„Sohasem szerettem agyonhajszolni vagy túlerőltetni magam, és mindig kedveltem a kényelmet. Gyakran idéztem csúfolódva egyik német barátom megjegyzését: »A munka butává és közönségessé tesz, azonkívül rabolja az időt!« Sokan életművésznek neveztek, mert értettem az életet »igazán élni«. Értettem a pihenés művészetét, melyről annyi embernek fogalma sincs. […] Ha kompozícióimról beszélek, újra csak azt ismételhetem, hogy nem voltam különösen szorgalmas, de igyekeztem mélyreható és a kifejezésben pontos lenni. Mint a levélírást, amit különösen utáltam, mert nagyon nehezemre esett – én is úgy voltam vele, mint Schumann, hogy inkább zenével szerette kifejezni magát –, kompozícióimat is halogatni szerettem, annál is inkább, mert nem akartam alkotni inspiráció nélkül. Ezért akárhányszor megesett a régmúltban, hogy utolsó percben, az előadás előtti napon fejeztem be valamely, főleg kamarazeneművemet. Egyszer, mikor még fiatalember koromban Angliában előadtam első alkalommal Csellószonátámat, partnerem, szegény Lebell ugyancsak izzadt, mert egy nappal előbb adtam át neki az utolsó oldalakat, s egész éjjel gyakorolnia kellett, hogy lépést tarthasson velem. Még az is megesett, hogy egy zongoraművemet, mely nem nyert befejezést, magán az előadáson improvizáltam.” Az agg Dohnányi Ernő jellemezte ilyen őszintén amúgy valóban legendás lazaságát-lustaságát, és erről, valamint élete meg életműve más részleteiről idén még többször lesz alkalmunk majd szólni, hiszen júliusban lesz 140 esztendeje, hogy megszületett a karmesternek és zongoristának is világra szóló muzsikus. (Fotográfiánk az ifjú Dohnányi egy másik angliai turnéján készült.) A fentebb emlegetett, utolsó pillanatra elkészült B-dúr cselló-zongora szonátát most pénteken Perényi Miklós és Prunyi Ilona előadásában hallhatjuk majd azon a koncerten, melyen e két művész, valamint a fiatal hegedűs, Banda Ádám csupa-csupa Dohnányi-kamaradarabot fog eljátszani nekünk (Zeneakadémia, Solti terem, február 3., hét óra).
Ezzel a kamaraesttel párhuzamosan a MÁV Szimfonikus Zenekar a nagyteremben egynemű és slágerdarabokban gazdag Mendelssohn-programmal csábít majd, méghozzá Takács-Nagy Gábor vezényletével (Zeneakadémia, február 3., hét óra), de azért az elkövetkező napok izgalmas koncertjeire főleg a romantikán jóval innen és jócskán túl találhatunk rá. Vashegyi György és együttesei például a Haydn fivérek, Joseph és Michael utolsó miséit adják majd elő (Nemzeti Hangversenyterem, február 7., fél nyolc).
A hazánkba látogató London Sinfonietta viszont a kortárs angolszász zeneszerzés hírességeinek műveit hozza magával, így többek közt Steve Reich, Michael Nyman és Simon Bainbridge kompozíciói is ott szerepelnek az 1968 óta az új zene népszerűsítésére fölesküdött kompánia meghirdetett programján (Zeneakadémia, február 9., fél nyolc). Az Óbudai Danubia Zenekar Bach-sorozatának esedékes koncertjén pedig Hámori Mátéék jóvoltából egymás mellé kerül két, egymástól időben oly távol eső életmű: Bach atyusé, valamint Szofia Gubajdulináé, aki a nagy pályaelőd egyik korálja felett hasznosan és gyönyörködtetően meditált (BMC, február 4., hét óra).
