Történelmi glóbusz

„A halál infrastruktúrája” - Ungváry Krisztián a magyar honvédség szovjetunióbeli megszálló ténykedéséről

  • Hamvay Péter
  • 2016.01.22 06:02

Belpol

Civileket gyilkoltak a magyar katonák a Szovjetunió keleti részének megszállásakor, és részt vettek a zsidóüldözésben is. A rendszer képes volt némi önkorrekcióra: a bűnösök bűnhődtek, igaz, nem az elkövetett bűnökért.

Magyar Narancs: A Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve a magyar hadsereg azon II. világháborús tevékenységéről szól, melynek során Ukrajnában mintegy félmillió négyzetkilométeren megszálló feladatokat látott el, s e minőségében súlyos bűnöket követett el.

Ungváry Krisztián: Más és más feladata volt a keleti és nyugati megszálló csoportnak.
A nyu­gati területeken 2 millió zsidó élt, akiknek a 80 százaléka elpusztult a háború végére. Ebben bizonyos mértékig a magyar csapatoknak is része volt. A keleti területeken pedig a partizánháború miatt a civil lakosság elleni erőszakos akciók követeltek sok ártatlan áldozatot – de természetesen vannak átfedések a két hadseregcsoport tevékenysége között.

MN: A zsidók meggyilkolását nem az SS és az Einsatzgruppék követték el?

UK: Ők „csak” a ravaszt húzták meg. Ha egy magyar katona részt vett a közvetlen kivégzésben, az szabályellenes volt, és büntetést vont maga után, de nem nagyon van adat ilyesmire. A magyar csapatok feladata az volt, hogy megteremtsék a gyilkosságokhoz szükséges infrastruktúrát. Ők szedték össze a lakóhelyükön a zsidókat, ők vezették a vesztőhelyre őket, ők készítették fel az áldozatokat arra, hogy „megfelelően” viselkedjenek.

MN: Mit jelentett ez?

UK: Ezerötszáz ember – körülbelül ennyit vittek egyszerre a vesztőhelyre – kivégzése nem megy egyik pillanatról a másikra, el kell juttatni őket oda, el kell érni, hogy először százasával elkülönüljenek, majd tízesével meztelenre vetkőzzenek, majd ötösével beálljanak a gödör szélére. El kell érni, hogy elfogadják a sorsukat, hogy ne álljanak ellen, ne omoljanak össze, ne próbáljanak szökni nagyobb számban. Ennek a metodikáját nem a magyarok találták ki, hanem a németektől kapták a receptet.

MN: Hogyan viselték ezt a részt vevő magyar katonák?

UK: Erről töredékes képünk van, inkább csak következtetni tudunk. A könyvben is reprodukáltam annak a képanyagnak egy részét, amit a katonák maguk készítettek, sokszorosítottak, és csekély összegekért egymásnak árusítottak, hogy hadi emlékként magukkal vigyék vagy hazaküldjék. Ezek között szép számmal voltak olyan képek, amik kivégzéseket ábrázolnak. Nem tudjuk, mi járt a fejükben a képeken látható bámészkodó, fényképező magyar katonáknak. Volt, hogy ­valaki elutasította, hogy látványosságként végignézzen egy kivégzést, ahogyan arra is vannak adataink, hogy katonai hőstettként dicsekedett el vele, és arra is, hogy valakit a túlbuzgósága miatt meg kellett róni. Valószínű azonban, hogy az állomány nagy része nehezen viselte a történteket, annál is inkább, mert nem volt felkészítve ilyen feladatokra. Zúgolódásuk el is juthatott a felsőbb katonai vezetéshez.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke nem tiltakozott?

UK: De igen. Van rá adat, hogy Szombathelyi Ferenc személyesen akadályozott meg tömeggyilkosságot. Egy évvel a Szovjetunió elleni háború kitörése után, 1942 nyarától már a tömeggyilkosságokhoz való technikai segítségnyújtást is megtiltják. Ez azt mutatja, hogy a rendszernek volt önkorrekciója. És azt is, hogy Szombathelyi jobb sorsra volt érdemes, mint ami neki jutott: az újvidéki vérengzés miatt a népbíróság 1946-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, ennek ellenére kiadták Jugo­szláviának, ahol megkínozták, majd agyonlőtték. 1994-ben bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezték a népbírósági ítéletet.

MN: Mit tudott minderről a politikai vezetés, Horthy, a miniszterelnökei? Hogyan reagáltak?

UK: Tudniuk kellett mindenről. Valószínű, hogy Horthy és Kállay Miklós miniszterelnök (1942 márciusa és 1944 márciusa között – a szerk.) a megszálló magyar csapatoktól származó információkból helyesen szűrte le azt, hogy a németekkel való együttműködés milyen következményekkel jár. Innen is tudhatták, mi lesz a sorsuk a magyar zsidóknak, ha elviszik őket Magyarországról, többek között ezért sem engedte Horthy a deportálásukat a német megszállás előtt.

MN: Miért nem koncentrációs táborokba vitték a németek az ottani zsidókat?

