Látni a zsinagógát, szemben a Dob utca kezdődik, de a Gerlóczy utca sarkán álló Károly körúti ház egészen más hangulatot idéz - ez már az V. kerület, a belváros. Ha jönne egy filmrendező, hogy a megszállt Budapestről forgasson, még véletlenül sem ide rendelné a sárga csillagos statisztákat. Azt mondaná: "Nem elég zsidós" - és igaza lenne.
De ez a ház is annak a véletlenül éppen 1944 budapesti épületnek az egyike, amit 1944 nyarán "csillagos háznak jelöltek ki", három hónappal a németek bevonulása után.
Öt nap alatt
A Fővárosi Közlöny 1944. június 16-i számában jelent meg Farkas Ákos polgármester rendelete, a "Zsidók által lakható épületek kijelölése Budapest székesfőváros I-XIV. közigazgatási kerületében" (1950-ig a fővárosnak tizennégy kerülete volt - L. T.), egyúttal egy lista azokról a házakról, "amelyekben zsidók (a fennálló rendelkezések értelmében megkülönböztető jelzés viselésére - sárga csillag - kötelezettek) lakhatnak". A rendeletben az összes cím mellett tizenhét pontba szedték a költözésre és az új lakóhelyre vonatkozó előírásokat. Elsőként ezt: a "felsorolt épületek valamennyi utcai kapubejáratának az utcára néző oldalán sárga csillag jelzést kell alkalmazni, és azt állandóan ép és tiszta állapotban tartani". A harmadik pontból kiderül, hogy az érintetteknek öt napjuk volt a költözésre. "Minthogy zsidók a székesfővárosban csak az általam ("a polgármester" - L. T.) erre kijelölt házakban lakhatnak, a (...) fel nem sorolt összes épületben bírt valamennyi lakásból a zsidóknak, bármilyen címen tartózkodnak ott - háztulajdonos, haszonélvező, bérlő (...) -, legkésőbb 1944. június hó 21. napjának este 8 órájáig ki kell költözniök."
| ||
Az intézkedés körülbelül kétszázhúszezer embert érintett. Akik eredetileg a kijelölt házak valamelyikében éltek, kötelesek voltak másokat saját lakásukba befogadni, viszont azok, akik a kijelölt házakban laktak, de nem voltak "megkülönböztető jelzésre kötelezettek", ott is maradhattak, és természetesen befogadniuk sem kellett senkit.
Anna 12 éves volt a rendelet idején, a Szent István körúton lakott anyjával és 9 éves öccsével, apja munkaszolgálatosként vonult be. A rendelet hatályba lépése után a Károly körút 26.-ba költöztek Anna nagymamájához, egy kétszoba-hallos lakásba. "Oda már nem jött haza az apukám, tízéves koromban láttam őt utoljára. 42 éves korában halt meg, valahol ott, ahol a Szerb Antal és a többiek... Velünk volt az árva unokahúgom is, ő addig a pesterzsébeti nagymamánál lakott. Erzsébet akkor még nem tartozott Budapesthez, az ottani lakosokat, így a másik nagymamámat is deportálták. Sohasem jött haza" - emlékszik vissza.
De Annáék legalább rokonhoz költözhettek. Akinek nem élt a kijelölt házak valamelyikében hozzátartozója, csak az ismerősök jóindulatában bízhatott. A rendelet mindenkire nézve kötelező volt, ahogy - 1944. április 5-e óta - a sárga csillag viselése. Azt is előírták, hogy az "érintettek" mikor tartózkodhatnak az utcán, ez csak naponta néhány óra volt.
"Sokan költöztek a házba - folytatja Anna -, de ott maradtak a régi, nem zsidó lakók is. És nem mondhatnám, hogy ellenségessé váltak volna. A nagymamám régóta élt ott, jó kapcsolatban volt a szomszédokkal, és a jó viszony azután is megmaradt, hogy ki kellett tenni a házra a sárga csillagot. Persze a házmester nem volt barátságos, de kegyetlennek őt se mondanám. Egyedül a nyilas segéd-házfelügyelőtől kellett tartanunk. ' később, télen be is költözött a nagymama lakásába. Csak meghatározott időszakokban lehetett kimenni az utcára, de amennyire emlékszem, a járókelők sem tettek ránk megjegyzést, és az üzletben sem volt semmi konfliktus - egy Julius Meinl bolt volt ott, ahol most a Mednyánszky kiállítóterem, oda jártunk -, ugyanolyan kedvesen kiszolgáltak, mint azokat, akiknek nem kellett viselniük a csillagot."
