A Fidesz bő törzstábora maradt Orbánnal: és bár lehet ezek után azt nyomatni, különösen, ha meglesz nekik az országgyűlési mandátumok kétharmada, hogy világraszóló, fantasztikus, kétharmados győzelem lett megint, ez nem fog kvadrálni a valósággal. Sok demagógiával azt mondhatnánk, hogy Magyarország lakosságának egyötöde ruházta fel Orbánt majdnem teljhatalommal az ötötöd felett. Kevesebbel azt, hogy a választásra jogosultak negyede tette ezt; nulla (ön)hülyítéssel pedig azt muszáj leszögeznünk, hogy ez a 44,5 százalékos támogatottság egy olyan választási rendszerben, amely nem rabolja el a választók több mint felének a méltányos képviselethez való alapvető jogát, egy nem túl erős, bőven 60 százalék alatti abszolút parlamenti többségre lenne elegendő. Ezek után elkezdhetnénk lamentálni azon, hogy az egyötödnyi (vagy egynegyednyi) társadalmi támogatottság + majdnem korlátlan hatalom kombó az önkényuralmak népbarátabb változatainak is meg szokott lenni, ezért fölösleges ezt az egész cirkuszt üzemeltetni, de ez nem vezetne sehova; és az egypárti rendszerek egy része manipulált választáson is meg bír bukni. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a vékonyodó támogatottság meddig és milyen tempóban vékonyodik tovább, illetve mit tehet Orbán e folyamat megállításáért; hogy a valóság mikor rúgja gyomorba a Pasa parki srácokat meg a nagy stadionépítőt, és az hogyan fog kinézni.
Nem esküszünk meg rá, hogy szépen. A Fidesz - Orbán - azért nem mondott semmit arról, hogy mit csinálnak a következő négy évben, mert azt, amit ez előzőben csináltak, már nemigen lehet; és legfőképpen azért, mert fogalmuk sincs. Amit meg mondtak, az inkább vinné a pénzt, mint hozná - az állami tulajdonú "nonprofit" energiaszolgáltatók vagy a bankszektor továbbmagyarítása például; a szektorális különadók pedig, az elmúlt négy év olajkincse egyrészt kimerülőben, másrészt fenntartásuk csak a kínlódás elhúzására lesz jó. Meglopni alig maradt valakit: a rohadékok, akiket eddig lehetett, lassan megpucolnak az országból, más meg nem jön ide. Afelől sincs kétségünk, hogy a kormány a hiányt is három százalékon akarja tartani - semmi másért, csak azért, mert az uniónak a túlzottdeficit-eljárás lenne az egyetlen eszköze a vegzálásra. De innentől kezdve, és beleszámolva azt is, hogy az európai gazdaság meglódulása megrántja kissé a magyar gazdaságot is, a kérdés az, lesz-e elég eszköze a kormánynak ahhoz, hogy elég sok emberrel elhitesse: soha ennyi pénze nem volt még, és soha olyan jól nem élt, mint most. Miközben a lassú lerohadás újabb százezreket taszít a szegénységi küszöb közelébe vagy alá, a teljes kilátástalanságba. És Orbánéknak jobb, más válaszuk a nacionalizmusnál eztán sem lesz a lecsúszás elfedésére, meg a harmadik Orbán-kormány valós legitimációja és tényleges hatalma közti szakadék elfedésére, és persze a következő négy évben is zavartalanul folyó lopás elfedésére.
De e diszkrepanciák elhazudása sokáig nem tartható; s emiatt annál is fontosabb, hogy azt a sok százezernyi, de inkább egymillió honfitársunkat, akik vasárnap nem mentek el szavazni, vajon ki tudja majd a maga oldalára állítani a következő körben, 2018-ban vagy előbb; sőt, már az októberi önkormányzati választásokon.
Tekintetünk e ponton a demokratikus ellenzéki pártokat keresi. Ez a lap elég hangosan kiabált arról, hogy az április 6-i választást előre elcsalták: de a nyolcszázezres szavazatkülönbséget erre fogni gyermeteg önbecsapás lenne; nyilván az MSZP vezető politikusai, vagy a párt e vezetőket megválasztó tagjai is csak az első sokkban mondogatják ezt, és felhagynak vele előbb-utóbb. (Meglehet, önkényesen, de a határt a különbség felénél vonnánk meg: négyszázezer fával kikapni, 10 százalékon belülre megközelíteni Orbánt ezen a pályán nemcsak tisztes vereség lett volna, de erős reményt is adott volna a folytatás értelmét tekintve.) Ezzel szemben a tegnapi kormányváltó koalíció fő ereje, a szocpárt nagyjából ott tart, ahol négy éve: s azon tényleg nem érdemes szőrözni, hogy az akkori szűk egymilliós táborát vajon az MSZP önmunkájával bővítette-e háromszázezer szavazóval, vagy Bajnai és Gyurcsány szavazóival dúsult csupán. Az már nem teljesen mindegy, hogy mennyi minden hiányzott a fenti félmillió szavazóhoz: például két hónap a kampányból. Valami közös intellektuális tartalom, néhány közös érv, amit ismételgetni lehetett volna: hogy miért kell leváltani az Orbán-kormányt. Egy szlogen. Egy név, basszus - a demokratikus ellenzéki pártok szövetségének értelmes nevet sem sikerült találni.
Hogy a következő négy évben csak táguló politikai vákuumot ne a Jobbik - vagy még egy ennél is váratlanabb s destruktívabb alternatíva - töltse ki, ahhoz a szocpárt ma még megkerülhetetlennek látszik. Hisz tönkre nem verték, sőt, a demokratikus ellenzék legnagyobb pártja az MSZP maradt, frakcióval rajta kívül e táborból csak az LMP bír (alig valami mással). Miközben a kudarcért épp ennek a pártnak a vezetőjét és a csapatát terheli a legnagyobb felelősség: vállalta, és nem sikerült. Ha sikerül, ma ő a legjobb fej a városban. De nem sikerült. Sőt - nemcsak vállalta, de az ellenzéki koalíció feltételeit is ő szabta meg. ' érvényesítette az akaratát a közös lista összeállításakor, s az ő prefenciái döntöttek arról is, hogy saját pártjából ki legyen biztosan a leendő frakció tagja.
Orbán Viktor és a Fidesz megtették a magukét; és afelől is biztosak lehetünk, hogy tovább fognak dolgozni. A magyar politika, még ha az elkeseredettség pillanataiban úgy is tűnhet sokunk előtt, nem záródott be. A legnagyobb ellenzéki párt így, Mesterházy Attilával a lista első helyén, s evvel a személyi állománnyal őkörülötte, 25 százalékra lett most jó. Ezt a 25 százalékot, ha minden így marad, már most oda lehet adni nekik 2018-ra.
Csak nem kéne.
