figyel ránk, ő még nem tudja, mit jelentünk neki".
Hankiss Jánosnak az összehasonlító irodalomtudomány terén nyújtott munkássága maradandó értékű, világnézete korszerűtlen, antiszemitizmusa elfogadhatatlan. Mégis, életművét a szakma máig nem értékelte át, "a nemzetközi irodalomtudomány kapcsolatainak kiépítése érdekében" folytatott tevékenységét, amint azt a legújabb lexikonokban olvashatjuk, nagy megbecsülés övezi, a többiről néma csend. Tárgyalt könyvének megjelentetését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta. A szerző újkonzervativizmusát megvilágító kísérőtanulmány nélkül kidobott pénz volt.
Kráter Műhely Egyesület, 2005, 576 oldal, 2800 Ft
