MOZART: LA CLEMENZA DI TITO A Titus kegyelmét, amely A varázsfuvola "sötét párjaként", azzal egy idõben keletkezett, ma a felvilágosodás végjátékaként, az eszmenélküliség reprezentatív darabjaként értékelik. A nõsülni kívánó római császár afféle felettes énként a szereplõk helyett oldja meg személyes életproblémáikat. A központi kérdés a hatalom, a szerelem és a barátság bonyolult konglomerátuma. A zavaros érzelmi viszonyok összeesküvésbe, gyújtogatásba, halálos ítéletbe s a végén általános megbocsátásba torkollanak, az uralkodó - a mû egyik méltatója szerint - "penetráns jósága" miatt. Újabb elemzõk, köztük karmesterek nem opera seriának, hanem a romantika elõfutárának tekintik a pompás darabot, rámutatva a szerzõ számos zenei újítására. A James Levine vezényelte Bécsi Filharmonikusok megfelelnek a fülhallás legkényesebb igényeinek, a közelmúlt egyik jeles operarendezõje, Jean-Pierre Ponnelle filmadaptációja pedig a szem kívánalmainak. A fel-vételek 1980-ban zajlottak az ókori Róma híresebb épületromjait használva föl díszletként, Mozart-korabeli jelmezekben, tartalmas feszültséget teremtve a lehanyatlott múlt és a nagyságot imitáló utókor között. Az elõadás legjobb hangja Tatiana Troyanos, a szerelem vagy lojalitás dilemmáját kezelni képtelen Sextus szerepében. A másik "nadrágszereplõ" a hû Anniust korrektül éneklõ Anne Howells. Carol Neblett erõs mellhangokkal fúriává, Eric Tappy forgó szemekkel némileg hisztérikus és kissé finomkodó kvázizsarnokká teszi a becsvágyó Vitelliát, illetve Titus császárt. A külsõ helyszínek és a belsõ lelkiállapotok tökéletesen fedik egymást. Nagyon szép, de mai szemmel - sajnos - kissé már avítt elõadás.
- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*****
Ember Mária: Naplónak indult Az életmûsorozat elsõ kötete köztes mûfajú darab, a napló és a kulcsregény határán ingázó emlékezõ próza. Az 1991. augusztusi, Gorbacsov elleni kommunista puccs másnapjáról való az elsõ bejegyzés; Janájevék akciója egy 1964-es esetet idézett fel Ember Máriában, Hruscsov leváltását, amelynek a híre pillanatok alatt fölbolygatta magánéletüket. Az öt idõsíkon futó privát visszaemlékezés szereplõi - az 1956 után bebörtönzött férj, a zaklatott életmód miatt hat és fél évesen is bepisilõ fiú, a mindinkább megváltozó és eltávolodó barátok, a rendõr- és kihallgató tisztek - kivétel nélkül azonosítható (és többségükben egykori közéleti) személyiségek, ám a napló nem csak ezért érdekfeszítõ olvasmány. A Kádár-kor kezdeti kemény, majd a hatvanas évek közepétõl puhuló diktatúráját a többség nyilván másként élte meg, mint például Ember Mária családja. A Naplónak indult legnagyobb erénye épp az, hogy mindenki számára átélhetõen jeleníti meg e világ fenyegetõ légkörét. Távol áll tõle a heroizálás vagy a valahai fõvárosi ellenzéki értelmiségre oly gyakran jellemzõ szubkulturális belterjesség. Ember Mária könyve semmirõl nem akar meggyõzni senkit, pusztán rögzíti, s amennyire lehetséges, értelmezi a vele történteket. Ám a higgadt megfigyelés és a személyesség kettõsége olyasfajta hitelességet kölcsönöz írásának, ami képes elhitetni: ami megesett vele, az mindannyiunk közös történetének a része.
