A szerk.

A vörös gomb

A szerk.

Eltelt már pár nap úgy, hogy a reggeli újságolvasáskor nem tudjuk kinyitni a Népszabadságot, vagy nem tudunk odakattintani. Mégis élünk, meg lehet ezt is szokni. Különben sem kezdi mindenki hírekkel a reggelt, és sokan voltak az újságolvasók közt is, akik kifejezetten kerülték a Népszabadságot, hisz volt például egy múltja. 1956-ban indult, a legrosszabb időpontban, november 2-án, s még előzménye is volt, úgy hívták: Szabad Nép. Ilyenformán, ha a Népszabadság 1989. november 2-án szűnik meg, nos, akkor is hiányzott volna nyilván so­kaknak, de a megszűnés okát betudta volna mindenki az új időknek.

Magyarországra momentán nem várnak új idők. Éppen valami régit, vagy sötétsége miatt réginek tetszőt igyekszik megszokni, belakni, átvészelni. Olyan kort, amiben minden további nélkül elvehetik tőle a legnépszerűbb országos napilapját, egyik napról a másikra. Olyan kort, amikor bármit elvehetnek tőle egyik napról a másikra. A nyugdíját, az iskoláit, a tévéjét, a pénzét, az önbecsülését. A kor megtanulható, meg – főként az ország geopolitikai helyzetének hála – ki is nőhető, le is vetkezhető, csak egyik napról a másikra nem szüntethető meg. Akik elhallgattatták most a Népszabadságot, azért tették, hogy e kinövési folyamatnak gátat vessenek, lehetőség szerint megállítsák vagy legalább lelassítsák. S jól kalkuláltak: a Népszabadság nélkül sokkal nehezebb lesz megszabadulni Orbán Viktortól. A Népszabadság nélkül sokkal több disznóság maradhat rejtve, a Népszabadság nélkül egyszerűen kevesebb lesz a magyar igazság – ezért kellett kinyírni. A hazugság, a bűnözés védelmében, Orbán Viktor hatalmának megóvása érdekében.

S ezért kellett így kinyírni. Úgy, hogy írmagja se maradjon. Így, csalással. Úgy, ahogy Orbán Viktor játssza a meccseit.

Mert a Népszabadságot nem felfüggesztették, hanem betiltották. S nem azért nem jelenik meg, mert veszteségesen működött, hanem azért, amit és ahogyan írt – az utóbbi 26 évben. Azért, mert a Népszabadság már túl volt azon, hogy domesztikálni, visszafordítani lehessen. Tehát távolról sem azért, mert megírta, hogy egy fasz helikopterezett a lakodalomba, de még csak nem is Matolcsy György szánalmas, ám határozottan közpénzjellegű szexuális igyekezetének pertraktálása miatt. Amikor ugyanis ebbéli információit nyilvánosságra hozta a Népszabadság, a veszte már rég eldőlt: volt egy kis vörös gomb (a másik kismillió vörös gomb mellett) Orbán Viktor íróasztalán, oda volt alá írva, hogy Népszabadság, s valaki tollal mellérajzolt egy halálfejet is.

Azért lehetett telepíteni ezt a kis gombot a miniszterelnök asztalára, mert a Népszabadság tulajdonosi szerkezete ezt egy ideje lehetővé tette. Azóta, amióta törvényi erővel lehetséges számottevő érdeklődőket elzárni a lap megvásárlása elől, s persze azóta, hogy az MSZP valamiért (ha csak tényleg nem azért az e tekintetben nevetségesnek hangzó 100 millió forintért) megvált a lap kiadójában meglévő 28 százalékos tulajdonrészétől. Ezzel illene is egyszer elszámolniuk; nem a százmillával, hanem azzal, hogy valójában miért hagyták martalékul a Fidesznek a szabad nyilvánosság egyik utolsó fészkét. De ez az ő bajuk, Magyarország baja speciel Orbán Viktor vörös gombja.

Mert ha keresni akarjuk a közvetlen kiváltó okokat, akkor az elmúlt napok faszainál és helikoptereinél jóval nagyobb gyalázatával találjuk magunkat szemben: a népszavazással. A népszavazással, amit a Fidesz talált ki saját magának és az országnak a demokrácia és az ellopott pénz helyett. A népszavazással, amire Orbán mindenét, közelebbről mindenünket, ingünket, gatyánkat, becsületünket feltette, s el is bukta rajta. Elbukta az ország legtöbb közpénzt felemésztő – és a legszemérmetlenebb hazugságokra, ádáz uszításra és aljas zsarolásra építő – kampánya után.

E kampányra válaszul pedig elcsattant a népszavazás érvénytelenségének, Orbán érvénytelenítésének pofonja. A felképelt könnyes szemmel üvöltözött egy kicsit, hogy nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt, aztán azt ordította, hogy a „nem ér” is ér; új szabályok vannak, új egység van. Az a szabály, hogy én nyertem. Csakhogy ez az óbégatás nem hallatszott messzire, pusztán a hozzá legközelebb állók rettentek meg tőle. Brüsszelbe pedig nem lehetett szaladni egy papírossal, amire nagy pecséttel ráütötték, hogy ÉRVÉNYTELEN.

Csak a vörös gombig lehetett szaladni. Ha a népszavazás érvénytelen, legyen a Népszabadság is. Ehhez mit szóltok? Na, ki győzött? Orbán Viktor természetéről már annyi írás született itt is, hogy ezt felesleges magyarázni. A lényeg az, hogy szegényebbek lettünk. Megint. Elvették az igazság egy újabb darabját.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.