"A holokausztmegemlékezések során Budapest, a Budapesten történt dolgok nem kaptak, nem kapnak kellő figyelmet - mondja Mink András történész, az OSA Archívum munkatársa. - Az archívum elsősorban a hidegháborús időszakra fókuszál, de a korszak megértéséhez szükséges a kommunizmust megelőző időszakkal is foglalkozni. Korábban Észak-Erdély visszacsatolásáról, illetve a Don-kanyarról rendeztünk kiállítást." Idén eredetileg a budapesti gettóról (lásd keretes írásunkat) akartak megemlékezni, de az előkészületek idején döbbentek rá, hogy a gettóba terelés nem 1944 novemberében, a nyilas hatalomátvétel után indult, hanem már a csillagos házak kijelölésével. Ám egy újabb kiállítás rendezése helyett úgy döntöttek, hogy a 100 éves budapesti házakkal foglalkozó OSA-program, a Budapest 100 nyomán idén a csillagos házak kerüljenek az emlékezés középpontjába. "A projekt még nem alakult ki teljesen, de január végén elindult - mondja Mink. - Elkészült egy honlap (csillagoshazak.hu) a történeti háttérrel, korabeli dokumentumokkal és archív fotókkal, a korabeli rendelet címjegyzéke alapján pedig összegyűjtöttük a házakat. Az 1944 épületből mintegy 1600 ma is áll, ezeket interaktív térképen helyeztük el: a megadott címre klikkelve nemcsak a ház fotója látható, de a térképet böngészők megoszthatják gondolataikat, élményeiket is az épületről. Már az első héten meglepően sokan jelentkeztek, írtak, kommentáltak."
Nyolc kiló, harminc kiló
Éva 1944 júniusában szintén az V. kerületben lakott, a Bank utca 6. szám alatt. Anyjával március elején költöztek budai lakásukból Balatonföldvárra. Egyéves volt, nincsenek emlékei, amit tud, az anyjától tudja. "Végül április első napjaiban, azt tudom, hogy húsvét hétfőjén volt, és egy kései, de annál erősebb hózivatarban megjelentek a csendőrök, hogy engem visznek a gyerekkel. Miért, meddig, hova? Ezt ők sem tudták, egyelőre Siófokra vagyok internálva, de ez csak átmeneti állomás - írta anyja a háború után. - Holmit annyit vihetek magammal, amennyit a kezemben el tudok vinni. Képzelhetitek, mennyi volt az, mikor a karomon a gyereket kellett vinnem. (...) Mint utólag kiderült, az volt a szerencsénk, hogy a helyi nyilasok nem tudták megvárni, hogy a zsidótörvények intézzenek el, feljelentettek mint Népszava-előfizetőt. Így kerültem Siófokra, és utána a pesti Toloncházba. Ha ott maradok, a tabi gettóba kerülünk, és onnan a birkenaui gázkamrákba." Éva nem ismerte az apját, akit munkaszolgálatosnak hívtak be, és utoljára Sachsenhausenben látták élve. Apai nagyszülei túlélték a háborút, de az 1950-es éveket már nem, az anyai nagyszülők Ausztráliába emigráltak. "Ketten maradtunk anyámmal, aki a háború után írt egy hosszú levelet a megpróbáltatásokról. Ebben felsorolja, hogy miken mentünk keresztül. Onnan tudom én is a történetet, hogyan sikerült kimenekítenie a házból, amikor a nyilasok jöttek, hogyan fogadtak be engem a karmelita apácák, és neki mi mindenen kellett keresztülmennie, míg jöttek az oroszok, akikre már csak azért is felszabadítóként tekintett, mert ha nem jönnek, mindannyian elpusztultunk volna - mondja a 71 éves asszony, aki megmenekülése ellenére is csak a szerencséjének köszönheti, hogy életben maradt. "Csecsemőként nem kaptam megfelelő táplálékot, tüdőgyulladásom volt, kétévesen 8 kiló voltam... Anyám mesélte, hogy nem lehetett egy percre sem egyedül hagyni. Akkoriban sok nő viselt a kalapján fátylat, ha egy ilyet megláttam, rögtön sírni kezdtem. Biztos az apácákra emlékeztettek, pedig ők nem bántottak. Viszont az első dolog, amire már én is emlékszem, az volt, hogy amikor anyám nagynénje 30 kilósan hazajött Auschwitzból, fel kellett állítsanak a hokedlire, mert ő nem tudott lehajolni, hogy puszit adjon."
