A szerk.

Vona, a jó Orbán

A szerk.

Vona Gábor nagy lélegzetvételű beszédet tartott a hétvégén

Ebben a) bejelentette, hogy ezentúl még néppártabbak lesznek, és hidakat építenek – no nem a pártok, az egymásba gabalyodott MSZP és Fidesz, hanem – a széles választói tömegek felé, b) elítélte a Fidesz-kormányra jellemző korrupciót és hatalmi arroganciát, nem titkolva azt sem, hogy ezek kútfője Orbán Viktor, c) kilátásba helyezte, hogy 2018-as kormányra kerülésük esetén haladéktalanul megoldják az oktatás és az egészségügy problémáit, kormányra kerülésükre pedig d) határozott ígéretet tett, e) meghirdette az ugyancsak széles körű nemzeti konzultációt a mondott kérdésekben, és f) hitet tett a civil szervezetek, szakmák, érdekképviseletek még a fentieknél is szélesebb körű bevonása mellett.

Feltűnő, hogy a fent sorolt dolgok közül egyik sem az ő találmánya. Saját magát „középre” tenni, a két másikat egymást feltételező szélsőségnek beállítani – így Orbán Viktor beszélt magáról. Átnyúlni a pártok feje fölött, illetőleg magunkat a pártok feje fölött átnyúlónak beállítani, egyként megszólítani a „kádárista kisembert” és a létező szocializmus kárvallottjait – ez Orbán Viktor dumája. A Gyurcsány Ferencből láthatatlan, sötét hullámokban áradó kormányzati korrupció és az arrogancia ostorozása – Orbán Viktor. A 2008-as szociális népszavazás két célpontja ugyancsak az MSZP–SZDSZ-koalíció felsőoktatási és egészségpolitikája volt, és – amint azt maga Vona is észrevételezte – ez döntötte be a baloldalt. A „nemzeti konzultáció” dettó fideszes ötlet, ez, amikor ellenzékben voltak, egyetlen dologra volt jó, a választói adatbázis kiépítésére – de miért ne használhatná erre a Jobbik és Vona is?

Vona Gábor ebben a beszédében azt állította, hogy ő (lesz, vagy már az, csak még nem tudjuk) a legtökéletesebb Orbán Viktor, akit a Föld valaha a hátán hordott. Ja, neki se könnyű, a Fidesz nagyrészt az ő programjukat valósította meg, neki meg mégiscsak kell valamit mondania, hogy miért akar kormányozni, hogy miért szavazzon rá bárki. (Konkrétan: a Fidesz másfél és a baloldal egymillió törzsszavazója közt elhelyezkedő, elvben többmilliós tömeg, amellyel – meg a maga ugyancsak cirka egymilliójával – vidáman választást tudna nyerni.) Hát azért, mert ő nem lop.

Ez nem valami nagy politikai innováció, de ezt nem elítélőleg mondjuk, lehet, hogy országunkban politikai innovációra nincs is szükség, ez meg egyszer már bejött. Nem is egyszer. Még annyi tűnt fel, hogy Vona szép, kerek, érthető mondatokban beszélt (ilyet rajta kívül ketten tudnak csinálni a jelen felhozatalból, Orbán és Gyurcsány), és nemhogy ez az árpádsávos, fekete ruhás díszletezés nem volt, de a nacionalista magamutogatást is erősen letekerték. Persze még simán hidegre tehetik Vonát a zsidózó bolondok, és átvehetik a pártjában a hatalmat, és ha ezt nem is teszik meg, egyáltalán nem biztos, hogy ez a jó stratégia Orbán ellen. De legalább valami stratégia – ez tagadhatatlan.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.