Eső, folyó, óceán – 49. Dalok a vízről

  • Szőnyei Tamás
  • 2016. április 15.

A nagy számok örvénye

Földi létünk alapja, ezért keressük a világűrben is. Nélküle kiszárad ember és állat, elszárad a növény. De pusztítást hoz akkor is, ha zabolátlanul zúdul ránk. Élet és halál ura, értől óceánig érő konkrétum és sokrétű metafora, hűs és forró, édes és sós, békés és dühödt, zavaros és tiszta, lusta és sebes, csöppnyi és óriási. FKA Twigs, Mos Def, David Byrne, a Beatles, a Beach Boys, a Tinariwen, a Madredeus, Al Green, Jimmy Cliff, Irma Thomas, az Echo & The Bunnymen, a Waterboys, a Melodians és Enya a vízről – az életről.

FKA Twigs: Water Me

Könnyező klippel Sinead O’Connor 1990-es Prince-feldolgozása, a Nothing Compares To You óta aligha ért el bárki akkora hatást, mint FKA Twigs a 2013 augusztusában kihozott Water Me-vel. 13 millióan látták, miként növeszti mangás méretűvé az énekesnő szemét egy legördülő, majd a fejére hulló gyémánt könnycsepp. Valódi női arc és komputeranimáció. Dolgozott rajta rendesen a rendező, Jesse Kanda stábja, sminkestől számítógépesig, de a háttértáncosnőként indult FKA Twigs azért természetes földi valójában is megcsodálható – itt épp a 2015-ös Glastonbury Fesztivál nagyszínpadán, a Pendulummal és a 6.25 körül induló Water Me-vel.

Egy szerelemre szomjas lány hangján suttog, akinek azt mondta a fiúja, hogy túl kicsi még a szeretkezéshez. Erre azt kéri, öntözze meg, és ígéri, nagyra fog nőni. Ha a hangzásvilágról az Art of Noise után Björk jut eszünkbe, az nem véletlen: Arca, a venezuelai zenei producer előbb Tahliah Debrett Barnett-tel (ez FKA Twigs rendes neve) és Kanye Westtel dolgozott, utána jött csak az izlandi énekesnő tavalyi albuma, a Vulnicura (lásd a szakítós dalok között a History of Touchest).

Beatles: Rain

Amíg kétoldalas kislemezek készültek, az A-ra tették a slágernek szánt számot. De a B sem maradhatott üresen, ez lett a kevésbé ütős szerzemények helye – elvileg. Olykor megfordult a dolog, s a B oldal futott be. A harmadik lehetőség, ha a két oldal kimondva, kimondatlanul egyenrangú volt. Ilyen nagyvonalúságot, bőkezűséget kevesen engedhettek meg maguknak. A Beatles közéjük tartozott. Bárki más boldogan rakta volna ki az A oldalra a Raint, náluk ez „csak” a Paperback Writer árnyékdala lett 1966-ban. Az aktuális albumra (Revolver, 1966) pedig egyiket sem tették rá.

Ha jön az eső, az emberek fedezékbe futnak előle, ha tűz a nap, árnyékba húzódnak limonádét kortyolgatva, pedig egyik sem rossz, s mindkettő csupán: lelkiállapot, énekli John Lennon több szólamban. Mai füllel is érzékelhető, micsoda meló van a Rainben. Múlt időbe kerül a beat, virágba borul a pszichedelikus pop, a hangok örvényét a visszafelé játszott utolsó sor bolondítja meg. Korszakos formagazdagság egy kislemez mostoha felén. A mesés négyesen kívül mindez leginkább az ötödik fej érdeme: George Martiné, aki a stúdióban varázsolt velük közel egy évtizeden át, és most március elején hunyt el, 80 éves korában. Zuhogjon emlékére az eső – nekrológja itt olvasható.

Beach Boys: Cool Cool Water

Röviddel azután, hogy a Beatles a ködös Britanniában egyenlőségjelet tett eső és napsütés közé, a Beach Boyst Kaliforniában a napfény ihlette meg. Karrierjüket kezdetben a tengerpart, a szörfözés örömeinek megéneklésére alapozták, de ekkortájt már – a Beatlesszel párhuzamosan – a popzene kereteinek tágításában jeleskedtek. Ennek az időszaknak viszonylag kevéssé ismert terméke a Cool Cool Water.

