Magyar Narancs: A Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve a magyar hadsereg azon II. világháborús tevékenységéről szól, melynek során Ukrajnában mintegy félmillió négyzetkilométeren megszálló feladatokat látott el, s e minőségében súlyos bűnöket követett el.
Ungváry Krisztián: Más és más feladata volt a keleti és nyugati megszálló csoportnak.
A nyugati területeken 2 millió zsidó élt, akiknek a 80 százaléka elpusztult a háború végére. Ebben bizonyos mértékig a magyar csapatoknak is része volt. A keleti területeken pedig a partizánháború miatt a civil lakosság elleni erőszakos akciók követeltek sok ártatlan áldozatot – de természetesen vannak átfedések a két hadseregcsoport tevékenysége között.
MN: A zsidók meggyilkolását nem az SS és az Einsatzgruppék követték el?
UK: Ők „csak” a ravaszt húzták meg. Ha egy magyar katona részt vett a közvetlen kivégzésben, az szabályellenes volt, és büntetést vont maga után, de nem nagyon van adat ilyesmire. A magyar csapatok feladata az volt, hogy megteremtsék a gyilkosságokhoz szükséges infrastruktúrát. Ők szedték össze a lakóhelyükön a zsidókat, ők vezették a vesztőhelyre őket, ők készítették fel az áldozatokat arra, hogy „megfelelően” viselkedjenek.
MN: Mit jelentett ez?
UK: Ezerötszáz ember – körülbelül ennyit vittek egyszerre a vesztőhelyre – kivégzése nem megy egyik pillanatról a másikra, el kell juttatni őket oda, el kell érni, hogy először százasával elkülönüljenek, majd tízesével meztelenre vetkőzzenek, majd ötösével beálljanak a gödör szélére. El kell érni, hogy elfogadják a sorsukat, hogy ne álljanak ellen, ne omoljanak össze, ne próbáljanak szökni nagyobb számban. Ennek a metodikáját nem a magyarok találták ki, hanem a németektől kapták a receptet.
MN: Hogyan viselték ezt a részt vevő magyar katonák?
UK: Erről töredékes képünk van, inkább csak következtetni tudunk. A könyvben is reprodukáltam annak a képanyagnak egy részét, amit a katonák maguk készítettek, sokszorosítottak, és csekély összegekért egymásnak árusítottak, hogy hadi emlékként magukkal vigyék vagy hazaküldjék. Ezek között szép számmal voltak olyan képek, amik kivégzéseket ábrázolnak. Nem tudjuk, mi járt a fejükben a képeken látható bámészkodó, fényképező magyar katonáknak. Volt, hogy valaki elutasította, hogy látványosságként végignézzen egy kivégzést, ahogyan arra is vannak adataink, hogy katonai hőstettként dicsekedett el vele, és arra is, hogy valakit a túlbuzgósága miatt meg kellett róni. Valószínű azonban, hogy az állomány nagy része nehezen viselte a történteket, annál is inkább, mert nem volt felkészítve ilyen feladatokra. Zúgolódásuk el is juthatott a felsőbb katonai vezetéshez.
| ||
MN: Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke nem tiltakozott?
UK: De igen. Van rá adat, hogy Szombathelyi Ferenc személyesen akadályozott meg tömeggyilkosságot. Egy évvel a Szovjetunió elleni háború kitörése után, 1942 nyarától már a tömeggyilkosságokhoz való technikai segítségnyújtást is megtiltják. Ez azt mutatja, hogy a rendszernek volt önkorrekciója. És azt is, hogy Szombathelyi jobb sorsra volt érdemes, mint ami neki jutott: az újvidéki vérengzés miatt a népbíróság 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, ennek ellenére kiadták Jugoszláviának, ahol megkínozták, majd agyonlőtték. 1994-ben bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezték a népbírósági ítéletet.
MN: Mit tudott minderről a politikai vezetés, Horthy, a miniszterelnökei? Hogyan reagáltak?
UK: Tudniuk kellett mindenről. Valószínű, hogy Horthy és Kállay Miklós miniszterelnök (1942 márciusa és 1944 márciusa között – a szerk.) a megszálló magyar csapatoktól származó információkból helyesen szűrte le azt, hogy a németekkel való együttműködés milyen következményekkel jár. Innen is tudhatták, mi lesz a sorsuk a magyar zsidóknak, ha elviszik őket Magyarországról, többek között ezért sem engedte Horthy a deportálásukat a német megszállás előtt.
MN: Miért nem koncentrációs táborokba vitték a németek az ottani zsidókat?
