Magyar Narancs: Ön szerint miben lesz más az ország a fejlesztési ciklus végén, 2015-2016-ban? Hogyan változik meg az emberek szemlélete, hozzáállása az egyfelől rengeteg, másfelől semmire sem elég pénz hatására?
Bajnai Gordon: Ez a legfontosabb kérdés. Sehol nem volt igazán sikeres a fejlesztés, ha nem járt együtt kultúraváltással. Legalább négy területen van szükség váltásra ahhoz, hogy infrastruktúrában, foglalkoztatási mutatóban és gazdaságpolitikában is fenntarthatóan zárkózzunk fel az unióhoz. Az egyik az öngondoskodás. Ezt a fejlesztéspolitika azzal erősítheti, hogy az tud az adófizetők pénzéből részesülni, aki pályázik, kidolgozza az ötletét, vállalja a versenyt és a megvalósítással járó nehézségeket. A második az egyéni teljesítmény tisztelete. Most, ha valaki valamiben sikeres, akkor egyből azt keresik, hogy az mitől büdös, mi van mögötte. Néhány esetben biztos igazuk is van, de ezzel együtt az egyéni sikernek vonzó életmodellé kell válnia. A harmadik a normakövetés - az nagyon nem megy, hogy az országban kevesebb mint kétmillió olyan ember van, aki a magánszektorban dolgozik és adót is fizet. Ez - a társadalom elöregedését is figyelembe véve - fokozatos lassuláshoz és leszakadáshoz vezet. Végül a társadalmi szolidaritás; olyan országban élünk, ahol az egy főre eső GDP uniós átlagához képest Budapest 125 százalékon áll, miközben a Dél-Alföld vagy Észak-Magyarország 40-en.
MN: Az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) gyakorlatilag az ország összes bajára gyógyírt kínál, és kétségtelenül minden területen elkél a pénz. De nem vész el a hatás, ha - némi túlzással - kiosztjuk a fejenként 800 ezer forintot?
BG: Két kritika szokta érni a tervet, gyakran egyszerre: miért nincs benne még ez meg ez, és egyébként meg miért ennyire széttagolt. Ez normális emberi magatartás, mindenkinek vannak részérdekei, amúgy pedig mindenki belátja, hogy mindig azok az uniós országok voltak sikeresek, amelyek kisszámú célt választottak ki, és azok mögé rendezték a pénzeiket. Mi ezt tettük. A korábbiakkal szemben nem az életminőség általános javítását tűztük ki célul, hanem két konkrétumot, a foglalkoztatást és a növekedést. Az elsőhöz rendbe kell tenni az oktatás minden szintjét, a közoktatást, a szakképzést, a felsőoktatást és a felnőttképzést. Az egészségügyben sem csak a 300 forintos vizitdíjról kellene beszélni, hanem arról is, hogy 400 milliárd forintot akarunk a modernizációjára költeni. Az adatok mögött nagyon nagy részben a romák elképesztően rossz foglalkoztatási, oktatási és egészségügyi mutatói állnak. Ezzel akkor is muszáj foglalkozni, ha semmilyen közvetlen politikai haszna nem lesz, hiszen két-három választási ciklus alatt sem hoz látványos eredményt. Viszont az ország sorsa hosszú távon ezen múlhat. A növekedésben az elmúlt tíz évben kiemelkedő eredményt értünk el, az egy főre jutó GDP-t tekintve 15 százalékkal közeledtünk az uniós átlaghoz. Most a megbomlott egyensúly miatt áldozatot kell hoznunk, idén és jövőre jó esetben az unió átlagos növekedését produkáljuk. A kérdés az, hogyan fogunk a korábbi ütemhez visszatérni.
MN: Hogyan fogunk a korábbi ütemhez visszatérni?
BG: Például markáns vitánk van a vállalkozói érdekképviseletekkel, ami tulajdonképpen erről szól. Az első, már megjelent pályázatokban azt mondtuk: 30-40 százalékos támogatást adunk vállalkozásfejlesztéshez, beruházáshoz, de cserébe azt kérjük, hogy pályázattípustól és területtől függően évente átlagosan 8-15 százalékot növekedjenek. Sok érdekképviselet szerint ilyen típusú elvárás nélkül kellene mindenkinek szétosztani egy kis pénzt az életben maradáshoz, szerintünk viszont az adófizetők pénzéből részesülő magánvállalkozások adjanak is vissza valamit a köznek, például növekedést. De ez jó vita, mert végre valódi dolgokról szól, és nem csak egy műbalhé.
MN: Az első Nemzeti Fejlesztési Tervre 40 ezer pályázat érkezett. A mostani ciklusban mekkora nagyságrenddel kalkulálnak?
