Opera

Verdi: A két Foscari

Zene

Idős korára és megromlott egészségi állapotára tekintettel, saját kérésére, érdemei elismerése mellett – a velencei Tízek Tanácsa alighanem ilyesféle formulával helyezné nyugállományba a nyolcvanesztendős dózsét, Francesco Foscarit, ám ő inkább énekelve meghal a nyílt színen, semmint hogy hagyja magát visszavonulásra kényszeríteni. Némi bocsánatos vulgárpszichologizálás árán alighanem Verdi 1844-es operájának eme kulcsjelenetében lelhetnénk fel a magyarázatát annak, miért is kultiválják ily előszeretettel a korosodó baritonok (pár éve immár Plácido Domingót is ideértve) A két Foscarit. Például Leo Nucci, aki most a Müpa koncertszerű előadásán végső, felháborodott és sztentori erejű kitörésével szinte szétrobbantotta maga körül a frakkos pódiumeseményt, a legszemélyesebb üggyé és életvallomássá avatva ezt a szerzője szerint is túlságosan egyszínű dalművet. A 76 esztendős Nucci az eredendően ugyancsak kissé egyszínű (értsd: fakó) orgánumát feledtető hatalmas energiával, fáradhatatlanul gürizett egész pályafutása során, és az utóbbi évek során végképp kiderült róla, hogy az a fajta művész, aki az igazán fontos pillanatokban képes meghaladni a saját képességeit. Ez történt a múlt kedden is, és ehhez képest a produkció leltárszerű méltatása már legfeljebb csak másodlagos fontosságú. A müncheni rádiózenekar és kórus teljesítménye minden­esetre tartósan kellemes emlék marad, a horvát Ivan Repušić pedig jó kis operakarmesternek bizonyult, ami más esetben akár hosszabb kifejtést is megérhetne. Nucci boldogtalan családját a szoprán Guanqun Yu és a tenor Ivan Magrì alkotta, s néhány kisebb szeplővel ugyan, de mindketten tisztesen megfeleltek. A mellékszereplői sorból Sebestyén Miklós ugrott ki, körüljárható alakot teremtve az inkább csak dramaturgiai indokoltságú rezonőr-intrikus, Jacopo Loredano szólama köré.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 27.

Neked ajánljuk