A szerk.

Tárgyalások

A szerk.

„Fegyvert fogtak hát, mert úgy látták, hogy nem lesz más kiút. Tűzben, rongyokban, árván és boldogan. Annak az embernek az elszántságával, akit kiszorítottak a szakadék szélére, és tudja, hogy már nincs hová hátrálnia. Csak egyetlen út marad: harcolni a talp­alatnyi földért, ami még az övé” – mondta 2019. október 23-án Orbán Viktor a Zeneakadémián.

A beszédben Nagy Imre neve nem hangzott el, és nem véletlenül. 2019-ben teljes mértékben az ’56-os forradalom rezsimhű interpretációja érvényesült, Nagy Imrét ignorálták, a szobrát eltávolították a Parlament közeléből, és az új mesében a forradalom kizárólagos hősei a pesti srácok lettek, senki más. Legfeljebb Mindszenty József. „Nagy Imre miniszterelnök volt a forradalom alatt, de sosem lett a forradalom miniszterelnöke” – mondta az idén Széchenyi-díjjal kitüntetett történész, M. Kiss Sándor, ugyancsak 2019-ben. Schmidt Mária teremtményei közül Desmond Childot addigra elfelejtették, Dózsa Lászlót nem. És még csak nem is azért, mert őt Orbán Viktor védte meg.

Aztán a következő két évben maga a forradalom került a perifériára. A 2020-as Orbán-beszéd a Covid miatt elmaradt, tavaly pedig a kampány jegyében inkább a 2006-os eseményeket emelte ki a miniszterelnök arcpirító hazugságokkal és költői túlzásokkal jócskán megtűzdelve. Orbán számára ’56 kulisszává, összehasonlítási alappá vált, rajongói azon meggyőződésének ugródeszkájává, mely szerint 1989. június 16-án az ő beszéde miatt fogták menekülőre az oroszok, és valójában a 2010-es választások eredménye volt az 1956-os álmok beteljesülése. Amiből persze az is következik, hogy végeredményben Orbán Viktor nagyobb hőse a forradalomnak, mint Nagy Imre, „aki sosem lett a forradalom miniszterelnöke”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.