UK: Mert a németek számára ebben az időszakban a legfőbb probléma az élelmiszerhiány volt, és a rendszert túlságosan megterhelte volna 2 millió ember élelmezése. Ráadásul a meggyilkoltak javaival korrumpálni lehetett a lakosságot. Amikor Kijevben az NKVD (a szovjet Belügyi Népbiztosság, ide tartozott az állambiztonsági szervezet is – a szerk.) felrobbantotta szinte a teljes belvárost, tízezrek válnak hajléktalanná. Mielőtt a németek a Babij Jar-i szakadékban több mint 33 ezer zsidót lemészároltak, az áldozatoknak le kellett adniuk a lakáskulcsaikat, amiket a németek a hajléktalan kijeviek között osztottak szét.
MN: Könyvéből kiderül, hogy a partizánháború sokszor a sztálini terror meghosszabbítása volt, a partizánok legfőbb feladata az volt, hogy elrettentsék a lakosságot a megszállókkal való együttműködéstől.
UK: Valójában egy polgárháború is dúlt a frontok mögött. Szinte mindenki mindenki ellen harcolt: kommunisták, orosz, ukrán, lengyel „nemzeti” partizánok küzdöttek a megszállókkal – akik között voltak németek, magyarok, olaszok, románok és szlovákok –, és egymással is. A végletekig feszítette az ellentéteket a két totális diktatúra, amik aztán elképesztő gaztettekben öltöttek testet. A visszavonuló NKVD például legyilkolta a politikai foglyok egy részét, a távozásuk után pedig szinte minden nagyvárosban pogromok voltak, mivel a helyiek a zsidókat okolták a kommunizmus szörnyűségeiért. Éhínség, járványok és egyéb okok miatt a front két oldalán összesen mintegy tízmillió civil lakos pusztult el: köztük 1,8 millió zsidó, és a gyakorlatilag éhen halt 2,5–3,3 millió szovjet hadifogoly. Akik a partizánokkal szemben harcoltak, túlnyomó részben szintén szovjet állampolgárok voltak. A Szovjetunióban 1943-ban 120–150 ezer, kommunista irányítás alatt működő partizán harcolt, miközben 250 ezer helyi küzdött a németek oldalán.
MN: Az etnikai hovatartozás, az osztálytudat vagy az ideológia döntötte el, hogy valaki a partizánokkal vagy a megszállókkal működött együtt?
UK: A partizánok is lefedik a Szovjetunió etnikai összetételét. Az igaz, hogy minél később került egy terület a Szovjetunióhoz, annál kevesebb volt a partizán. Észtországban például kevesebben voltak, mint az őket vezető moszkvai törzs létszáma. Ukrajnában 1943-ig alig akadt partizán, a hatalmas területen a számuk tízezer fő alatt volt. Elsősorban az élni akarás hajtotta az embereket a németek karjaiba: azok a kijeviek, akik elfogadták a meggyilkolt zsidók lakásait, bizonyára nem voltak nácik. Vagy vegyünk egy parasztcsaládot, amelyet többször kirabolnak a partizánok, esetleg meg is kínozzák a családtagokat; amikor már nincs mit enniük, feltehetően nem ideológiai okból fordult a családfő a németekhez vagy a magyarokhoz, hogy védelmet keressen. Vagy egy ukrán nemzetiségű szovjet hadifogoly valószínűleg azért harcolt a németek oldalán, mert nem akart éhen halni a hadifogolytáborban.
MN: Mit ígértek nekik?
UK: A II. világháború legnagyobb paradoxona, hogy Hitler úgy tudott mintegy egymilliós tömeget maga mellé állítani a térségben, hogy a csak részben garantált személyes túlélésen kívül mást szinte nem is ajánlott. Hiába sürgetett a Wehrmacht pozitív programot Ukrajnában – például földosztást – azért, hogy még többen álljanak át, Hitler semmit sem nyújtott.
MN: Miben állt a partizánháború?
UK: Valójában a partizánok és a megszálló csapatok ritkán találkoztak egymással. Különösen igaz ez a magyarokra. A partizánháború mindkét fél részéről a közéjük szorult civilek megfélemlítéséből, néha kitelepítéséből, kirablásából, legyilkolásából állt. Az áldozatok 95 százaléka közülük való. Erre vannak indirekt bizonyítékaink, hiszen az egyes akciók során minimális mennyiségű fegyvert sikerül zsákmányolni a megszállóknak, de a magyar hadseregnek nem is volt felszerelése hozzá, hogy a valódi partizánokkal felvegye a harcot.
MN: Mennyi áldozatot szedett a partizánháború?
UK: A magyar csapatok a megmaradt, töredékes jelentések szerint 25 ezer megsemmisített partizánt jelentettek. Helyenként túlzóak lehetnek a jelentések, de nagyságrendileg reális lehet az e körüli szám. Ezzel szemben kevesebb mint kétezer fős magyar veszteséggel kell számolni, ami megint csak arra a mutat, hogy a „partizánok” zöme civil volt. A megszállók a háború alatt összesen 200 ezer partizánt semmisítettek meg a saját dokumentumaik szerint.
