Minimalista álompopjuk egyszerre érintkezett az épp újra divatba jövő r&b-vel és a posztdubstep világával. Ehhez jött még Romy Madley Croft és Oliver Sim végtelenül érzelmes éneke, s mindez olyan védjegyszerű hangzásban forrt össze, amely minden pillanatában felismerhetően sajátos volt. A 2012-es Coexisten viszont – a hangsúlyosabb tánczenés vonal ellenére – a zenekar mintha bentragadt volna az igen szűkre szabott világában. Ezen pedig az sem segített, hogy az első lemez azonnal megragadó számai helyett a folytatásban már kevésbé emlékezetes dalok jöttek.
Az xx univerzumában a drámát az énekesek képviselik, az okos tervezést viszont az alapokért felelős Jamie xx, aki a megújulás forrása is. Valószínűleg ők sem tagadnák, hogy az új lemezt erősen befolyásolta, hogy 2015-re összeállt Jamie első (tisztán elektronikus) szólóalbuma: hogy mást ne mondjunk, az ott szereplő három szám, amelyet az xx tagjaival vett fel, simán elférne az I See You-n is. És fordítva: az I See You számos dala az In Coloursről sem lógott volna ki. Rögtön ott a nyitó Dangerous fúvósokkal – vagy akként ható szintikkel – garage house-osított popja vagy A Violent Noise buli utáni balladává lebontott stadion EDM-je, netán a zenekar eddigi leghangsúlyosabb hangmintázását bevető On Hold. De a régi vágású pillanatokba is sikerült új életet lehelni – részben a komplexebb hangszereléssel, részben pedig azzal, hogy a párkapcsolaton túl végre az élet egyéb rétegei is érdekesek lettek a számukra: a Romy Madley Croft szülei halálára írt Brave For You egyszerre megrázó és felemelő, az r&b-s Lips az eddigi legszexibb témájuk, az I Dare You meg aztán tényleg olyan, mintha elhúznák a függönyt, és sarkig tárnák az ablakot. Mindez ráadásul úgy történik, hogy végig azt az xx-et halljuk, amelyet 2009-ben megismertünk: ez az akkor már-már monokróm zenekar úgy vált színesebbé és többpólusúvá, hogy közben teljesen önazonos maradt.
Young Turks/Neon Music, 2017
