A szerk.

Sneider Tamás volt parlamenti bizottsági elnök, korábban tévészékház-felgyújtási konzulens, azelőtt szubkulturális főosztályvezető, még azelőttebb cigányrugdalási előadó országgyűlési alelnökké választása kétségkívül jelentős politikai innováció, az out of the box gondolkodás príma példája, engedjék meg, hogy röviden méltassuk mi azt.

Közeledik május 25., az európai parlamenti választás napja. A kampány célegyenesébe fordulunk, a küzdelem kiélezett! És május 25. után sincs a restségnek helye, mert már másnap kezdődik a felkészülés a következő megmérettetésre, az októberi helyhatósági választásokra!

Most fel kellene állni, és ki kellene menni azonnal a Szabadság térre. Odaállni kicsit a tiltakozók közé, vagy legalább távolról megszámolni, hogy hányan vannak. Ma (hétfőn, április 28-án) hajnalban, ötkor újrakezdődött a polgári engedetlenségi akció a német megszállási emlékmű megépítése ellen. Reggel ötkor; egy rendes demokrata ilyenkor fordul a másik oldalára.

Felelős polgára vagyok Magyarországnak. Látom, hogy ez a választás - szemben minden híreszteléssel - ezer okból fontos. Fontos Magyarországnak, fontos Európának. Mit tegyek? Kit válasszak az unióbarát és demokratikus kínálatból?

Lélegzet-visszafojtva várjuk az új kormány megalakulását. Vajon mit jelent az, hogy Heim Péter, a Századvég Gazdaságkutató elnöke divatos szakkifejezéssel élve beszól a rezsicsökkentés miatt - kinek is? ("A rezsicsökkentéssel már elmentünk a falig.") Talán a főnökének? De melyiknek?

Bemegyek. Köszönök illedelmesen. A nyelvvel nincsen gondom, pontosan, szabatosan fogalmazom meg legtöbbször a mondandómat, dicsérnek is gyakran érte, hogy milyen szépen beszélem a nyelvüket, pedig látszik rajtam, hogy idegen vagyok. Ezen sokat gondolkoztam, hogy miért látszik, de mindenki mondja. Ám hiába beszélek tökéletesen, most mégis félek kicsit, hogy elakadok, hogy nem leszek tökéletesen érthető, hogy belesülök. Félek attól, amit mondanom kell. Mert arról kell beszélnem, hogy ki vagyok, és honnan jöttem.

Az Európai Unió a választási előkészületekből kétségkívül egy kudarctörténetnek tűnik, pedig nem az, még nekünk sem. Csupán eminens politikai érdeke az ország jelenlegi vezetésének, hogy még legalább öt évig kudarctörténet is maradjon.

"A brüsszeli bürokraták újabb felháborító provokációja az Európai Bíróság ítélete, amelyben Magyarország kőművesdekoltázs-ügyben elfoglalt álláspontját bírálják" - mondotta Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter, amikor hírét vette, hogy a főnök hamarosan visszatér szabadságáról, s kiszortírozza a rosszul teljesítőket a kormányából.

Most nem is az, hogy mi lesz Ukrajnával, mert vagy lesz vele valami, vagy nem, vagy lesz Ukrajna, vagy nem, meglátjuk, az utóbbi mellett is tudnánk érvelni, meg az előbbi mellett is, és fogunk is mindjárt.

Megjelent néhány szaki, sárga mellény, kobak, és megfontolt matatáshoz láttak a Szabadság tér azon pontján, ahová a német megszállás emlékművét álmodta a szépségért még a kihívásokat is vállaló vezető az előző megbízatása idején. Pedig már majdnem sikerült elfelejteni: a tervezett emlékmű ronda volt és hazug, elsősorban hazug, és másodsorban ronda. Kellő számban és megfelelőnek tűnő helyeken akadtak ki tervei láttán emberek, amiért is az említett vezető egy-két hónapja azt mondta, hogy nyugi, jegeljük a tematikát a választások utánra, májusig biztosan nem építünk semmit oda.

Kezdjük onnét, hogy az elég nagy verés, amit a baloldal kapott a múlt vasárnap, mekkora valójában. Elég nagy, és erre még viszszatérünk. Ugyanakkor a múlt héten azt írtuk, hogy (majdnem) bármi is történjék, Orbán Viktor elkezd veszíteni: márpedig az, hogy elveszítette 2010-es listás szavazóinak 23 százalékát, majd' egynegyedét, több mint 600 ezer embert, éppenséggel nagy sikernek nem nevezhető.

Szólt valaki ebben az országban akár egy félmondatot is arról, hogy mi történt 1945. május 8-án és 9-én? 2009-ben írta A szerk.: e baljós, süket csöndből csak a fasizmusról és Magyarország fasiszta múltjáról szóló nemzeti egyetértés hiánya hallik ki. Amely csönd azóta egyre süketítőbb.

Kedves olvasóink, hibáztunk: nemrég Mérő Lászlónak tulajdonítottunk egy tíz évvel ezelőtti, az uniós csatlakozás alkalmából íródott cikket, pedig mi írtuk azt a két kezünkkel.

A Heti Válasz című mérsékelt, konzervatív periodika múlt heti címlapja Orbán Vikort ábrázolja, a miniszterelnök határozott léptekkel (és valamiért a méreténél három számmal kisebb, rosszul gombolt zakóban) közeledik az olvasó felé, mire a lap felteszi a nyilván sokakat izgató kérdést: "Ki a kihívó?"