Márpedig ez lenne e törvényalkotási mestermunka lényege: az tudniillik, hogy jövő január elsejétől minden sajtótermék önkényesen bírságolható, megint bírságolható, és megint bírságolható lesz, egészen addig, amíg bírja pénzzel; az elektronikus médiaszolgáltatók pedig visszaesőként egyenesen betilthatók lesznek. Fellebbezési lehetőség nincs, és igazából kivétel sincs: tévé, rádió, internet, nyomtatott sajtó, így vagy úgy, de mindenki célponttá válik. (Állításunk részletesebb okadatolási szakasza pár oldallal beljebb olvasható.) Az, hogy miért bírságol meg vagy tilt be a hatóság, később nyer majd körvonalazást, ugyancsak a hatóság vagy annak valamelyik leágazása által; a sajtó tehát egyelőre azt se tudja, hogy mihez kéne alkalmazkodnia. Jogorvoslat van: a bíróságon, ám mire a bíróság esetleg a javára döntene, addig a csődbe bírságolt, és/ vagy néhány hónapra vagy évre a forgalomból kivont médium csak emlék marad. És bár a törvénytervezetben többször is szerepel a "sajtószabadság" kifejezés, ha ezt a trágyadombot a jelenlegi formájában fogadják el, az a mondott fogalom felszámolása lesz. Ám mielőtt tévedésbe esnénk: a cél éppen ez volt. Szalai Annamária, Orbán Viktor természetes meghosszabbítása szépen el is mondta, hogy "a véleménynyilvánítás, a szólás, a sajtó szabadsága, valamint a verseny már nem öncél, hanem a közösség érdekeit, a társadalom integritását szolgálja, és ezzel a média hozzájárulhat a nemzet reprodukciójához". Azt tehát hiába ordítaná bárki, hogy álljon meg a menet, a kormány fel akar számolni néhány alapvető emberi szabadságjogot, erre a kormánytöbbség megvonja a vállát: Igen. És akkor mi van? Helyes! Még szép! Kevesebbet médiázni, többet reprodukálni!
Hogy ebben a magasságban érdemes lenne-e beszállni a vitába, az érdekes kérdés: érdemes-e érvelni amellett, hogy a "közösség érdekeivel" a fenti szabadságjogok nem állíthatók szembe, épp ellenkezőleg, hogy a közérdeket, ha valami, hát épp e jogok maradéktalan érvényesülése szolgálná a legjobban. Biztos érdemes lenne, és biztos érdemes lenne arról is vitázni, hogy vajon az autokrácia jobb kormányzati forma-e, mint a számos érdeket artikuláló, azokat óvatosan kiegyensúlyozó, a magukat vesztesnek érzők számát minimalizálni próbáló, a kölcsönös kompromisszumokra épülő demokratikus berendezkedés: de a pillanat nem a legalkalmasabb rá. A kormánytöbbség és a kormánytöbbséget kiszolgáló hatalmas propagandagépezet eldöntötte, hogy helyes, ha ebben az országban mindenről Orbán Viktor és néhány természetes meghosszabbítása dönt, és ha egyszer Orbán Viktor úgy döntött, hogy Magyarországot kioperálja az európai nemzetek közösségéből - mert az unió hanyatlásra, sőt pusztulásra ítéltetett -, akkor az úgy van rendjén. Ha miről lenne is beszélni, kivel biztosan nincs.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy akkor hagynunk kéne megtörténni mindazt, ami megtörténik, mondván, hogy ami történik, annak meg kell történnie. Az új sajtótörvény valódi súlyát tekintve vészjóslóbb még a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott vagyon államosításánál is: a sajtó- és szólásszabadság súlyos korlátozása ugyanis épp azt hivatott meggátolni, hogy egy ilyen ostoba és káros, a köz érdekét súlyosan sértő döntésről a jövőben el lehessen mondani, hogy ez egy ostoba, káros, a köz érdekét súlyosan sértő döntés. És meglehet, hogy a jogalkalmazás, illetve a jognélküliség alkalmazása eleinte nem lesz annyira durva, és az is lehet, hogy például a következő fél évben a törvényt nem aktiválják, elvégre az uniós elnökség alatt mégiscsak génant lenne ledózerolni a magyar sajtó független részét, meg bloggereket zaklatni - de ne legyenek illúziói senkinek. Olyan ugyanis nincs, hogy én majd megúszom, meg engem úgyse visznek el, hisz én nem csináltam semmit. Nem csak arról beszélünk, hogy szar lenne úgy élni, hogy nem írok meg valamit, vagy nem úgy írom meg, vagy nem kamerázom le, vagy leginkább kussolok. Hanem arról, hogy fölösleges is: előbb-utóbb mindenki sorra kerül. A diktatúrák agresszív, terjeszkedő szakasza már csak ilyen. És nem csak magunkról, a sajtóról, az újságírásról beszélünk: nem csak ők vannak végveszélyben. Hanem az ellenzéki pártokról, amelyek a magántulajdonú média nélkül értelemszerűen csak a közmédiára hagyatkozhatnak majd - ezt nem is magyaráznánk tovább. A civil szervezetekről, amelyeket jövőre készül bedarálni Orbán Viktor valamelyik minisztériuma; akkor, amikor az új sajtótörvény miatt ötször meggondolja bárki, hogy egy rossz szót is szóljon-e erről a műveletről; ötször meggondolja, aztán nem ír róla. Arról a többmilliónyi magyar polgárról, akik sose kértek a forradalomból; és arról a sokaságról, akik ezután fogják megelégelni a forradalom valamelyik vívmányát.
Ez a törvény nemcsak a média szabadságát venné el, hanem mindenkiét ebben az országban: még ha ezt most sokan nem is értik, sokan meg nem akarják megérteni. (Pedig biztosan a kormánysajtó t. képviselői is hallották a híres bonmot-t a forradalom kedvenc táplálékáról.) És nem véletlenül, vagy dilettantizmusból, vagy félreértésből venné el, hanem előre megfontoltan, jól kiszámítottan, gonoszul. És nyíltan. Mindazok, akiket ez a törvény felszalámizna, akiket egyenként, darabonként lenne képes levadászni - és még egyszer: nemcsak a szerkesztőségekről, az újságírókról, a bloggerekről, a külföldi és magyar médiatulajdonosokról, hanem a magyar társadalom minden autonóm zugáról és szegletéről beszélünk -, december 20-ig még megtehetik, hogy kifejezzék felháborodásukat és tiltakozásukat. A szolidaritásukat - még akkor is, ha amúgy e zugok és szegletek egyébként boldogan gyűlölik egymást.
Ha másért nem, hogy bemelegítsenek a szabadságharcra.