Elviselhetetlenül tűz a nap, ilyenkor csak az árnyék és a hűs víz segít, inni belőle és csobbanni bele, irány az óceán. Ennyi a Cool Cool Water. Első felvétele 1967-ben készült, de elégedetlenek lehettek vele, mert sem a Smiley Smile, sem a Wild Honey albumra nem tették rá. Később újra elővették, s végül 1970-ben hozták ki kislemezen és a Sunflower albumon: ráérős fürdőzés a vokális harmóniák hullámaiban, élvezkedés a „nem zenei” hangok zenei használatában.

Astrud Gilberto & Antonio Carlos Jobim: Água de beber

A Beatles és a Beach Boys brazil kortársai a 60-as évek elején a bossa novával bűvölték el a világot. A riói színtér egyik legfontosabb zeneszerzője és énekesnője, Antonio Carlos Jobim és Astrud Gilberto dalában az ivóvíz, az édes víz a szerelem megtestesítője. Valami, ami nélkülözhetetlen. De ugyanilyen nélkülözhetetlen a megbocsátás képessége és a nyitottság is: „Én kitártam szívem minden kapuját / Ez az édes víz, az édes víz, barátom” – énekli suttogásnál alig erősebb hangon Astrud Gilberto, hogy olvadj el, mint fagylalt a riói napon.

Az Água de bebert elsőként a szövegét író költő, Vinicius de Moraes vette 78-as fordulatszámú lemezre, 1961-ben. 1963-ban jött a zeneszerző, Jobim, majd az ő kíséretével Astrud Gilberto, 1965-ben (The Astrud Gilberto Album). Utánuk pedig sokan mások. Drinking Water címmel, nagyzenekari hangszereléssel, 1967-ben előadta Frank Sinatra is, de belőle pont a brazilok finomságát és játékosságát hiányolom – szemben például Jobim és Elis Regina duettjével, az év hónapjaihoz rendelt dalok között: Águas de Março (Március vizei).

Irma Thomas: It’s Raining

Some music, yeah? – kérdi Roberto Benigni, s amúgy sem túl beszédes szökevénytársai, Tom Waits és John Lurie válaszát meg sem várva benyomja a wurlitzert, és táncra kéri Nicoletta Braschit a reggeli mellől. Forgatja, rángatja, simogatja, szorítja magához, az meg odaadóan engedi… megvan, melyik film? Igen, Jim Jarmusch: Törvénytől sújtva (1986). Végig megy a szám, a rendező rászán két percet, amíg Irma Thomas slágere tart. Helye és helyi értéke van itt: nem csupán mert jó szám, hanem mert arra a vidékre való, ahol a történet játszódik. Irma Thomas New Orleans R&B-hagyományának elválaszthatatlan része, akárcsak a dalt szerző (s a címkén N. Neville-ként jelzett) Alain Toussaint és a kiadó Minit Records.

Roberto és Nicoletta annyira együtt van ebben a jelenetben, hogy eszünkbe sem jut, hogy Irma Thomas 1962-es dala ennek épp az ellenkezőjéről szól. A magányról, amikor az eső megállíthatatlan kopogásától szinte szétrobban az agy. Persze nem az esővel van a baj, mint azt John Lennon megmondta, az csak egy hangulat, hanem azzal, hogy hiányzik valaki, és nem tudni, visszatér-e valaha. S közben csipp-csepp-csipp-csepp – a kórus vidám, de az esőcseppek könnycseppekre engednek asszociálni.

Ötven évvel később Inara George is előadta az It’s Raininget, ebből is filmzene lett (Koszorúslányok, 2011). (További magánydalok, itt.)

Jimmy Cliff: Many Rivers To Cross

A mozinál és a magánynál maradva: Jimmy Cliff a végső kilátástalanság himnuszát zengi – a nője szó nélkül otthagyta, elveszetten rója az utat, de fogalma sincs, merre menjen, csak az akarat tartja életben, s egyetlen dolgot tud, hogy sok folyón kell még átkelnie. A himnusz ezúttal templomi értelemben is értendő, az orgonakíséret és a kórus a gospel világa felé sodor.

A Many Rivers To Cross az 1972-es The Harder They Come egyik betétdala: a jamaicai filmgyártás addigi legsikeresebb produkciója volt ez, sok üldözéssel, lövöldözéssel, zenével, marihuánával, rendőrökkel, gengszterekkel, rasztákkal, a helyi lemez- és drogbiznisz ügyeskedőivel. A főszerepet Jimmy Cliff alakította, a korai reggae klasszikusaival tele filmzene pedig kulcsszerepet játszott a műfaj népszerűsítésében.

