Október végén egy kormányrendelet létrehozta a Veritas Történetkutató Intézetet. Ez az ötödik a jelenlegi kormány által létrehozott tudományos központok sorában a Molnár Tamás Kutató Központ, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a Nemzeti Örökség Intézete és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum után.
magyarnarancs.hu: Ön szerint szükség volt-e ezekre az intézetekre így együtt, illetve külön-külön? Milyen hiányt pótolnak, tudnak-e olyan feladatokat ellátni, melyeket a humán tudományok létező intézményrendszere eddig nem tudott?
Gyáni Gábor: Nincs valós tudományos igény a szóban forgó intézetekre, a jelenlegi humán tudományi kutatóintézeti hálózat (a sokszor kedvezőtlen körülmények dacára is) megfelelően ellátja ugyanis a feladatát. A politikai hatalomnak van rájuk szüksége, ő tudja, miért.
magyarnarancs.hu: Az MTA intézetei és az egyetemek is pénzhiánnyal küzdenek. Ön szerint van meggyőző magyarázat arra, miért nem az eddigi munkájukkal már bizonyított műhelyek kapnak plusztámogatást?
GYG: Csak találgathatok, hiszen nem én vagyok az, aki intézeteket alapít. A diktatúrák és a diktatórikus hatalomgyakorlásra komoly késztetést érző politikai rendszerek szokták közvetlenül maguk alá rendelni a humán és társadalomtudományokat, hogy kifejezetten a saját szájízüknek megfelelő, a politikai propaganda céljaira is mozgósítható, tisztán ideologikus tudás jöhessen ezáltal létre. Nem látok egyéb magyarázatot ezúttal sem. A Veritas megalapítását kimondó kormányrendeletből is ez a hatalmi akarat világlik ki. A lépés szembemegy a kutatás autonómiájának természetes intézményi rendjével, súlyosan veszélyezteti a tudományos gondolkodás szabadságát; mindazt felrúgja, ami a modern demokráciákban magától értetődőnek számít. Nem pusztán intézeteket alapít most a kormány, hanem ideológiai elvárások teljesítése jegyében hoznak létre szervezeteket – tudományosnak álcázva őket.
magyarnarancs.hu: Szakály Sándor, a főigazgatói poszt egyik várományosa lapunknak úgy nyilatkozott, hogy „a rendszerváltás óta számos hasonló intézet alakult – például a Habsburg Történeti Intézet vagy a XX. Század Intézet –, és korábbról nem emlékszem ilyen felzúdulásra”. Ön lát lényegi újdonságot a jelenlegi kormány intézetalapítási politikájában?
GYG: Igen, látok néhány újdonságot. A Habsburg Intézet, melynek alapítása rokonságban áll a mostani intézetalapításokkal, azért nem keltett felzúdulást vagy akár csak jól hallható morgolódást szakmai berkekben, bár többünknek nem tetszett az ott követett megoldás módja, mert: (1) nem azzal a kormányzati szándékkal történt a felállítása, hogy torzításmentes kutatásokra teremtsen a hatalom ezzel lehetőséget egy bizonyos területen (nem azért létesítették tehát, mert állítólag rosszul írják az akadémiai történészek a történelmet); (2) az a kérdéskör, amit az intézet szakmai hatóköre lefedett (a Habsburg Birodalom hosszú távú történetének a vizsgálata) korábban nélkülözte az intézményes kutatói figyelmet. A Habsburg Intézet létesítése így tényleg hiányt pótolt abban a pillanatban, amikor Magyarország közelgő EU-s csatlakozásával a transznacionális történeti perspektíva aktuális kérdéssé vált, és a lépést így szakmai érvek is alátámaszthatták. A mostani intézetalapítások esete azonban gyökeresen különbözik ettől. Az a sor folytatódik itt tovább, amit a Fidesz a Schmidt Mária által felügyelt empórium (XX. Század Intézet, XXI. Század Intézet és társai) alapításával már az első kormányzása idején beindított.
magyarnarancs.hu: Egyetért-e azokkal a kritikákkal, amelyek aggasztónak tartják, hogy egy történelmi kutatóközpont a Miniszterelnökség irányítása alatt áll majd?
GYG: Igen, a legteljesebb mértékben aggasztónak tartom a fejleményt. Kezdünk ezzel visszatérni a kommunista pártállami idők tudományszervezeti felépítéséhez.
magyarnarancs.hu: Mit gondol a Veritas kormányrendeletben vázolt koncepciójáról, céljairól? Mennyire tekinthető elfogulatlan, szakmai célkitűzésnek a magyar közjogi hagyományok méltó bemutatása, az elmúlt másfél évszázad eseményeinek a nemzettudatot erősítő feldolgozása és a jól megalapozott nemzeti történelmi tudat kialakulásának támogatása? Egyáltalán, hogyan ítélhető meg, hogy adott kutatás támogatja-e a fenti célokat?