MN: Ennyi év után elképzelhető valamiféle katartikus szembenézés a magyar megszálló csapatok bűneivel? Vagy ezek mára csak puszta történelmi tények?
UK: 2000-ben a Népszabadságban írtam először erről a témáról. Akkor egy kortárs, Romhányi Ferenc levelekben, petíciókban kérte ki magának, hogy meggyalázom bajtársai emlékét. A százados, akiknek a nevét egyébként nem írtam le – és nincs adat arra vonatkozólag, hogy bármi bűnt elkövetett volna, bár egysége az események sűrűjében volt – részben talán abba az izgalomba halt bele, amit a cikk okozott.
MN: A történésznek könnyebb, ha már nincsenek élő bűnösök és áldozatok?
UK: Bizonyos mértékben igen, mert az események átélőitől nem várható el, hogy ugyanúgy lássák magukat, mint egy mai külső szemlélő. Sokszor még a második, harmadik generációban is tetten érhetők az elfogultságok. Mondok egy példát. Gárdos Péter regényének, a szülei történetét elmesélő Hajnali láznak a főhőse egy sztálinista újságíró, aki a fia interpretációjában a Rajk-per idején kijózanodik. Ám arra nem tér ki a könyv, hogy újságcikkei továbbra is épp olyan véresszájúak, mint korábban, sőt 1956 után sem adja fel sztálinista nézeteit, és kötelet követel a forradalmároknak. Ugyan miért nem lehetett 2015-ben ezzel szembenézni a szerzőnek?
MN: A magyar társadalom gyakran megkapja, hogy nem nézett szembe a múltjával, ellentétben a némettel. Ha nincsenek konkrét áldozatok és bűnösök, a szembenézés társadalmi szinten bekövetkezhet-e egyáltalán?
UK: Németországban a szembenézés mint procedúra a 60-as évek végétől kezdődött, és a 70-es évek végétől intézményesült. Akkorra a ’68-as generáció döntési helyzetbe került, a háborús generáció pedig a 80-as évekre teljesen kiszorult a közéletből. Itt is a süketek párbeszéde zajlott: nem élt át katarzist az a generáció, amelyik kint volt a fronton, ők áldozatként élték meg a történetüket. Katarzist legfeljebb a szüleiket a múltjukkal szembesítő gyerekek élhettek át, de ők is csak egyénileg.
MN: A motivációk között ott volt a ’68-asok nemzedéki lázadása is.
UK: Így van, de ennél is fontosabb, hogy a náci múlt feltárását gyakran a német szélsőbal kezdeményezte. Feltehetjük a kérdést: az, hogy a náci bűnöket gyakran a kommunisták leplezték le, mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a kommunista rendszerek bűneiről kevesebb szó essék Nyugaton?
MN: Nem arról van szó, hogy Magyarországon a bűnösök nemcsak a nyilasok, hanem azok is, akik a holokauszthoz vezető Horthy-rendszer részesei voltak? És utóbbiak a háború után akár formális ítéletekkel, akár kitelepítéssel vagy osztályellenségként valamennyien elveszítik egzisztenciájukat, és megzsarolva, megfélemlítve, kifosztva eltűnnek a közéletből. Tehát megbűnhődtek – ha nem is minden esetben azért, amit elkövettek.
UK: Pontosan ez a könyv sarkalatos pontja. Mindenki bűnhődött, csak nem azért, amiért kellett volna. Olyan koncepciós eljárásokban születtek ítéletek, hogy esetenként még a bűnös, mint Jány Gusztáv is (a 2. magyar hadsereg parancsnoka – a szerk.), úgy érezhette, ártatlanként áll a bitófa alá. Ezzel a jogszolgáltatásnak épp a morális tartalma sérült.
MN: Azt írja, a számonkérés már a Szovjetunióban elkezdődött, ám egyáltalán nem törekedtek arra, hogy a valódi bűnösöket büntessék meg. Akit elfogtak, azt elítélték, akkor is, ha semmi bizonyíték nem volt ellene.
UK: Ezt jól mutatja az is, hogy akiket a halálbüntetés 1947-es eltörlése után ítéltek el, azokat 1953 után hazaengedték, és a legtöbbjüket később rehabilitálták is.
MN: Hány emberről van szó?
UK: A Szovjetunióban 4-5 ezer embert ítélhettek el. A helyben kivégzettekről, a Gulagokon elhunytakról nincsenek pontos információink. Idehaza 1945-től, a népbíróságoktól kezdve egészen a 70-es évekig folytak háborús és népellenes perek, csakhogy nincsenek hadszínterekre bontva feldolgozva ezek az anyagok, így csak becsülni lehet, mennyi vonatkozott a keleti frontra. Én úgy vélem, ezres nagyságrendű lehet. Ez nem kevés ügy, a halálos ítéletek száma is kiemelkedő, ha azt Németországéval és a többi, vele szövetséges országéval összevetjük.