Melodians: Rivers of Babylon

A The Harder They Come zenéjét tartalmazó albumon ez követi a Many Rivers To Crosst. Előbb templomi himnuszt emlegettem, most a Bibliát, a Zsoltárok könyvét, annak is 137. és (kisebb részt) a 19. zsoltárját. Ezekre építette dalát a Melodians. A címbéli folyók – nyilván a Tigris és az Eufrátesz – arra a tájra utalnak, ahová Izrael népét hurcolták a babiloni hódítás után. Jó régen, Krisztus előtt 6–700 évvel. A zsoltár és a dalszöveg szerint a rabtartók éneklésre kényszerítenék foglyaikat, akik távoli hazájukra gondolnak, s azon meditálnak, miként is énekelhetnének Urukhoz – a dalban a rasztafariánus hit istenkirályához – idegenben.

„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. (…) Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!” – szól a zsoltár. Ebből csinált nyolc évvel a Melodians után, 1978-ban hatalmas euroslágert a Boney M. (További biblikus szövegekből született dalokat – Kampec Dolores, Byrds – láss az idő körül.)

Al Green: Take Me To The River

Párkapcsolati problémák, nemi vágy és a vízbe merítkezés őskeresztény rituáléja – hűteni a szenvedélyt, megtisztítani a lelket? Mindez együtt van jelen Al Green számában. A Take Me To The River a nyolcadik albumán (Al Green Explores Your Mind, 1974) jelent meg. Nem könnyű belátni, mi lehetett az oka – tán egyszerűen nem volt elég nagy sztár –, de tény: kislemezen nem hozhatta ki, a kiadója inkább Syl Johnsonnak ajándékozta, aki nagyjából ugyanúgy adta elő, ráadásul Green zenekarával. A következő években többen is műsorra tűzték, köztük a Talking Heads . Én tőlük hallottam először, máig emlékszem hipnotikus hatására a Budapest Sportcsarnokban. A fúvósokat elhagyva saját fazonjukra alakították, koncertjeik állandó darabja volt.

Al Green pedig – aki a szórakoztatóipart otthagyván, egy baptista gyülekezet prédikátora lett, s Grammy-díjak sorát nyerte a soul gospel kategóriában – önéletrajzát is e címmel jelentette meg 2000-ben: Take Me To The River.

Echo & The Bunnymen: Ocean Rain

Óceán, hurrikán, eső, hullámok, mélység, kikötő, hajó – a tengerészet és a meteorológia megannyi érzékletes metaforát kínál egy problematikus viszony alakulásának és a benne gyötrődők lelkiállapotának ábrázolására. Ezt használja ki hatásosan a Bunnymen és énekese, szövegírója, Ian McCullogh az Ocean Rain sötét romantikájában. A liverpooli zenekar 1984-ben megjelent, negyedik albumának címadó és záró dala elmaradhatatlan koncertdarabbá vált. Kislemezre mégis más számokat választottak akkor – köztük a tengeri tematikát folytató Seven Seast.

Waterboys: This Is The Sea

„Tartogatod ezeket a holmikat, inkább dobd el őket / Úgyis hátat akarsz fordítani lélektelen napjaidnak / Láncra vertek, de már szabad vagy / Az volt a folyó, ez itt a tenger” – folytatta a vizes metaforát 1985-ben a Waterboys. Versszakról versszakra, ütköztetve múltat és a jövő ígéretét hordozó jelent, kisszerűséget és végtelenséget, a folyó és a tenger méretkülönbségéből fakadóan. A This Is The Sea a Waterboys harmadik albumának címadó és záró dala (ez most majdnem ctrl c, ctrl v a Bunnymen-bekezdésből). Innen fordult folkosabb irányba, a legnagyobb sikerét hozó, 1988-as Fisherman’s Blues felé az ír zenekar.

Enya: Orinoco Flow

1988 a víz éve volt: a Waterboys mellett ekkor hajózott be, szintén az ír partokról Enya. Éveket töltött a Clannad tagjaként, mielőtt 1987-ben egy BBC-filmzenével, majd 1988-ban Watermark című szólóalbumával előállt. Számos (és zömmel instrumentális) „vizes” szerzeménye (Watermark, On Your Shore, River, The Longships) mellett a lemez vivő slágere az Orinoco Flow. Édes álom a tengerek, tavak és folyók ezernyi csodája felé vitorlázásról, merülés a habokba, ringatózás a hullámokon, hűsölés a vízpárában, csobogás, csordogálás, és egyáltalán, minden szépség, amit a vízhez kapcsol képzeletünk – ezt kínálta Enya, és világszerte milliók vásárolták meg. A dalszövegben földrajzi helyek sorakoznak, tengerek, szigetek, országok, városok, lehet vágyakozva nézegetni atlaszt vagy Google-térképet. A klipben pedig, az Orinoco-vidék állatvilágának reprezentánsaként, egy kolibri.