GYG: Nem tudhatom ebben a pillanatban, hogy személy szerint kik és konkrétan ők mit fognak majd kutatni a Veritas kötelékében. Egy azonban biztos: nem lesz könnyű dolguk, mert jól felkészült történészek, az eddigiek során komoly szellemi teljesítményt felmutató történetírás ellenében kell végezniük a számukra ekként kijelölt munkát. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a múlt történeti kutatását és elbeszélését nem a kormányrendeletben foglaltak szellemi útmutatása szerint kell vagy érdemes végezni. A történeti gondolkodásnak ezt a jószerivel a 19. századi igények szerinti nemzetiesítését, egy effajta szellemi beállítottságnak a történetszemléleti konzerválását sem a szorosabban vett szakmai (történetírói) szempontok, sem pedig a napjainkban ható tényleges életviszonyok nem indokolják és a legkevésbé sem igazolják. Az utóbbiakat a globalizálódás, a nemzetköziesedés feltartóztathatatlan, egyúttal mindent átható folyamata szabja meg. Ennek fényében egyenesen avítt, olykor talán komikus is a történeti gondolkodásnak a mostaninál is erőteljesebb nemzetiesítése, amely arra vezet csupán, hogy még inkább szembefordít bennünket a világgal, közvetlenül a területi szomszédainkkal, sőt magával Európával is, ahelyett, hogy segítene dialogikus kapcsolatot teremteni köztünk és köztük. Holott, ha valamire ma igazán égetően nagy szükségünk lenne, az éppen a dialógusnak a kívánalma, melyet a nemzetinél tágabb szemléleti horizontok befogadása tesz lehetővé. Az összhatásában ellentmondásos globalizmusnak ez talán az egyik legüdvösebb hozadéka. A hatalom által a Veritas történeti kutatóintézet elé tűzött cél, ahogyan kiolvasható a rendelet sommás megfogalmazásából, ezzel a tendenciával (és jogos várakozással) szegül szembe, amikor kimondatlanul is a nemzeti ellenségképek életben tartását, azok állagának a megóvását célozza. Tudvalevő, hogy a sziklaszilárd nemzeti identitáskonstrukciók nem képzelhetők el külső (és belső) ellenségképek forszírozása nélkül. Innen tekintve kifejezetten káros az intézet számára előírt történetszemléleti program megvalósítása, amely egyszerre provinciális (szakmai tekintetben), és diszfunkcionális (napjaink geopolitikai feltételei közepette).
magyarnarancs.hu: Mennyire elégedett a történészszakma eddigi reakcióival? Ha elégedetlen, ön szerint mi lenne a megfelelő viselkedés, hozzáállás a szakma részéről?
GYG: Roppant elégedetlen vagyok azzal, ahogyan a történészszakma fogadta ezt a kormányzati lépést. Tudomásom szerint kettőnkön kívül senki sem beszélt róla a szélesebb nyilvánosság előtt (Ripp Zoltán: Veritas vincit omnai; Diószegi-Horváth Nóra: Átírják a múltunkat – mindkettő a Vasárnapi Hírek 2013. novemberi 10. számában). A meghunyászkodás (tapasztalataim szerint bár sokan, a szakma vezető posztjain lévők közül is többen felháborodtak a hír hallatán, ennek ellenére hallgattak, és hallgatnak mind a mai napig), és a megalkuvás (majd kiegyezünk velük – megszokottan magyar módra) elegye állhat a dolog mélyén. Noha ezek a fejlemények a szakszerű történetírás politikai bekerítését, szakmai ellehetetlenítését és végül akár még a likvidálását is eredményezhetik – rövidebb vagy hosszabb távon. Volt már rá példa a közeli, a kommunista múltban. Ami annál is könnyebben megy, minél kisebb (lesz) a közegellenállás. A legkevesebb, hogy mértékadó történészek kifejtsék végre a véleményüket az ügyről. Később, amikor felálltak ezek a hatalmi szándékban fogant kutatóintézetek, szoros figyelemmel kell követni a ténykedésüket, hogy szakmailag kifogástalan érvekkel lehessen helyére tenni azt a történetképet, amit sugallnak. Feltéve, ha indokolt ez a szakmai kontroll. Az előjelek azonban arra vallanak, hogy nem lesz megspórolható az akadémiai történetírás részéről ez az igyekezet.
