A szerk.

Előre bejelentett csalás

A szerk.

Amikor a kormányváltás esélyeit latolgatjuk, elmehetünk-e szó nélkül az ellenzék töketlenkedése mellett? Amellett például, hogy érdemi ellenzéki politizálás és akciók híján, eddig nulla kampányteljesítményükkel még azt is képesek megakadályozni, hogy Orbán Viktor ez után a katasztrofális négy év után önmagát verje meg?

Amellett mondjuk, hogy a számtalan ziccer közül még azt sem használták ki, hogy a miniszterelnök falusi budijának tövében állami milliárdokból épül futballstadion, amire nemhogy Kádár, de még Rákosi idején sem volt példa? Vagy amellett, hogy évek óta olyan aknamezőn lépegetnek, amelyen bármikor robban egy Simon Gábor-féle bomba? Nem, mindezek mellett semmiképpen se menjünk el szó nélkül. Mint ahogyan amellett sem, hogy ha ellenzékben ennyit bírtak kipréselni magukból azok, akiktől az orbáni autokratizmust elutasító választók a köztársaság visszaállítását várják, akkor vajh' mi várható tőlük kormányon?

Végiggondolandó és nem mellékes kérdések ezek - a helyzet súlyosságát azonban mi sem jelzi jobban, hogy akad jóval nagyobb baj is. "Az április 6-ra kiírt magyarországi általános országgyűlési választások szinte minden mozzanata bűzlik. (...) Sorolhatnánk most ezeket az elemeket ezredszer, és sorolni is fogjuk még április 6-ig." Múlt heti vezércikkünkben (Tegyétek le a fegyvert!) írtuk ezt, és egy hét múltán már soroljuk is újra, ezúttal lapunk beltestében (a 16-17. oldalon), a múltkorinál bővebben, a folytatás meg az utána következő számban jön.

Hogy ez ellen a mindvégig a szemünk előtt zajló, előre bejelentett választási csalás ellen hogyan lehetett volna hatékonyan védekezni, az utólag sem mondható meg. Parlamentáris eszközökkel semmiképpen sem - az ellenzék országgyűlési aránya, illetve az Alkotmánybíróság kiherélése, majd Fidesz-kompatibilissé átgyúrása miatt. A szórványosan (például Tamás Gáspár Miklós által) elővezetett választási bojkott ötletéről mindig kiderült, hogy több érv szól ellene, mint mellette. (A legvilágosabban Kis János fogalmazta meg lapunknak tavaly, hogy mi a gond ezzel - lásd: "Vissza fog hullani a fejére", Magyar Narancs, 2013. március 28.) Maradt volna tehát egyetlen mód, amely a szabad választások kormányzati kiiktatását talán eredményesen megakadályozhatja: de az utcára vonulás hiányzik a jelenkori bal- és liberális oldal eszköztárából; talán mert a társadalmi béke és nyugalom megőrzése, amit könnyen vélhetnénk evidens konzervatív értéknek, sokkal fontosabb számára, mint a felfordulás, a folyamatosan táplált "forradalmi" tűz árán megszerezhető politikai haszon.

Azt, hogy egy deklaráltan tisztátalan választás előtt állunk, azért kell újra és újra elmondani, mert ezek a hónapok, évek óta tudott dolgok lassan oly természetesek a magyar társadalom számára, mint az, hogy a nappalt éjszaka követi. Pedig minden ennek a folyománya. Minden: a "közszolgálatinak" nevezett propaganda napi 24 órás agymosása; a békemenetekben, hálálkodó "civil" nyilatkozatokban megtestesülő, szép lassan az élet legapróbb zugát is átható egyszemélyi kultusz; az egzisztenciális félelem, s hogy a magyar ember ezért fokozatosan ismét megtanulja a véleményét nem hangoztani; egyes személyek és társadalmi csoportok kipécézése, az ellenük folytatott hecckampányok sorozata; a lehalkított beszéd, rég elfeledett mondatok újrafelfedezése ("telefonon inkább nem"); és az ország menthetetlen leszakadása, a perifériára, rosszabb esetben újra az orosz érdekszférába zuhanása.

Képtelenség, hogy ez természetes legyen. Ezt akkor is el kell újra meg újra mondani a magunk érdekében, ha április 6-án Orbán Viktor rémálma válik valóra.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.