Lemez

Lucie Horsch: Vivaldi

  • - csk -
  • 2017. március 2.

Zene

Sokan azt hiszik, furulyázni könnyű. Mekkorát tévednek! Talán azért vélekednek így, mert zenei tanulmányai elején a legtöbb gyerek furulyázgat egy kicsit. Vagy talán azért, mert a furulya „csak egy fadarab, rajta pár lyukkal”. De hát éppen azért olyan nehéz játszani rajta! Mert jól furulyázni nagyon nehéz, és igazán jól, virtuózan csak kevesen tudnak a világon. Közülük való egy tizenhét éves holland lány, Lucie Horsch, akinek Vivaldi-lemeze nemrég jelent meg. Versenyműveket játszik rajta – részben olyanokat, amelyeket a zeneszerző eredetileg is furulyára komponált, részben átiratokat, illetve vokális műveket is, furulyára és zenekarra alkalmazva.

A régi zene korhű előadópraxisának közönsége két nagy furulyás élményt hordoz magában. Az egyik a már elhunyt holland virtuóz, a rendkívüli érzékenységű Frans Brüggen hasonlíthatatlan játéka. A másik itáliai kortársunk, Giovanni Antonini rendkívüli szenvedélyű, tüzes zenélése. Fontos, hogy mindkettőjüket karmesterként is megismerhettük: Brüggen A 18. Század Zenekarát alapította és vezette, Antonini az Il Giardino Armonicót. Melléjük zárkózik fel most a tizenhét esztendős holland lány. Igaz, hogy „csak” hangszeres szólistaként, de ebben a minőségben teljesítménye rendkívüli. Szárnyaló, éneklő dallamjáték, sebesen száguldó skálamenetek, fürge figurációk, pattogó staccatók és vajpuha legatók – ez az ifjú hölgy mindent tud a hangszeren, amit egyáltalán tudni lehet. Mindehhez olyan muzikalitás társul, amelynek eredményeként furulyáján anyanyelvi természetességgel szólal meg Vivaldi temperamentumos zenéje. Csodás hangulatteremtő erő jellemzi, eggyé válik a darabokkal. Úgy játszik, mintha egy madár csicseregne a fán. Partnere, az Amsterdam Vivaldi Players tökéletes stílusismerettel, alkalmazkodón kísér – és az sem mellékes körülmény, hogy az együttes csak néhány tagból áll, így a karcsú rajzolatú furulyadallamok plasztikusan kiemelkednek a hangzásból.

Decca, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.