Január 29-én rendkívüli parlamenti ülésnap lesz a válságkezelés mikéntjéről, a minisztereknek pár nappal korábban kell elképzeléseiket megosztani a kormányfővel arról, hogyan gondolják a maguk területén mindezt. Kétségkívül Szűcs Erika szociális és munkaügyi miniszter asszonyra hárul a legnagyobb teher: nem elég, hogy napról napra nő a munkanélküliek száma, az állami juttatásokat is le kellene néhány tízmilliárddal faragni, lehetőleg minél gyorsabban. Nyilván e gyorsasággal magyarázható, hogy bár hétfő óta a családi pótlék "ésszerűsítésétől" (kormány), illetve "megszüntetésétől" (Fidesz) hangos a politikai közélet, mindenki úgy tesz, mintha fogalma sem volna, miről beszél.
Ami biztos: pénzt kell előteremteni. Ilyenkor célszerű körülnézni szűkebb környezetünkben, valamelyik zugban nem búvik-e meg néhány milliárdocska. Így tett a kormány is, s rövid keresgélés után rálelt a már számtalanszor megreformálni óhajtott szociális rendszerre; amiről a szakelemek nemcsak azt hajtogatják évek óta, hogy átalakításra szorul, de azt is, hogy elsősorban nem forráselvonásra van szükség, hanem hatékonyságnövelésre. Arra, hogy a források azokhoz jussanak, akiknek valóban szükségük van az állam segítségére.
Az rendben is van, hogy egy baloldali kormány hivatalnoka igazságtalannak tartja, ha a családi pótlék alanyi jogon és nem rászorultsági alapon jár. Ez a szociális kiadásokon belüli legnagyobb tétel (jelenleg 360 milliárd forint); nem csoda, ha a pénzkiáramlást megfogni próbáló kormányzat ezt is megpiszkálja. A gond csupán az, hogy az ötletelésnél tovább egyelőre senki nem jutott - de még ha jutna is, január 29-ig akkor sem képes egy komplett kormányzati cselekvési programot az asztalra tenni. Ezt maga a miniszter is érzékeli: nyilatkozataiból kiderül, fogalma sincs, hol lehetne meghúzni azt a határt, amin túl már nem jár a támogatás. Mi szerint szortírozzanak? A jövedelmek után? Azt megint és kizárólag a bérből élők szívnák meg. A vagyoni helyzet alapján? Azt hogyan mérnék föl? Állami hivatalnokok járnák végig a körülbelül 2,2 millió jogosultat?
A feladat persze nem megoldhatatlan; de az optimális elvégzéséhez hiányzik a megfelelő előkészítés (például senki nem beszél arról, hogy a struktúra megbolygatása miként hatna a szociális rendszer egészére).
Mindennek tetejébe spórolni a családi pótlékon - márpedig gazdasági válság idején ez volna a cél - túl sokat nem lehet: a társadalom legnagyobb jövedelemmel rendelkező 10 százalékára csupán a gyerekek 5 százaléka jut. Ha pedig a kört bővítjük, elérjük a mondjuk két pedagógus szülőből álló család jövedelemszintjét - onnan nincs mit elvonni. Összegszerűen az a megtakarítás sem lenne lebecsülendő, amit az említett felső 10 százaléktól venne el az állam (majdnem 20 milliárd). A Bokros-csomagnál azonban azt tapasztaltuk (jobbára akkor is e 10 százalék esett ki a jogosulti körből), hogy az ellenőrzési és a járulékos adminisztrációs költségek a megtakarítás javát föl is emésztették.
Mindent összevetve ad hocnak, átgondolatlannak tűnik a szándék, miszerint a családi pótlékon ténylegesen lehet tízmilliárdokat megtakarítani, s főleg, hogy mindez igazságosan kivitelezhető lenne. A kormányzati ötletet hevesen bíráló Fidesz fölháborodása így akár jogos is lehetne. De hát nem az: nyomatja a nyilvánvaló blődségeket ("a legszegényebbek járnak rosszul"), az ezerszer cáfolt frázisokat (a családi pótlék és a gyermekvállalási kedv egymással szorosan összefügg), és ennyi láthatóan elég is nekik mint ellenzéki problémaérzékenység.
Kapkodó MSZP, handabandázó Fidesz: a világméretű recesszió idején nekünk ennyi jutott.