Éva a háború után soha nem járt a Bank utcai házban.
| ||
1944. június 16-án, a csillagos házakról szóló rendelet kiadásakor már javában zajlott vidéken a deportálás, de mivel a budapestiek többsége ezt elkerülte, Mink András szerint lassan feledésbe merül a csillagos házak emléke. Az OSA Archívum emiatt is döntött úgy, hogy az emlékév kapcsán Budapest történetének erről a fejezetéről emlékezik meg. Ráadásul a legújabb kutatásokból kiderül, hogy a budapesti zsidókat nem azért költöztették át a csillagos házakba, hogy például a lakásaikat kisajátítsák, és a kibombázottaknak kiutalhassák, hanem a várható deportálás miatt. Tehát a csillagos házak rendszere nem a november végi, már a nyilasok által hozott pesti gettóról szóló rendelet előzménye volt, hanem a deportálások előkészítése. "Horthy tudta, hogy milyen sors vár ezekre az emberekre, Hitler világosan megmondta neki, hogy a zsidókérdés rendezését várja el tőle, ha továbbra is kormányzó akar maradni." - Mink szerint a kormányzó nem a lelkiismerete miatt függesztette fel 1944. július elején a deportálásokat. "Ezt az is alátámasztja, hogy a júliusi felfüggesztés után Horthy augusztus második felében mégis engedélyt adott a budapesti csillagos házakban összegyűjtött zsidó lakosság deportálására, augusztus 25-én kezdődött volna, és csak az utolsó pillanatban, az augusztus 23-i román kiugrás hírére állították le az akciót - mondja a történész. - Horthy a hadi helyzet változása (normandiai partraszállás sikere, Róma felszabadulása, a Bagratyion-hadművelet kibontakozása), a hazai és nemzetközi tiltakozások hatására függesztette fel 1944. július elején a deportálásokat. Döntésében szerepet játszhatott az a pletyka is, mely szerint, ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, akkor a fővárost szőnyegbombázni fogják az angolszász repülőgépek. Horthy csak akkor döntött, amikor a vidéki zsidóságot, 437 ezer embert már elszállítottak, és túlnyomó többségüket Auschwitzban meggyilkolták. Mindkét esetben taktikai megfontolások játszottak szerepet: a magyar kormányzat mozgásterének és alkupozíciójának javítása a háború végső szakaszában. A deportáltak sorsa nem játszott szerepet a döntésben. Perspektivikusan elfogadott cél volt Magyarország teljes zsidótlanítása, akár azon az áron is, hogy a kiszállított emberekre halál vár" - írja Mink András Rév Istvánnal közös tanulmányában a Csillagos házak honlapon.
Mentők
"Az egyik nyári napon megjelent a hatóság, körbejárták a folyosókat, és minden lakásból kihajtották az egészséges, felnőtt nőket. Tíz percet adtak, hogy összeszedelőzködjenek. A nagymamát nem, de a mamámat vitték - meséli Anna. - Végigvonultatták őket a Rákóczi úton, beterelték az ügetőpályára, ott voltak egész nap a tattersaalban, több ezren, egész éjjel a szabad ég alatt, másnap meg ugyanígy, menetben visszaterelték őket. Nem kellett dolgozniuk, csak kihajtották őket meg vissza. Persze nem a németek. Ez pár nappal később újra megismétlődött, de hogy mi értelme volt, azt nem tudom. Harmadszor már a nyilasok jöttek anyámért. November elején vitték el, Lichtenwörthig hajtották, legközelebb csak 1945 nyarán találkoztunk. 35 kiló volt, tífuszos, nem ismertem rá." Anna nemsokára, a pesti gettórendelet hatályba lépése után teljesen egyedül maradt 9 éves öccsével és 11 éves unokahúgával a Károly körúti lakásban. "Egy nap, légiriadó után, arra jöttünk fel a pincéből, hogy nincs a nagymama. Egy levelezőlapot hagyott az asztalon két címmel, meg azzal, hogy csak akkor keressük, ha nagyon nagy baj van. Mint később kiderült, nem vonult be a gettóba. Pár napig teljesen egyedül voltunk az üres lakásban. Egy nappali riadónál lementünk a pincébe, de akkor már alig voltak zsidók a házban - mi azt sem tudtuk, hogy a gettóba kellett volna menni. Ott, a pincében odajött hozzánk egy férfi, akin nem volt csillag. Felkísért bennünket, és megmutatta, hogy hol keressem. Ez nem lakás, hanem egy iroda volt, a Wolfner bőrgyár bérelte az egész második emeletet. Azt mondta, ha úgy érzem, segítségre szorulunk, szóljak neki. És egy nap úgy éreztem! Azóta sem tudom, hogy miért éreztem így, talán elfogyott az összes ételünk, azt sem tudom, hogy volt merszem ahhoz, hogy bekopogjak hozzá, de ez történt. ' meg azt mondta, hogy szedjük össze a holminkat, és a lakásban várjunk, mert egy mentőautó jön majd értünk, és biztonságos helyre szállít. És tényleg így történt! Azóta sem tudom, ki volt ez az ember, soha többet sem találkoztam vele. A kocsi a Király utca 34.-be szállított, ahol az egész ház tele volt gyerekekkel."
