Öt évvel ezelőtt kelt alábbi cikkünk, akkor a köztársasági elnököt Sólyom Lászlónak hívták, Bajnai Gordon pedig három hete volt miniszterelnök.
*
Mi a ménkűt jelent vajon az, hogy ebben az országban május 8-a és/vagy május 9-e úgy múlt el, hogy az egyetlen valamirevaló hír róla az volt: a köztársasági elnök nem megy el koszorúzni a Gesztenyéskertbe, az antifasiszta emlékműhöz, hiába hívta meg a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége? Az államfő válaszlevelében más irányú elfoglaltságaira hivatkozott, programjának utólagos ismeretében elárulhatjuk, hogy ez egy május 8-i kiállításmegnyitó volt, valamint és esetleg május 10-én kezdődő balatoni látogatásának előkészületei. A köztársasági elnök olyannyira elfoglalt volt, hogy arra sem talált időt, legalább pár soros üzenetet küldjön az ünneplőknek, amelyet azok felolvashattak volna, de ezen nem csodálkozunk, a balatoni látogatáson sok égető kérdés került, ahogy mondani szoktuk mi, újságírók, terítékre, a Tihanyi-félsziget kárhozatos beépítésén keresztül az üdülési csekkekig bezárólag (melyek fenntartása mellett államfőnk határozott hangon foglalt utóbb állást).
| ||
És nem mintha máshol a művelt világban marha nagy tűzijátékokat és népünnepélyeket szerveztek volna az idei győzelem napján. De azért Sarkozy francia köztársasági elnök csak mondott egy beszédet, meg koszorúzott, igaz, neki könnyű, hisz az a politikai irányzat, amihez ő tartozik, a gaulle-izmus örökösének (is) tartja magát, és a gaulle-isták politikai identitásukat és személyiségüket a nácizmus elleni harcból eredeztetik. (Hogy az akkori francia jobboldalnak valójában mennyi köze volt a Résistance-hoz, arról azóta is ádáz viták folynak, de a lényeg az, hogy a mai francia jobbközép büszke az antifasizmusára.) A maguk módján a britek is megemlékeztek, és van egy pár európai ország, ahol a II. világháború vége, a német kapituláció napja effektíve munkaszüneti nap.
És hogy el ne felejtsük, május 9-e Európa napja is, azért, mert 1950-ben május 9-én írta alá a francia és a német kormány a Szén- és Acélközösség, a későbbi Európai Unió egyik alapító dokumentumát, az ún Schuman-deklarációt. Mi ezt sem ünnepeltük. Igaz, itt egy kis slendriánság felróható a deklaráció aláíróinak, mert megtehették volna, hogy május 8-án deklarálnak, és nem május 9-én, elvégre a nyugati világban május 8-át szokás a II. világháború végnapjaként megjelölni, míg május 9-ét az oroszok (és csatolt részeik) ünneplik, díszszemlével, katonai parádéval, nagyhatalmi kérkedéssel, és ez kétségkívül visszás. (Az egy nap különbség az időeltolódásból adódik: a Jodl tábornok által május 7-én aláírt kapituláció itt ekkor, ott akkor lépett életbe.)
Most, hogy így szóba került – lehet, hogy nekünk épp az oroszokkal van bajunk? Hát, éppenséggel lehetne! Május 9-én az orosz medve döngeti a mellét, nekünk ne kelljen május 9.!
Vagy ez így mégse járja? Hisz az oroszok miatt már nem ünnepeltük április 4-ét, és kicsit talán túlzás csak miattuk kétszer is nem ünnepelni, vagyis inkább két negatív megemlékezést tartani. És április 4-e demonstratív nem ünneplés általi negatív ünneplése is kérdőjeles. Persze, a komcsiban ünnepelték a komcsik, mi tehát ne ünnepeljünk, mert nem szeretjük a komcsizmust, és nem vagyunk komcsik. És az oroszok is sok görbe dolgot csináltak, miközben kiverték a németeket Magyarországról. De attól még véget ért Magyarországon a II. világháború – és bár ebbe is sok ártatlan honfitársunk belehalt, még többen haltak volna bele abba, ha nem ér véget; és nem azonnal, 1945. április 5-én kezdődött a komcsi diktatúra sem.
De erre még mondhatjuk azt, hogy belefér. A mi történelmünk olyan fordulatos, és olyan gazdag, és olyan gazdag szörnyűségekben, hogy mindenkinek valami más fáj benne, és ezek a fájdalmak olykor nem párbeszédképesek. Akinek a szüleit, rokonát megerőszakolták, megölték a Vörös Hadsereg katonái, vagy málenkij robotra hurcolták, nyilván nehéz szívvel nevezné „felszabadulásnak” április 4-ét. Hagyjuk április 4-ét.
Viszont a II. világháború Európában akkor is véget ért 1945. május 8-án (vagy 9-én). Miért ne kelljen május 8.?
Hoppá. Lehet, hogy épp evvel nem tudunk zöld ágra vergődni? Hogy nem tudjuk, mit ünnepeljünk? Csak állunk hülyén, hogy hiszen hát Magyarország (Magyarország kormánya, vagy az annak nevezett valami) a vesztes oldalon állt. Minket megvertek, és az amerikaiak meg az oroszok szétbombázták a fővárosunkat – csak nem fogjuk már ezt ünnepelni!
De akkor ez azt is jelenti, hogy jobb lett volna, ha nem ér véget a II. világháború? Vagy nem úgy ér véget, ahogy véget ért? Hanem mi nyerünk? Értve ezalatt az akkori minket? Mert lehet, hogy nekünk volt igazunk?
De akkor mi van a németekkel? Hisz ők már egy jó ideje spontánul is és hivatalosan is a II. világháború végéről és saját kapitulációjukról a felszabadulás és a győzelem napjaként emlékeznek meg, "a náci zsarnokság embertelen rendszere alóli felszabadulás" napjaként, ahogy azt a kereszténydemokrata Richard von Weizsacker német elnök 1985. május 8-án elhangzott híres beszédében oly kitűnően megjegyezte; és azokat, aki közülük erre a napra vereségként és tragédiaként emlékeznének, az elenyésző számú náci barmokat csak azért nem pofozzák meg az antifasiszta ellentüntetők, mert a német rendőrség, igen helyesen, ezt nem engedélyezi.
Akkor a németek árulók? És csak mi őrizzük a lángot?
Mi nyílik meg itt a lábunk alatt?
E baljós, süket csöndben, amelyből csak a fasizmusról és Magyarország fasiszta múltjáról szóló nemzeti egyetértés hiánya hallik ki; a kínos hallgatás paravánja mögött felsejlenek az utóbbi hetek, hónapok eseményei: a rasszista erőszak incidensei, a fekete egyenruhák a magyar falvak utcáin, a kirekesztő beszéd hétköznapivá válása; és az igazságszolgáltatás tehetetlensége mindezzel szemben. De nem csak erről van szó. Ez a csönd Magyarország európai helyének és mivoltának is a csődje. Az európai nemzetek közösségének összetartó ereje ugyanis épp az antifasiszta konszenzus: az alapvető és nem megkérdőjelezhető tudás arról, hogy a fasizmus, a nácizmus, és mindaz, amihez ezek vezettek, a II. világháború az emberi történelem legsötétebb fejezetei. És hogy a II. világháború vége, a német fegyverletétel évfordulója e közösség legnagyobb ünnepe.
Tarthatna a köztársasági elnök úr, a nemzet összetartozásának élő szimbóluma, egy esőnapot. Lennének, akik csatlakoznak hozzá.