Az Orinoco Latin-Amerika egyik legnagyobb folyója, Venezuelát és Kolumbiát köti össze az Atlanti-óceánnal. Ez áll a dal címében, de valójában nincs kitüntetett szerepe: Orinocónak hívják a londoni stúdiót, ahol az albumot rögzítették, s egyszerűen ez indította be Enya fantáziáját. (Aki pedig egy még nagyobb brazil folyamon utazna, válassza az Amazonast Nara Leaóval.)

Madredeus: Faluas do Tejo

Amennyire nincs köze Enyának a valódi Orinocóhoz, annyira összetartozik Lisszabonnal és folyójával a Madredeus. Ezt illusztrálja a dal a kis vitorlás hajókról, amelyek a Földközi-tenger part menti vizein és a tengerbe tartó folyókon úsznak, a gyermekkor felhőtlen szépségére és boldogságára emlékeztetve. Az emlék él, s egész biztos – legalábbis Teresa Salgueiro oly mélységes hittel énekli –, hogy egyszer vissza is térnek majd Lisszabonba a hajók, a Tejo kis vitorlásai.

A Faluas do Tejo a Madredeus 2005-ös albumának címadó dala, s korántsem az egyetlen, amelyet a víz ihletett, ott van például a tengerről szóló O Mar és az Ao Longe O Mar vagy az O Tejo, egyaránt 1995-ből, netán az O Navio 1996-ból. Lehet választani.

És figyelem! A Madredeus klipjének idillje után, vízbe fúlt embereket mutató, fölkavaró képek következnek!

Mos Def: Katrina Clap/Dollar Day

Akár csatornák sokasága szabdalja, akár egy-két folyó szeli át, egy városnak jót tesznek a vizek. Kivéve, ha kilépnek medrükből. Petőfi megírta a Tiszáról, milyen volt, amikor „Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!” Kansas Joe McCoy és Memphis Minnie az 1927-es nagy árvíz után írta meg a Mississippiről: „Ha tovább esik, átszakadnak a gátak / Ha szakad a gát, nem lesz hol laknom… Sírás nem segít, imádkozni hasztalan / Ha szakad a gát, mama, el kell menni” – énekelték az 1929-ben lemezre vett bluesban: When The Levee Breaks, amelyet negyedik albumán, 1971-ben a Led Zeppelin is átdolgozott.

Az esőzésektől megáradt és a gátrendszert lenullázó Mississippi közel magyarországnyi területet öntött el 1927-ben, 200-nál több ember halálát okozva, 200 ezer feketét kényszerítve menekülttáborba. Ehhez a pusztításhoz szokták hasonlítani a Katrina hurrikán okozta, 2005-ös árvíz hatását: csak New Orleansban több mint 700 ember fulladt bele, de a gátrendszer összeomlása miatti áldozatok számát összesen 1400-ra teszik. E katasztrófára – és hogy a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb rétegek, zömmel színes bőrűek úgy érezték, cserben hagyták őket a hatóságok – reflektált dühös rappel Mos Def, egyszerűen seggnek nevezve az amerikai elnököt (ifj. George W. Busht), aki szerinte úgy bánik a feketékkel, mint a szarral, s el kéne tűnnie a posztjáról, mert milliárdokat dob ki az iraki háborúra, miközben otthon alig jut az adókból a gátfalak megerősítésére. Hasonlóan reagált a Public Enemy is: Hell No, We Ain’t Alright.

Mos Def: New World Water

A hurrikánábécé még messze járt a Katrina kezdőbetűjétől, amikor Mos Def (született Terrell Smith, későbbi, muszlim művésznevén Yasin Bey) már foglalkozott a problémahalmazzal, amire aligha gondolunk egy hűsítő ásványvizes palackot kibontva a nyári hőségben. A New World Water a vízzel kapcsolatos társadalmi, politikai és ökológiai kérdések tárháza. Rabszolgahajók a nagy vízen. Vízhiány. Szárazság. Környezetszennyezés. Takarékoskodás. Erdőtüzek. Betegségek. Higiénia. Harc a vízért. És persze minden mögött anyagi érdek, üzlet, pénz, pénz, pénz.

A New World Water Mos Def első albumán jelent meg (Black On Both Sides, 1999), amelyről a hasonlóan problémaérzékeny Mathematics hallható itt.