UK: Mert a németek számára ebben az időszakban a legfőbb probléma az élelmiszer­hiány volt, és a rendszert túlságosan megterhelte volna 2 millió ember élelmezése. Ráadásul a meggyilkoltak javaival korrumpálni lehetett a lakosságot. Amikor Kijevben az NKVD (a szovjet Belügyi Népbiztosság, ide tartozott az állambiztonsági szervezet is – a szerk.) felrobbantotta szinte a teljes belvárost, tízezrek válnak hajléktalanná. Mielőtt a németek a Babij Jar-i szakadékban több mint 33 ezer zsidót lemészároltak, az áldozatoknak le kellett ad­niuk a lakáskulcsaikat, amiket a németek a hajléktalan kije­viek között osztottak szét.

MN: Könyvéből kiderül, hogy a partizánháború sokszor a sztálini terror meghosszabbítása volt, a partizánok legfőbb feladata az volt, hogy elrettentsék a lakosságot a megszállókkal való együttműködéstől.

UK: Valójában egy polgárháború is dúlt a frontok mögött. Szinte mindenki mindenki ellen harcolt: kommunisták, orosz, ukrán, lengyel „nemzeti” partizánok küzdöttek a megszállókkal – akik között voltak németek, magyarok, olaszok, románok és szlovákok –, és egymással is. A végletekig feszítette az ellentéteket a két totális diktatúra, amik aztán elképesztő gaztettekben öltöttek testet. A visszavonuló NKVD például legyilkolta a politikai foglyok egy részét, a távozásuk után pedig szinte minden nagyvárosban pogromok voltak, mivel a helyiek a zsidókat okolták a kommunizmus szörnyűségeiért. Éhínség, járványok és egyéb okok miatt a front két oldalán összesen mintegy tízmillió civil lakos pusztult el: köztük 1,8 millió zsidó, és a gyakorlatilag éhen halt 2,5–3,3 millió szovjet hadifogoly. Akik a partizánokkal szemben harcoltak, túlnyomó részben szintén szovjet állampolgárok voltak. A Szovjetunióban 1943-ban 120–150 ezer, kommunista irányítás alatt működő partizán harcolt, miközben 250 ezer helyi küzdött a németek oldalán.

MN: Az etnikai hovatartozás, az osztálytudat vagy az ideológia döntötte el, hogy valaki a partizánokkal vagy a megszállókkal működött együtt?

UK: A partizánok is lefedik a Szovjetunió etnikai összetételét. Az igaz, hogy minél később került egy terület a Szovjetunióhoz, annál kevesebb volt a partizán. Észtországban például kevesebben voltak, mint az őket vezető moszkvai törzs létszáma. Ukrajnában 1943-ig alig akadt partizán, a hatalmas területen a számuk tízezer fő alatt volt. Elsősorban az élni akarás hajtotta az embereket a németek karjaiba: azok a kijeviek, akik elfogadták a meggyilkolt zsidók lakásait, bizonyára nem voltak nácik. Vagy vegyünk egy parasztcsaládot, amelyet többször kirabolnak a parti­zá­nok, esetleg meg is kínozzák a családtagokat; amikor már nincs mit enniük, feltehetően nem ideo­lógiai okból fordult a családfő a németekhez vagy a magyarokhoz, hogy védelmet keressen. Vagy egy ukrán nemzetiségű szovjet hadifogoly valószínűleg azért harcolt a németek oldalán, mert nem akart éhen halni a hadifogolytáborban.

MN: Mit ígértek nekik?

UK: A II. világháború legnagyobb paradoxona, hogy Hitler úgy tudott mintegy egymilliós tömeget maga mellé állítani a térségben, hogy a csak részben garantált személyes túlélésen kívül mást szinte nem is ajánlott. Hiába sürgetett a Wehrmacht pozitív programot Ukrajnában – például földosztást – azért, hogy még többen álljanak át, Hitler semmit sem nyújtott.

MN: Miben állt a partizánháború?

UK: Valójában a partizánok és a megszálló csapatok ritkán találkoztak egymással. Különösen igaz ez a magyarokra. A partizánháború mindkét fél részéről a közéjük szorult civilek megfélemlítéséből, néha kitelepítéséből, kirablásából, legyilkolásából állt. Az áldozatok 95 százaléka közülük való. Erre vannak indirekt bizonyítékaink, hiszen az egyes akciók során minimális mennyiségű fegyvert sikerül zsákmányolni a megszállóknak, de a magyar hadseregnek nem is volt felszerelése hozzá, hogy a valódi partizánokkal felvegye a harcot.

MN: Mennyi áldozatot szedett a partizán­há­ború?

UK: A magyar csapatok a megmaradt, töredékes jelentések szerint 25 ezer megsemmisített partizánt jelentettek. Helyenként túlzóak lehetnek a jelentések, de nagyságrendileg reális lehet az e körüli szám. Ezzel szemben kevesebb mint kétezer fős magyar veszteséggel kell számolni, ami megint csak arra a mutat, hogy a „partizánok” zöme civil volt. A megszállók a háború alatt összesen 200 ezer partizánt semmisítettek meg a saját dokumentumaik szerint.