B. I.
noran, 2005, 128 oldal, 1990 Ft
*****
Téboly A legzseniálisabb ötletek közismerten a filmgyári büfékben születnek. A Téboly keletkezéstörténete például az MGM étkezdéjéhez fûzõdik, széles büfékörökben köztudott ugyanis, hogy az ismert író-producer (a késõbbiekben pedig rendezõként sem utolsó) Joseph L. Mankiewiczet éppen itt, az ebédlõasztalok árnyékában érte a megvilágosodás, amibõl aztán a kis híján meglincselt kisember története megszületett. Az amerikai rögvalóságból táplálkozó kisvárosi horror jól illett a Búcsúlevél kapcsán múlt héten már méltatott Fritz Lang rendezõi profiljához, hiszen a frissen emigrált filmrendezõ öt évvel korábban Berlin teljes alvilágát szabadította Peter Lorre fejvesztve menekülõ gyerekgyilkosára. Bár az elsõ amerikai produkcióját vezénylõ Lang német szigorúsággal s gyakori ebédszünet-megvonással büntette a Tébolyon dolgozó alattvalóit, a gondosan dokumentált kínlódás 1936-ra meghozta gyümölcsét. Az amerikai álom e szokatlanul kiábrándult változatában Spencer Tracy egyetlen bûne, hogy rossz idõben s rossz helyen majszol sósmogyorót. A törvénytisztelõ kisembert emberrablónak nézik, bekasznizzák, a börtönt pedig a csõcselék nagykönyvében foglaltak szerint a felbõszült helybéliek felégetik. Ha rajtuk múlna, Spencer is a romok közt végezné, a forgatókönyvíró azonban úgy intézte, hogy hõsünk bosszút állhasson. Innentõl valójában hamisítatlan hollywoodi hókuszpókusz az egész, a tömeghisztéria hagymázas képei, a lincselést cirkuszi látványosságként élvezõ kisgyerekes anya és a gyilkos dühöt sugárzó arcok látványa azonban hetven évvel a premier után sem kevesebb mint vérlázító.
- köves -
Warner Home Video
*****
Wagner: Parsifal Az egyelõre még nyitott kérdés, vajon a Mindenhatónak, a nyugati civilizáció több évezredes föltartóztathatat-lan fejlõdésének vagy pusztán a té-kozló vakszerencsének legyünk-e hálásak ezért, az mindenesetre hétszentség, hogy a Mezzo TV (leánykori nevén Muzzik) létezése fölbecsülhetetlen ajándék számunkra. Valósággal dõl a zene a most tízesztendõs francia adóból: szombat esténként például komplett operaelõadások ömlenek elénk, ha a kultúrszomjtól elgyötörtetve odakapcsolunk. Legutóbb Wagner Parsifalját szórták a 2004-es baden-badeni fesztiválról, föltehetõleg közmegelégedésre.
Mert noha oktondi evidenciaként elõrebocsátható, hogy Baden-Baden nem Bayreuth, azért a zenei meg a színpadi kivitelezés a leg-kevésbé sem hagyott maga után kívánnivalót. Ez nem is különösebben meglepõ, hiszen a megszentelt szerepeket olyan elementáris énekes színészek formázták, mint Waltraud Meier vagy Thomas Hampson, a karmesteri pultnál pedig a kiváló Kent Nagano teljesített szolgálatot. Nagano érzékelhetõen kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a Parsifalt, ezt a szinkretista elemekkel földúsított messiástörténetet a szokás szerinti zenés úrfelmutatásként adja közönsége elé. Ehelyett inkább telivér, komótosságában is lüktetõ operát dirigált, s döntését - néhány szeszélyesebb tempóválasztástól eltekintve - nem volt okunk kifogásolni.
Operaínséges idõket élünk, hát csak becsüljük meg a kínálkozó lehetõséget! A nagypénteket megelõzõ hetekben többször is alkalmunk nyílik még rá, hogy - megváltást keresve - elcsípjük a Mezzo mûsorán ezt a négyórás tömény csodát.
László Ferenc
Mezzo TV, március 11.