Tinariwen: Awa Didjen

Csak az tudja igazán értékelni a vizet, aki már megtapasztalta a szárazságot – és ki tapasztalt több szárazságot a sivatagi népeknél? Például a nomád tuaregeknél. E nemzedékről nemzedékre öröklődő tudás adja a Tinariwen hitelét és erejét, ami akkor is átjön – emlékszem, a Sziget Fesztivál világzenei színpadáról –, ha nem mellékelnek fordítást a dalszövegeikhez. De ez esetben van fordítás is: „Ami megtörtént, az nem ad támaszt a léleknek / Senkinek sem, aki szeretteiért aggódik / A nap, a szél és bármi más / De a legrosszabb a víz hiánya” – áll az eredeti, tamashek (tuareg) nyelvű szöveg angol fordításában.

A vízhiány mellett a nyelv megőrzésének fontosságára is figyelmeztető Awa Didjen a Tinariwen 2007-es albumán jelent meg, amelynek a címe mindent elárul: Aman Iman: Water Is Life.

David Byrne & Forro in the Dark: Asa Branca

Merő véletlen, de épp a Tinariwen-album megjelenésének évében, 2007-ben ünnepelték Brazíliában az Asa Branca születésének 60. évfordulóját. Mindez úgy kapcsolódik a vízhez, pontosabban annak hiányához, hogy 1947-ben, amikor óriási szárazság pusztított Brazília északnyugati vidékén, Luiz Gonzaga (1912–1989) ennek ihletésére megírta élete legmaradandóbb slágerét. Az Asa Branca egy fehér szárnyú galambfaj neve. A dalszöveg szerint táplálék híján ez a madár is elhagyja a vidéket, miként a narrátor is, hogy a városban találjon megélhetést, de kedvesének megígéri: az eső, a földet megtermékenyítő, életet hozó víz visszatértével ő is megjön majd. Az Asa Branca szinte népdalként, számtalan feldolgozásban létezik. Ezek egyikét a brazil zene népszerűsítésében jeleskedő David Byrne készítette a New York-i brazil muzsikusok alkotta Forro in the Dark kíséretében, 2006-ban. Itt https://www.youtube.com/watch?v=dL3vzrFMQto pedig az eredeti, 1947-es változat, és a róla szóló beszélgetés – nem csak portugál szakosoknak.

Sam Brown: Horse To Water

A brazil aszály elől menekülő galambbal akár le is zárhatnánk a vizesblokkot, de Sam (azaz Samantha) Brown lenyűgöző előadása a lóitatásról kihagyhatatlan. A Horse To Water George Harrison utolsó közleménye a külvilágnak. „Elviheted a lovat a vízhez, de ivásra nem kényszerítheted” – szól a refrén, a két versszak pedig nagyjából arról, hogy milyen stratégiákat választhatunk problémáink megoldására: jót tenne némi bölcsesség, de van, aki gondolkodás helyett inkább kikapcsolja az agyát, az igazsággal sem ártana szembenézni, de akad, aki inkább a whiskeyben keresi a választ. Mindenki maga felelős a döntéseiért, a tetteiért, miként a lovat sem lehet szép szóval vagy korbáccsal megitatni – csak ha szomjas.

George Harrison 2001. október elején, nem egész két hónappal a halála előtt énekelte fel, íme. Mégis Sam Brownt választottam, aki egy évvel később, az emlékezést és jótékony célt egyaránt szolgáló Concert for George alkalmából adta elő Eric Clapton, Jools Holland, Jim Capaldi és mások kíséretében. Talán csak mert tudom, hogy már nem volt sok neki hátra, de úgy érzem, bármilyen kegyetlen is ez, hogy Harrison éneklése fáradtabb, rezignáltabb Sam Brownhoz képest, nincs már benne annyi tűz.

Legutóbb: Emberbőrbe kötve – 48. Test és lélek

Legközelebb: Tűz

 

Más vizekre evezve:

Paul Robeson: Ol’ Man River

Jimmy Rogers: Mississippi Delta Blues

Muddy Waters: My Home Is The Delta

Johnny Cash: Five Feet High and Rising

Bob Dylan: Hard Rain

Joan Baez: Banks Of The Ohio

Neil Young: Down By The River

Gerry & The Pacemakers: Ferry ’cross The Mersey

Lindisfarne: Fog On The Tyne

Bruce Springsteen: River

Tara MacLean: Come to the Water

Burning Spear: Jordan River

Malaria!: Kaltes Klares Wasser

Florence + The Machine: What The Water Gave Me

Creedence Clearwater Revival: Who’ll Stop The Rain

Jose Feliciano: Rain

Burt Bacharach: Raindrops Keep Falling On My Head

Kovács Kati: Add már, uram, az esőt

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.