Mivel az intézkedést hivatalosan nem indokolta senki, legfeljebb tippelhetjük, hogy a háttérben a szokásos „nemzetstratégiai szándékok” húzódnak: a) helyzetbe hozni a magyar gazdákat; b) ösztönözni a fogyasztókat a hazai termékek vásárlására.
De bármi volt is az illetékesek célja, itt elsősorban a hülyeség üli (disznó)torát. Ha ugyanis ezek a zászlók valamiféle minőségjelzést nyújtanának, akkor muszáj lenne az egészet kiterjeszteni a marhára, a baromfira, a halra, a vadra, no meg a sarki hentesre, akinek nincs 200, csak mondjuk 47 négyzetméteres boltja. Ráadásul a szabályban azt is rögzítették, hogy a tartás helye és a vágás helye dönti el, hogy milyen legyen a zászló. Ha a kettő megegyezik, egy zászlót, ám ha a disznót más országban vágták le, mint ahol tartották, akkor két zászlót kell a húsra tenni. De honnan tudni ebből, hogy melyik a tenyésztői és melyik a vágóhídi zászló? És ha bevesszük a határon túli magyarságot? Mi legyen az ő disznaikkal? Milyen zászlót tegyenek a jófajta erdélyi malachúsra?
S van itt még valami, ami összefügghet a zászlóállítással. A kormány milliárdokkal kitömött nagy vállalkozásáról, a sertésstratégiáról van szó, ami 2012-ben úgy indult, hogy öt év alatt meg kell duplázni a hazai sertések számát. A tervben 6 millió disznóról volt szó, majd miután az állomány két év alatt 200 ezerrel nőtt, már 7 millióról. Már akkor sokan feltették a kérdést, hogy kinek tudjuk majd eladni ezt a sok disznót, miközben a fogyasztása nemcsak világviszonylatban, de országosan is folyamatosan csökken, de hamar kiderült, hogy felesleges ezért aggódni. A 2015-ös csúcs után egy évvel újra 3 millió, 2017-ben pedig már csak 2,8 millió sertést számlált a hazai állomány, ami különösen annak fényében nagy kudarc, hogy 2016. január 1-jétől 27-ről 5 százalékra csökkentették a sertéshús áfáját.
Azt természetesen azóta sem ismerte el senki, hogy a milliárdokkal kitömött sertésstratégia megbukott. Pedig bizonyos volt az már 2017-ben is, amikor Orbán Viktor a Csányi Sándorhoz köthető mohácsi vágóhíd megnyitóján a stratégiát is megemlítve kijelentette: „Ez fontos a magyar mezőgazdaság számára, és a magunkfajta vidéki, falusi emberek számára érzelmileg is fontos. Jó tudni, hogy (…) a saját fajtánk biztonságban tudhatja saját jövőjét, jó látni, hogy a saját gyermekkorunk világának van jövője.”
E megnyilvánulás tükrében az sem okozna meglepetést, ha kiderülne: semmi egyéb nem áll a sertéshúsos zászlók hátterében, mint valami Patyomkin-sertésstratégia: meg ne tudja a miniszterelnök úr, hogy „saját gyermekkora világának” egyáltalán nincs jövője.