*****
Schiff András Beethoven- estjének - ha nagyon szarkasztikusan akarunk fogalmazni - a legér-dekesebb része a mûsorfüzet volt: az interjúban a pianista bámulatos ésszel és tudással fejtegeti nézeteit a szonáták interpretációs problémáiról. És a legszebb emlékként a második ráadás maradt, Haydn f-moll variációi, melyet Strém Kálmán emlékének ajánlott a mûvész. Schiff döntése, hogy idõrendben játssza a Beethoven-szonátákat, vitatható, és ezzel együtt talán az is, hogy ekként az alkatától eltérõ vagy azzal alig korrespondeáló darabokat is elõ-adja. Ám ha valaki ellenérvként azt mondja: egy ilyen kvalitású mûvésznek el kell játszania minden Beethoven-szonátát, akkor fejet kell hajtanunk. Másrészt persze szinte bizonyos, hogy a pianista temperamentumától távol áll a mûsor egyik fõ száma, az Appassionata szonáta. Schiff érdekes dolgokat mond a darabról, de ebbõl alig hallottunk valamit. Az elsõ tétel manuális problémáit még megemlíteni is vicces, hiszen ki nem üt mellé az Appassionatában? De ha lejátszódik a nagy dráma, akkor ez senkit nem érdekel. A koncerten viszont a szenvedély kitörései helyett inkább csak retorikus csapkodást hallottunk, melyért kevéssé kárpótolt a második tétel finom intimitása. A harmadik tételt Schiff roppant visszafogottan játszotta; a tradícióban megszokott téboly helyett itt dalolt a hangszer, szépen, megkapóan. De a kóda elementáris kitörését nem lehet megspórolni, és Schiff itt sem robbant, ráadásul egész este túl sok pedált használt, ez olykor meglehetõsen maszatos hangzást eredményezett.
A második rész elsõ száma (Fisz-dúr szonáta, op. 78) a lehetõ legvarázslatosabban indult, de aztán ez is kihamvadt; Schiff nem bizonyult elég szuggesztív elõadónak ezen az estén. A "Les Adieux" szonáta (op. 81/a) megint a dráma hiányát hozta, a viszontlátás-búcsú dramaturgiája nem élt. Élt viszont sok más, például a harmadik tétel lassú kódája. És emlékezetes marad a második tétel elégikus szomorúsága is.
- csont -
Nemzeti Hangversenyterem, március 12.
***
Ördögûzõ: Dominium és Kezdet Szinte azonos szcenárióval rögtön kettõt forgattak belõleÉ Nem sok példa van arra, hogy ugyanazt a filmet kétféleképpen is felvennék, itt mégsem a Devla keze van a dologban, hanem a Taxi-sofõr forgatókönyvét is jegyzõ Paul Schraderé. Sokszor bizonyított már, így a legendás horrorfilm elõzményeinek megrendezését nyugodt lélekkel bízták rá a hollywoodi hatalmasságok. A Dominiumon már a tesztvetítések alatt átok ült; a tempója nem elég feszes, a látvány nem sokkol eléggé, a szereplõk már az aktus elõtt úgy néznek ki, mint az eredeti végén szörnyethalt Merrin atya. A hatalmasok látták, hogy tízmilliókat tapsoltak el, kézzelfogható eredmény meg sehol. A fõszereplõt kivéve kirúgták az egész stábot, picikét átszabták a forgatókönyvet, csak hogy ugyanazokon a helyszíneken az akciódús eposzairól hírhedt Renny Harlin rendezésében leforgathassák a Kezdetet (ha úgy tetszik, Ördögûzõ 0 vagy 4/1/2). Renny paktumot köthetett Luciferrel, mert végül takaros mûvet rittyentett a semmibõl, legalábbis a Dominiumhoz viszonyítva. Ez csakis a két állandó fõszereplõnek köszönhetõ: Stellan Skarsgardnak és az Ördögnek (emitt popsztárba, amott doktornõbe telepszik). Ám a Dominium mégis félelmetesebb. Nem látszik rajta, hogy pénzbõl készült, nincsenek benne aktori erõfeszítések, és a misztikumot csak messzirõl kerülgeti. A félresikerült elsõfilmes próbálkozásnak tûnõ alkotásban azok a jelenetek érvényesülnek igazán, melyeket átemelt a következõ verzió. A haláltól az egészet csak egy alapos ördögûzés menthetné meg.
