A szerk.

A csinovnyik halhatatlansága

A szerk.

A múlt heti diáktüntetéseknek volt egy furcsa és szomorú mellékszála, ami egy pillanatra élesen rávilágított a jelen magyar politikai rendszer működtetőinek lelkivilágára, s ezen keresztül a rendszer – oly szerfelett tisztátalan – természetére is.

A pénteki tanártüntetés után a rezsim – mint az várható volt – eleresztette a láncról a propagandistáit, s azok nyíttak, vonyítottak is rendesen. De olyan cefetül, hogy egyikük – hisz mindenki volt gyerek – középiskolai osztályfőnöke nem bírta tovább hallgatni, s nyílt levélben kérte ki magának egykori tanítványától az inzultust. A megszólítottat történetesen Deák Dánielnek hívják, de ez teljesen lényegtelen, lehetett volna bármelyik közülük – sokan vannak, s mind ugyanazt fújja.

Az Orbán-rendszer összes látható képviselőjét elhordták már minden tolvajnak, hazugnak, becstelen kurafinak a sajtóban, a parlamentben, tüntetéseken, sőt úton és útfélen is – általában jogosan és megalapozottan. Mégis nyugodtan kijelenthetjük, ennyire még nem szégyenült meg senki a magyar közéletben, mint ez a szerencsétlen. Talán csak Schmitt Pál vehetné fel vele a versenyt a maga lopott diplomájával, de ő is lemaradna a hajrában. Tényleg csak annak lehetne Deákkal szemben esélye, akinek a kedves édesanyja állna ki, hogy szégyelli gyermeke cselekedeteit.

S hogy mi volt különösen megszégyenítő a volt osztályfőnök megszólalásában? Nos az, hogy az ősz tanerő saját magát okolta a történtekért. Álljon itt még egyszer, mementóul. „Szégyellem magam, mert ezek szerint hat év alatt nem tudtam annyit elérni, hogy egy diákom megtanulja: mindig és mindenkor hitelesnek kell lenni, igazat kell mondani!”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.