Hiába ugyanis, hogy Algéria külképviseletének alkalmazottja az apja, hiába, hogy otthon érzi magát mindenhol, ahol apja küldetéseinek hála megfordult, hiába él kamaszkora óta Franciaországban, hiába, hogy Lyonban, történetünk helyszínén már minden harmadik polgár muszlim, ha nincs állampolgárság, akkor vagy munkaszerződés van, vagy kitoloncolás – az iskola is számítana, csak le kellett volna tenni a vizsgákat. Ráadásul hősünk minden szívesebben lenne, mint arab, külön nyűg számára a vallás is, amelyet legszívesebben elfelejtene, mondja is egy ízben, hogy ő nem muszlim. Ehhez képest kell értsük a film leghangsúlyosabb mondatát: „Aki muszlimnak születik, az muszlimként hal meg.” Kétértelmű kijelentés. Egyszerre jelenti az istennek tulajdonított határtalan elfogadást, az ember tetteitől függetlenül (van is egy jelenet, ahol egy ki tudja, milyen bűnöket elkövető, szitává lőtt férfinak kell rituális temetést biztosítani az éjszaka leple alatt), és az egyéni szabadság korlátait, amennyiben az ember még halálában sem lehet más, mint aminek őt a közössége tartja (a kommunista éppúgy, mint kifejezett kérésére elhamvasztott vallástagadó, aki csak azért is muszlim temetőben fog nyugodni). Mert „ami a kettő között történik, nem változtat ezen”. Mármint a muszlimságon.
Kétértelmű a huszonéves létére a kamaszkorban ragadt Szofiane kvázi felnövéstörténete is. Erőteljes jelenetek során át szembesül a halál személyességével, méltóságával. A hullákból emberek lesznek, akiknek épp olyan tisztelet jár, amilyet magunknak is szeretnénk az utolsó utáni órában.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
