De mi lesz velünk? És hogy állnak a mi ügyeink? Nem úgy általában: az orosz vonal felől érdeklődnénk.
A történetet pár héttel ezelőtt ott hagytuk el, hogy a kormány vagy aláírta a paksi beruházáshoz szükséges 10 milliárd eurós hitelről szóló szerződést az orosz kormánnyal, vagy nem, illetőleg hogy azt, amit aláírt, kell-e a parlamenttel jóváhagyatnia. A válaszok erre még csak-csak meglennének - aláírta, és nem kell, viszont Lázár János azt nyilatkozta, hogy bár nem kéne, de fogják. (Nem mintha nagy jelentősége lenne a dolognak.) Jó. Ez történt március 31-én. De ma április 15-e van, és közben Oroszország... Hát... Jó, nem is az, hogy elfoglalt valamit, és végképp nem egy egész országot, de hogy a kis zöld emberkéket, akik esztétikus gépfegyverekkel a nyakukban Kelet-Ukrajnában különféle középületeket szállnak meg, nem a nyuszi tojta oda, az is fix. De még csak nem is a helyi oroszajkú lakosság delegálta őket oda saját soraiból. Inkább lesz az, hogy a Szpecnaz, az orosz különleges erők alkalmazásában állnak, s annak az ügyesen megtervezett és gondosan előkészített orosz katonai akciónak az élcsapata ők, a mélységi srácok, amelynek fő ütőerejét az orosz-ukrán határon széltibe-hosszába felsorakozott reguláris orosz csapatok adják. Olyan okosak persze ha megfeszülünk se bírunk lenni, hogy megmondjuk, mit akar az ezt a több tízezer katonát irányító főparancsnoki agy, hisz annál az Agynál senki nem lehet okosabb! - talán csak maga Putyin elnök, de ő meg azért nem, mert az agy az övé. Lehet, hogy csak Ukrajnát akarja megzilálni, és ahhoz még bevonulni se kell a három keleti megyébe, a káosz fenntartásához és Ukrajna összecsuklásához elegendők a korlátozott erőszak eddig alkalmazott módszerei. E stratégia racionalitása még belátható is lenne: a lehető legkisebb költséggel, pusztán hihető fenyegetéssel megakadályozni Ukrajna kiszervezését az orosz befolyási övezetből (és tegyük föl, hogy ez Oroszország legitim érdeke: az, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag, és ne legyen köze az Európai Unióhoz sem). De az ebbe a putyini racionalitásba vetett amúgy sem túl erős hitünk képes meginogni, ha tekintetünket tágasabb s baljósabb történelmi visták felé emeljük. Ezen a horizonton a nagyorosz (vagy nagy-bármilyen) nacionalizmus nem pusztán politikai manipuláció, a hatalom megtartásának eszköze, hanem az, ami, amit önmagáról állít; önmaga célja, éppenséggel a politikai racionalitás ellenében is akár. És ez a nagyorosz nacionalizmus a múlt héten már Tallinnban is beköszönt, ahol egy Szentpétervárról odaszalajtott figura megpróbálta kicsit lázítani azt észtországi orosz kisebbséget. (Nem sikerült neki: nem írjuk ide, hogy egyelőre.)
De akárhogy is - és már vissza is kanyarodtunk a bevezetőben feltett kérdésünkhöz, hogy ti. velünk, a lángoktól ölelt tájhazával mi lesz? -, a nyugati világ, precízebben: az a kettős szövetségi rendszer, amelynek Magyarország önként, szabad akaratából, és a mostani kormánypárt egyetértésével a tagja lett, és tagja a mai napig, az Európai Unió és a NATO Ukrajna szétszedését és lenyomását erősen helyteleníti. Hogy valójában mennyire, és hogy e helytelenítés milyen ellenlépésekben ölt majd testet, az attól függ, hogy Putyin milyen messzire menne el; illetve hogy erről az unió, az uniós tagállamok, az Egyesült Államok és a NATO mit fognak hinni.
De a két szövetségi rendszer és Oroszország viszonya napról napra feszültebbé válik. És ha pár hónappal ezelőtt jó ötletnek tűnhetett Magyarországot az unió és Oroszország közötti zóna felé irányozni (nem tűnt), hogy e képzelt térben ügyesen boltolva, ide is, oda is jó fejnek mutatkozva innen is, onnan is lecsípjünk ezt-azt, ingyenpénzt, hitelt, piacot, atomerőművet, mára ennek az elgondolásnak mégoly keskeny pályája sem maradt. Az Európai Uniót, s benne Németországot ez a helyezkedés talán nem is zavarta volna túlságosan - hisz az Orbán Viktor vezette Magyarországot nagyjából leírták -, de a NATO-ban a vita momentán arról folyik, hogy hol húzzák meg azt a vonalat, amit Putyin nem léphet át. Az összes kelet-európai tagország a robusztusabb válasz mellett kardoskodik (ilyen lenne bizonyos extra NATO-csapatok diszponálása a balti államokba és Lengyelországba például, azokra a helyekre, amelyek az orosz mesterkedések következő célpontjai lehetnek, netán közös hadgyakorlatok ugyanitt; vagy az ukrán hadsereg gyors felfegyverzése). Mások, a német kormány például, erősen reménykedik Moszkva belátásában. De ezt a vonalat valahol meg fogják húzni. Ha elesik Ukrajna, ha nem. Ha elesik, annál inkább.
Az 1999-ben, illetve 2004-ben csatlakozott NATO-tagországok kórusából egyedül Magyarország lóg ki. A katonai szövetség jellege azonban aligha engedi meg azt a fajta különutasságot, amire az unió legfeljebb a vállát rándítja. És vajon mit tesz majd az Orbán-kormány, ha Oroszország ellen valódi, húsba vágó gazdasági szankciók lépnek életbe? Ha katonai ellenlépések találtatnak szükségesnek? Hova áll, mit mond, mit tesz a kormányfő, ha Moszkva holnap, de úgy értsék, hogy április 16-án, szerdán vérfürdőt provokál közvetlen szomszédunkban, és ha e politika kisvártatva egyéb szövetségeseinket és történelmi sorstársainkat jelöli ki a következő áldozatnak? Mit tesz majd az Orbán-kormány, nyakában a Roszatom-szerződéssel és a március 31-én aláírt hitelszerződéssel - amelynek az egyik értelme, gyanítjuk, az lett volna, hogy a kölcsönből szükség szerint elkülönített pár milliárdocskákkal a további belföldi népjóléti intézkedéseket finanszírozni lehessen. (Arról, hogy ez a pénz szabad vagy kötött felhasználású lenne, a felek még nem egyeztek meg).
Ebből is látszik, hogy milyen nehéz a nemzet első számú vezetőjének munkája. Önök sem szívesen lennének a helyében, amikor egyszerre kopogtatnak be hozzá az amerikaiak, a németek, az oroszok, és mindenki akar tőle valamit - nem is az, hogy mást, de egymással szögesen ellentétes dolgokat. És mindegyik papírokat, szerződéseket, kötelezettségvállalásokat lobogtat - amiket ön, a nemzet vezetője írt alá!
Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy ha nem is lennének szívesen a helyében: abban vagyunk. Mindnyájan.
