Az ellenzéki politikusoknak nincs egy épkézláb ötletük, elképzelésük a teendőkről. Ezt már illene árnyaltabban szemlélni, de legyen. Nincs nekik vagy nem sok. De miként jellemezhetjük a Fidesz politikusait?
Arról, hogy hogyan menekülnek a független sajtó parlamenti tudósítói elől, már megemlékeztünk e hasábokon: „A fideszes (KDNP-s) képviselő, mint az széles körben ismert, gondolkodás nélküli parlamenti gombnyomogatásra kondicionált politikai teremtmény. A legfőbb akarat megannyi idegvégződéseként hajtja végre az utasításokat.” (A rohanó frakció, Magyar Narancs, 2016. április 28.) Nem egyszerűen a gondolkodás föladásáról van szó, hanem a páni félelemről, hogy az önálló gondolkodás gyanújába keveredhetnek. Az utóbbi években két arckifejezést látunk fideszes politikusokon: a rémületet akkor, amikor valamely ügyben (legújabban: Matolcsy és Rogán viselt dolgai, a Népszabadság bezárása) még a központi fejtágítás előtt kapják őket a kollégák, ahogy mondani szoktuk, mikrofonvégre. A másik pofával, a magabiztosságot tükrözni igyekvővel az eligazítások után találkozunk. Azok, akikben még bujkál valami önérzet, ilyenkor inkább elfordítják tekintetüket – például a földet bámulják kitartóan; alighanem tisztában lévén azzal, hogy Orbán Viktor nagyjából ennyire, a hülye gyerek szerepének eljátszására tartja őket alkalmasnak. Ezek a megalázó szituációk még az olyan rutinos mellébeszélőket is zavarba hozzák néha, mint Kósa Lajos.
Vessük össze a párt akár csak tíz évvel ezelőtti alelnöki névsorát a mostaniéval. Vagy az alelnökökre adott kongresszusi szavazatok számát. Mindennél többet elárul, hogy a párt legutóbbi, XXVI. tisztújító kongresszusán a megválasztott alelnökök közül a legkevesebb voksot gyűjtő Németh Szilárd is csaknem 97 százalékos eredménnyel lett befutó. Az ilyen szavazati arány már a 80-as évek MSZMP-jében is ciki volt. Tudják, ki alelnök még? Pelczné Gáll Ildikó, Kubatov Gábor, Gulyás Gergely. Tökéletes bábok.
A Fidesz mint valóságos párt utoljára 2006 közepén mutatott életjeleket. Egy valódi demokratikus politikai szervezet életképességének egyik fő ismérve az önkorrekciós képesség. Miután Orbán harmadszor (s ebből egymás után kétszer) is falnak vezette a pártot, a Fidesz és holdudvarának jelentékeny tényezői épp egy ilyen megújulásnak, változásnak kezdték keresni a lehetséges formáit. Nyíltan vagy félig nyíltan többen is kimondták, hogy Orbánnal zsákutcába jutottak. Igazuk volt, 2010 és 2014 dacára is: hiszen Orbán útja csak a NER-be vezethetett. Az akkori útkeresőket (például Pokorni, Áder, Kósa vagy, ezt adják össze, Schmidt Mária) Orbán azóta marginalizálta vagy megvásárolta, vagy a torkukon tartja a kést. Az egykori Fideszre legfeljebb a morgás jogát egyedül gyakorolni merészelő Kövér László egynémely gesztusa utal.
Hogy a hajdan afféle politikai csodagyereknek induló Lázár vagy Rogán miért nem ugrál ma már, jól értjük. De akadnak olyan fideszes politikusok, akik bár számos szégyenletes politikai akcióval égették magukat, mégsem keveredtek olyan, a korrupciótól bűzlő ügyekbe, mint Rogán, Lázár vagy az Orbán-klán tagjai. S bár nagyon más malomban őrlünk, abban elég biztosak vagyunk, hogy azt, ami most Magyarországon történik, a lényeget tekintve hozzánk hasonlóan látják.
Mégis mindegyikük hallgatott a kopaszbotrány idején, hallgat a demokratikus rend fölszámolásakor, hallgat az állami uszításról. A Fidesz kovásza a félelem, és ők is félnek. Ők tudják, miért és mitől.
Hát, ilyen állapotban van a legnagyobb kormánypárt. Retteg, és örül, ha hülyének tettetheti magát.