MN: Ennyi év után elképzelhető valamiféle katartikus szembenézés a magyar megszálló csapatok bűneivel? Vagy ezek mára csak puszta történelmi tények?

UK: 2000-ben a Népszabadságban írtam először erről a témáról. Akkor egy kortárs, Romhányi Ferenc levelekben, petíciókban kérte ki magának, hogy meggyalázom bajtársai emlékét. A százados, akiknek a nevét egyébként nem írtam le – és nincs adat arra vonatkozólag, hogy bármi bűnt elkövetett volna, bár egysége az események sűrűjében volt – részben talán abba az izgalomba halt bele, amit a cikk okozott.

MN: A történésznek könnyebb, ha már nincsenek élő bűnösök és áldozatok?

UK: Bizonyos mértékben igen, mert az események átélőitől nem várható el, hogy ugyanúgy lássák magukat, mint egy mai külső szemlélő. Sokszor még a második, harmadik generációban is tetten érhetők az elfogultságok. Mondok egy példát. Gárdos Péter regényének, a szülei történetét elmesélő Hajnali láznak a főhőse egy sztálinista újság­író, aki a fia interpretációjában a Rajk-per idején kijózanodik. Ám arra nem tér ki a könyv, hogy újságcikkei továbbra is épp olyan véresszájúak, mint korábban, sőt 1956 után sem adja fel sztálinista nézeteit, és kötelet követel a forradalmároknak. Ugyan miért nem lehetett 2015-ben ezzel szembenézni a szerzőnek?

MN: A magyar társadalom gyakran megkapja, hogy nem nézett szembe a múltjával, ellentétben a némettel. Ha nincsenek konkrét áldozatok és bűnösök, a szembenézés társadalmi szinten bekövetkezhet-e egyáltalán?

UK: Németországban a szembenézés mint procedúra a 60-as évek végétől kezdődött, és a 70-es évek végétől intézményesült. Akkorra a ’68-as generáció döntési helyzetbe került, a háborús generáció pedig a 80-as évekre teljesen kiszorult a közéletből. Itt is a süketek párbeszéde zajlott: nem élt át katarzist az a generáció, amelyik kint volt a fronton, ők áldozatként élték meg a történetüket. Katarzist legfeljebb a szüleiket a múltjukkal szembesítő gyerekek élhettek át, de ők is csak egyénileg.

MN: A motivációk között ott volt a ’68-asok nemzedéki lázadása is.

UK: Így van, de ennél is fontosabb, hogy a náci múlt feltárását gyakran a német szélsőbal kezdeményezte. Feltehetjük a kérdést: az, hogy a náci bűnöket gyakran a kommunisták leplezték le, mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a kommunista rendszerek bűneiről kevesebb szó essék Nyugaton?

MN: Nem arról van szó, hogy Magyarországon a bűnösök nemcsak a nyilasok, hanem azok is, akik a holokauszthoz vezető Horthy-rendszer részesei voltak? És utóbbiak a háború után akár formális ítéletekkel, akár kitelepítéssel vagy osztályellenségként valamennyien elveszítik egzisztenciájukat, és megzsarolva, megfélemlítve, kifosztva eltűnnek a közéletből. Tehát megbűnhődtek – ha nem is minden esetben azért, amit elkövettek.

UK: Pontosan ez a könyv sarkalatos pontja. Mindenki bűnhődött, csak nem azért, amiért kellett volna. Olyan koncepciós eljárásokban születtek ítéletek, hogy esetenként még a bűnös, mint Jány Gusztáv is (a 2. magyar hadsereg parancsnoka – a szerk.), úgy érezhette, ártatlanként áll a bitófa alá. Ezzel a jogszolgáltatásnak épp a morális tartalma sérült.

MN: Azt írja, a számonkérés már a Szovjet­unióban elkezdődött, ám egyáltalán nem törekedtek arra, hogy a valódi bűnösöket büntessék meg. Akit elfogtak, azt elítélték, akkor is, ha semmi bizonyíték nem volt ellene.

UK: Ezt jól mutatja az is, hogy akiket a halálbüntetés 1947-es eltörlése után ítéltek el, azokat 1953 után hazaengedték, és a legtöbbjüket később rehabilitálták is.

MN: Hány emberről van szó?

UK: A Szovjetunióban 4-5 ezer embert ítélhettek el. A helyben kivégzettekről, a Gulagokon elhunytakról nincsenek pontos információink. Idehaza 1945-től, a népbíróságoktól kezdve egészen a 70-es évekig folytak háborús és népellenes perek, csakhogy nincsenek hadszínterekre bontva feldolgozva ezek az anyagok, így csak becsülni lehet, mennyi vonatkozott a keleti frontra. Én úgy vélem, ezres nagyságrendű lehet. Ez nem kevés ügy, a halálos ítéletek száma is kiemelkedő, ha azt Németországéval és a többi, vele szövetséges országéval összevetjük.

Neked ajánljuk