A szerk.

Lesül a fejünkről a bőr

A szerk.

Sneider Tamás volt parlamenti bizottsági elnök, korábban tévészékház-felgyújtási konzulens, azelőtt szubkulturális főosztályvezető, még azelőttebb cigányrugdalási előadó országgyűlési alelnökké választása kétségkívül jelentős politikai innováció, az out of the box gondolkodás príma példája, engedjék meg, hogy röviden méltassuk mi azt.

Gondolataink közül elsőként Sneider vitathatatlan demokratikus legitimációját emeljük ki, mely szorosan összefonódik pártja, a Jobbik demokratikus legitimációjával, lévén Sneider Tamás a Jobbik-lista ötödik helyén jutott képviselői mandátumhoz. Sneider és a Jobbik legitimációja át- meg átjárják egymást, szerelmes ölelésben fonódnak össze, ezentúl már az Országgyűlés elnöki pulpitusán is. Sneider képviselőségét senki demokratikus gondolkodású honleány vagy -fi nem kérdőjelezheti meg. Tény az is, hogy Tamás családügyi és szociális bizottsági elnökösködését négy éven át széles körű közmegelégedésre végezte. Nem hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy parlamentáris berendezkedésünk elmúlt huszonpár évében sose szólt bele X párt abba, hogy Y párt kit, milyen országgyűlési tisztségre jelöl, ha az a tisztség Y pártot illette meg. Hát akkor? Mi a szomorú kurva nénikéjét nyikoroghat bárki? Megválasztotta Sneider pártját a nép? Mint a szél, minden ötödik szavazó rá szavazott. Szoc. biz. elnöknek jó volt, orsz. gyűl. aleln.-nek nem az? Miért? Elelnökösködött csendben, most majd elalelnökösködik, méltányosan, de határozottan. Maradjunk annyiban, hogy ez nem most lett elrontva, abba pedig, hogy hol és mikor, ne menjünk most bele, a szálak messzire vezetnek. (De biztosan nem a Fideszre szabott választási törvények irányába: nincs az a méltányos választási rendszer és patikamérlegen kiegyensúlyozott nyilvánosság, amely mellett Sneider ne lett volna képviselő ebben az országban.)

Haladjunk tovább ugyanezen az úton, sőt nézzük a dolog jó oldalát! Ha Tamás alkotói pályájának egy korábbi szakaszában esetleg, netán, a rosszindulatú híresztelések és egy jogerős bírósági ítélet szerint a body art egy sajátos, a szőrtelenítésre fókuszáló válfaja dominált, kombinálva a harcművészetek ugyancsak sajátos etikájú felfogásával (a földön fekvőt rúgd, és őt is csak akkor, ha ti vagytok többen), érett szakaszát pedig a közösségi, kultikus-archaikus tűztánc felfedezése jellemezte, akkor vajon őelőtte lezárult véglegesen a megjavulás útja? Nahát, hogy nem! És kiterjesztőleg: ha egy tehetséges bőrfejű körzetvezető az idő egy adott pontján a demokratikus politizálás mezejét választja, az vajon miért ne lehetne a politikai erőszak megszelídülésének, a rasszista szélsőség békés konformizálódásának örömteli megmutatkozása? Tegyük a szívünkre a kezünket: hány - nemhogy rasszista rugdalózó, de egyenesen - véreskezű terrorista lett később parlamenti képviselő, elnök, ülnök, miniszter, miniszterelnök-helyettes, miniszterelnök a történelemben? Számtalan!

Megfontolásainkat némiképp árnyalja, hogy Sneider mind ez ideig legfeljebb letagadni igyekezett előéletét, megtagadni nem, és az őszinte, feltáró vallomás hiánya arra enged következtetni, hogy Sneider nem bánt meg semmit. (Ahogy a Jobbikon sem különösképpen látszott meg az országgyűlési munka civilizatorikus, demokratizáló hatása. A magyar legények rezisztensek a tolerancia vírusára!) Ami pedig az új alelnök demokratikus legitimációját illeti: az tényleg makulátlan, az "áció" végű szavak közül mégis inkább egy másik írja le jól ezt a sajnálatos káderpolitikai malőrt. Csak a provokáció gazdáját kellene tudnunk helyesen azonosítani. Meglehet, Sneidert valóban a Jobbik találta ki erre a posztra, de az is biztos, hogy a Fidesz-többség csinálta meg őt. Nehogy már nélkülük alelnök lehetett volna - ha a Fidesz nem fogadja el a jelölését, már a szavazás előtt a Jobbik értésére adhatta volna, és ők meg is értették volna; hagyjuk a rizsát a szokásjogról meg a parlamenti illemről. Megint volt egy határ, megint át lett lépve. De biztos van valami magasabb államérdek, ami miatt most a bőrfejű testvériséget a köztársaság egy magas méltóságának tekintélyével kellett felruházni. Ilyen lehet, hogy a parlament másik nem fideszes alelnöke, a szocialista Hiller István Sneider szimmetrikus tükörképének tűnjön majd fel: a szimmetria tengelyén pedig, a centrumban - na, ki küzd majd a két szélsőséggel? És bár nem akartuk, mégiscsak ide lyukadtunk ki, a messzire vezető szálak végéhez: a Jobbik nem isten büntetése a magyarokon, megerősödése nem valami természeti szükségszerűség, mint a mennydörgés a villámlás után, hanem Orbán évtizedes politikájának a gyümölcse.

A szkinhedek nácik. Sneider szkinhed volt. Igazán abszurd helyzet: de a legtöbb, amiben most reménykedhetünk, hogy a javulás és a lelki nemesedés útjára lépett azóta.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.