A döntés tárgya az Európai Központi Bank (EKB) államkötvény-vásárlási programja – az eurózóna pénzügyi stabilitásának egyik lényeges eleme. A német AB arra jutott, hogy a luxemburgi székhelyű EUB túllépte az uniós jogban meghatározott hatáskörét, amikor szakmailag komolyan vehető bírói vizsgálat nélkül hagyta jóvá az EKB programját. A német AB szerint ezzel a luxemburgi bíróság belegázolt a német alkotmányos identitásba, s így megsértette a német alaptörvényt. (Az alkotmányos identitás valódi közjogi tünemény: minden – nemzeti – alkotmánybíróság maga dönti el, mit és miért talál saját alkotmánya szavakon túli, érinthetetlen és megváltoztathatatlanul lényeges tulajdonságának.) Az Európai Unió mint politikai kísérlet ennél nagyobb pofont aligha kaphatott volna. A német AB elérkezettnek látta az időt, hogy a tagállami alkotmányok karámai közé terelje az uniós intézmények működését. Ez a merész elképzelés új értelmet ad az uniós jog eleven centrumának, annak az elvnek, hogy az uniós jog elsőbbséget élvez a tagállamival szemben.
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen gyors továbbhaladásra szólította fel az érdeklődő közönséget: nincs itt semmi látnivaló, a Bizottság továbbra is kiáll az EU-jog alapelvei mellett. A bökkenő csak az, hogy az európai alkotmányosság vezető játékosa – az európai integrációra való nyitottság és az együttműködés szellemében – 235 számozott bekezdésben fejtette ki, hol érnek véget az EU hatáskörei. Az uniós intézmények komoly leckét kaptak: a továbbiakban a német ellenállás mellett a jogállamiságot kurucosan értelmező kormányok kreativitásával is számolniuk kell.
A német AB szerint a német közjogi szereplők alkotmánysértést követnek el, ha végrehajtják az uniós intézmények azon döntéseit, amelyeket ezek hatáskörük túllépésével hoztak. S hogy mindenki számára világos legyen, mi forog kockán, a német bírák az alapoktól indítottak. Onnan, hogy a választójog mint állampolgári jog nem holmi formaság, hanem a demokratikus önrendelkezés biztosítéka; márpedig a demokratikus önrendelkezés elve az európai integráció körében is érvényesül. Azaz a német választópolgárnak befolyása kell, hogy legyen minden közhatalmi szereplő döntésére. A német kormányzat nem ruházhatja át a szuverenitást más, akár uniós intézményre oly módon, hogy a címzett aztán további új hatásköröket teremtsen magának. Az átruházott hatáskörök felett a német törvényhozásnak továbbra is érdemi ellenőrzést kell gyakorolnia, ideértve a német közpénzek sorsát érintő döntéseket is. A parlamenti költségvetési kontroll ugyanis a német alkotmányos identitás megváltoztathatatlan – a német fogalmi keretben konkrétan: örök érvényű – eleme.
Az elképzelés nem mai keletű – a mostani ítélet újdonságát azok a parázs bekezdések adják, amelyekben a német AB helyre teszi az EUB-t a bírói szakmai minimum tárgyában; melybe a német bírák szerint magától értetődően tartozik bele, hogy a közpolitikai döntések alkotmányosságának vizsgálatakor e döntések hatásait is mérlegelni kell. És ha a bíróság nem hozza a szakmai minimumot, akkor a hatásköri kerítésen kívülre téved – az ilyen döntést pedig nem kell komolyan venni.
A német AB egyébként először 1970-ben (!) jelezte, hogy baj lesz, és a részéről annyiban követi majd az EUB iránymutatásait az alapvető jogokat érintő kérdésekben, amennyiben azok elérik a német védelmi szintet. Az évtizedek során aztán számos nemzeti alkotmánybíróság koccant az EUB-vel, az EU-barát közjogászok pedig mindig szorgosan igyekeztek elmagyarázni, hogy az efféle súrlódások a „sokrétegű”, netán „többközpontú” alkotmányosság velejárói. Az elmúlt években, amióta a nemzeti érzület mind áthatóbban lengi be kontinensünket, szárnyra kapott az az idea is, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok felléphetnek a nemzeti alkotmányos identitás védelmében – akár az unióval szemben is. Ebből a magyar Alkotmánybíróság is kivette a részét. Az örök optimisták ilyenkor azzal nyugtatták magukat, hogy még mindig jobb a tünékeny, megfoghatatlan „alkotmányos identitással” kardozni, s nem az olyan szigorúbb, vészjóslóbb fogalmakkal, mint a nemzeti identitás vagy az állami szuverenitás. De a német AB most bemutatta, hogy – bár a választójog és a demokratikus önrendelkezés bensőséges kapcsolatának leírása az ítéletben példaértékű – az alkotmányos identitás védelme még a legjobb kezekben is igen veszélyes fegyver.
A német bírákat valószínűleg kevéssé érdekli, hogy az általuk kirobbantott alkotmányos forradalom nyertesei között a német választópolgárok (és adófizetők) mellett azok a tagállami kormányok sorjáznak, amelyek fő ellenségként az európai alapértékeket velük szemben védelmező uniós intézményeket pécézték ki. Ezen rosszcsontok elsődleges célpontja eddig a Bizottság volt, bár az utóbbi időben a Parlament és persze a Tanácsban ülő tagállami kormányok is bőven részesültek például a magyar kormány haragjából. A német AB most megmutatta, hogy az EUB-nek is be lehet tartani. Ha a jövőben a Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárásban végül elkaszálja a luxemburgi bíróság a (magyar) kormányt, nem ér véget a tánc: ekkor a (magyar) kormány az alkotmányos identitás védelmében saját alkotmánybíróságához fordulhat. És akkor végre európai szinten is megtérül az alaposan megfegyelmezett alkotmánybíróságok üzemeltetése.
A lakmuszpapír a luxemburgi bíróság előtt fekvő két magyar ügy lehet. Az egyik a civilek külföldi finanszírozását, a másik a külföldön akkreditált magánegyetemek sorsát érinti. Ha a kormányra nézve kedvezőtlen ítélet születik bármelyikben, azaz az EUB elmarasztalja majd, mert a 2017-es törvény hátrányosan érinti a külföldi adományokban részesülő civil szervezeteket, ahogy a rá szabott jogszabály is az elutált CEU-t, úgy a végső szót a magyar Alkotmánybíróság mondhatja ki. Az Európai Bizottság pedig széttárja majd a kezét, és biztosítja az úri közönséget az európai alapelvek védelmébe vetett töretlen hitéről.