Balázs Áron
Warner Home Video
*
Szabó Miklós: A keleti kelták. A késõ vaskor a Kárpát-medencében címû könyvét olvasva többek között megtudhatjuk, hogy a Dusov-Münsingen fázisnak semmi köze az elektromossághoz, és hogy a "magyar kardstílus" sem valamiféle vívási technikaként értelmezendõ. A nemzetközileg elismert régészprofesszor új könyve az 1971-ben, a Corvina Kiadó Hereditas sorozatában megjelent, A kelták nyomában Magyarországon címû ismeretterjesztõ munkájának jelentõsen átdolgozott és kibõvített kiadása. Az tetszetõs külsejû könyv három részre oszlik: az elsõben a kelták történelmét tárgyalja, a második címe: Életmód, nyelv, vallás, míg a harmadik a mûvészettel foglalkozik.
Nem csak azoknak ajánlott a könyv, akik nem tudták, hogy a történeti kelták anyagi kultúrája az i. e. VIII. században alakult ki a kora vaskori Hallstatt-kultúrából, és hogy régészetileg az i. e. V. század közepétõl figyelhetõ meg ez az egységesnek mondható kultúra (La Téne kultúra), amely a svájci Neuch‰tel-tó melletti település után kapta a nevét, vagy hogy a kelták az i. e. IV. század elsõ felében kerültek a latin és görög szerzõk látókörébe, mert ekkor indul meg a kelta vándorlás. Azok számára is hasznos lehet, akik mindezt már tudják.
A kötet fõleg a pannóniai kelta törzsek (azalusok, boiusok, eraviscusok stb.) régészeti kultúráját tárgyalja a legfrissebb kutatási eredmények és a legújabb szakirodalom alapján, bõ képanyaggal, amelyet a Kárpát-medence kelta lelõhelyeinek teljességre törekvõ katalógusa egészít ki.
Pallag Zoltán
L'Harmattan Kiadó, 2005, 211 oldal, 2600 Ft
*****
Befejezetlen élet Ha pincérnõként illegeti magát, a házastársi pofonok rendre megtalálják szerencsétlen Jennifer Lopezt. Szegény fejét rendesen gyepálják most is, gályázhatott eleget a sminkosztály, míg sikerült elcsúfítani a milliódolláros pofit. A dramaturgiailag indokolt véraláfutások láttán nem vitás, hõsnõnknek lépnie kell. Bõrönddel az egyik kézben, koraérett gyereklánnyal a másikban a menekülõ anya vidékre tart, a grizzly medvék és a Robert Redford nevû magánzó földjére. A vén cowboy és a nehéz életû anya személyében a mogorva após és a kékre-zöldre vert meny igyekeznek felszámolni ellentéteiket és leszámolni egy régmúlt tragédia emlékével, melyben az apa a fiát, az asszony a férjét vesztette el. A kríziskezelésben a hamisítatlan falusi levegõ és a házi koszt legalább akkora segítségükre van, mint a félbénultan is bölcselkedésen kapott Morgan Freeman, valamint Bart, a film legautentikusabb alakítását nyújtó grizzly. Szerencsétlen szerzet távolról sem holmi mezei vadállat, hanem egy négylábú, láncra vert szimbólum. Az alkotók szíves közlése szerint õ lenne a mindenkiben ott lakozó félelmek megtestesítõje, s mint ilyen, közös jelenetei a zord apóssal fokozott mentálhigiénés jelentõséggel bírnak. Mondanunk sem kell, a vadnyugati környezet és Redford jelenléte a mûfaj és a sztár korábbi közös nagy pillanatait idézik, az öreg cowboy és a medve azonban nem kifejezetten az az attrakció, amelyet szívesen kapcsolunk össze a Sundance kölyök emlékével. Szépen megöregedni bizony legalább olyan nehéz, mint szembenézni a bennünk lakozó nagymedvével.
- köves -
A Mokép bemutatója
** +fél