"Újra fel lehet tárni, utána lehet menni az elfelejtett történeteknek - mondja Mink András. - A program lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljünk ezeknek a házaknak a lakóival. A túlnyomó többség bizonyára semmilyen emlékkel, személyes élménnyel nem kötődik 1944-hez, de ha megtudja, milyen múltja van annak a háznak, amelyben lakik, az óhatatlanul fel kell, hogy idézzen valamit. Reményeink szerint néhány ember elkezd majd gondolkodni azon, hogy mit jelenthetett 1944-ben egy csillagos házban lakni, és ő hogyan viszonyuljon ehhez hetven év múltán." Az archívum munkatársai azt szeretnék, hogy júniusban, a múzeumok éjszakáján az öszszes, még megmaradt egykori csillagos ház előtt valaki felolvassa az 1944. június 16-án kelt rendeletet.
Azt a Király utcai házat, ahová Annáékat vitte a mentőautó, szintén megtaláljuk a csillagos házak listáján, de az asszony visszaemlékezése szerint 1944 novemberének végén már valamiféle menhelyként működhetett. Igaz, nem sokáig. "Nem tudom, hány napot voltunk ott, de egy este bejöttek a nyilasok, és elhajtottak mindenkit. A gettóba tereltek, ahonnan újra a csodával határos módon menekültünk meg. Elmentem a palánkig, ami a gettó határa volt, átdobtam a levelezőlapot, amin a nagymamámtól kapott címek voltak, és az jó kezekbe került. Mielőtt éhen haltunk volna, vagy felfalnak a poloskák, megjelent az udvarunkban egy katonatiszt, és elordította valamelyikünk nevét. Háromszor fordult, és egyesével mind a hármunkat kihozott a gettóból, és elvitt egy címre, ahol találkoztunk a nagymamámmal - mondja Anna. - Sokszor próbálok erre az egészre úgy gondolni, mintha nem is történt volna meg. Időként sikerül is, de néha olyan erővel szakad fel, hogy most, 82 évesen is ugyanazt érzem, ugyanaz játszódik le bennem, ami 12 évesen."
A budapesti gettóVajna Gábor nyilas belügyminiszter 1944. november 29-én rendelte el "a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII., Dohány, Nagyatádi Szabó István (ma Kertész utca - L. T.), Király, Csányi (3-6. sz.) és Rumbach Sebestyén (17-19. sz.) utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út által határolt területre való összeköltöztetését, és a zsidók részére kijelölt területnek (gettónak) a nem zsidók által lakott területtől való elkülönítését". A rendelet szerint "a zsidók részére kijelölt területen nem zsidók nem lakhatnak, foglalkozásukat ott nem gyakorolhatják, hatóságok és közintézmények e területen nem székelhetnek". A kijelölt körzetben 162 csillagos ház állt, az átköltözés végső határideje december 7. volt. A területet deszkapalánkkal kerítették be, december 10-én lezárták. Négy bejáratát fegyveresek őrizték. Amikor 1945. január 18-án felszabadult, több mint hetvenezren éltek itt. A háborút követően 24 közös sírban összesen 2281 holttestet temettek el a gettó területén. |