BG: Nagyságrendekkel több pályázat lesz, már csak azért is, mert évente a korábbinál három és félszer több pénzt költünk el, és tovább, hét évig tart. A pénzek felét továbbra is pályázati úton hirdetjük meg. Azt láttuk, hogy már az első időszak terhelése alatt is recsegett-ropogott az intézményrendszer, és csak elfogadhatatlan határidőkkel volt képes megoldani problémákat: átlagosan öt-hat hónap telik el a szerződéskötésig, ugyanennyi egy részelszámolás elbírálása, majd a kifizetés. Sokszor az eredeti cél elvész, mire a pénz bejön, és a jogos sikerélmény helyett frusztráltságot okoz a pályázatírónak és az intézményrendszernek egyaránt. Ennek fő oka a pályázati rendszer túlzott bürokratizmusa. Azt a Transparency International is megállapította, hogy a magyar rendszer alapvetően tisztának tűnik, de rettenetesen túlbiztosított. Az átláthatóság kockáztatása nélkül számos intézkedést tettünk a folyamat felgyorsítására. Amiben én a legjobban hiszek, hogy a közreműködő szervezeteket - ügyintéző szintig - anyagilag érdekeltté tettük abban, hogy határidőre, pontosan, hibamentesen dolgozzanak - az év végén ettől függ a borítékuk vastagsága. Amennyire lehetséges volt, elektronizáltuk a pályázati rendszert. Az ötmillió forint alatti gazdaságfejlesztési pályázatoknál az internetes adatlap alapján a gép rögtön megmondja, hogy az illető jogosult-e a támogatásra, ha igen, a keret erejéig automatikusan meg is kapja. Nincs szubjektív vélemény, lobbizás, aki gyorsabb, és persze megfelel a feltételeknek, az viszi el a keretet. Szintén probléma volt az igazolások beszerzése. Mostantól ezeket csak attól kérjük, aki nyer, és amit lehet, azt mi fogjuk az államigazgatáson belül elektronikusan beszerezni.
MN: A pénz másik felét a környezetvédelmi és infrastrukturális nagyberuházásokra költjük. Ezek listáját először egy 2005-ös kormányhatározat tartalmazta, a rajta szereplő beruházások előkészítését a kormány 18 milliárd forinttal támogatta. Az operatív programokhoz is tartozik egy-egy lista, de az ezeken szereplő projektek köre nem teljesen fedi a korábbit. Hogyan lehet ide be- és innen kikerülni?
BG: Az ÚMFT kijelölte a nagy ágazati programokat, ezekhez az uniós elvárások szerint egy projektlistát tüntettünk fel. Ide csak az kerülhet be, amelyet a kormány előzőleg jóváhagyott, egy részüket 2005-ben - ez 36 darab projekt. Természetesen nagy volt a nyomás a bővítésre, de mi nagyon világos szabályokat hoztunk. Ma összesen három legitim csatorna van, ahonnan a kormány elé kerülhet egy projekt: a regionális fejlesztési tanácsoktól, az adott ágazatért felelős minisztertől és - ha a kormány kezdeményez komplex programot (ezeket hívjuk mi zászlóshajónak) - a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől. Tehát nincs az, hogy egy vállalkozó, egy polgármester vagy egy képviselő besétál, és lerak egy projektet az asztalra.
MN: És ha egy polgármester besétál a miniszterhez, és kér a településének egy elkerülő utat? Vagy jóban van valamelyik politikussal, mondjuk a Fejlesztéspolitikai Irányító Testületben (FIT), ő csak tud segíteni?
BG: A FIT felől nincsen csatorna, ők csak arról tudnak véleményt mondani, ami a három csatornán keresztül beérkezett. A miniszterhez vagy a fejlesztési tanácshoz pedig valóban besétálhat, sőt az a dolga, azért képviselő vagy polgármester. A lényeg, hogy az adott témában vagy régióban felmerülő sok projekt mérődjön össze, azokat egy legitim, számon kérhető fórum vesse össze az adott időszakban rendelkezésre álló forrásokkal. Most például a Közép-magyarországi Régió meg fog egyezni az utak tervezéséért-építéséért felelős tárcával, hogy mely négy és öt számjegyű utak fejlesztése induljon el elsőként. A beruházásokat az uniós szabályok szerint a befogadástól számított harmadik év végére be kell fejezni, különben vissza kell fizetni a hátralevő pénzt, tehát nagyon nagy baj volna, ha egy előkészítetlen projektet belobbizna valaki.
MN: A 4-es metró nem szerepelt az említett kormányhatározatban. Később hogyan került be mégis a részben uniós forrásból finanszírozandó körbe?
BG: A közlekedési tárca tavaly novemberben benyújtott kormány-előterjesztésében szereplő projektlista tartalmazza. Tehát ugyanaz volt a mechanizmus, mint a korábbi 36 projektnél, csak nem 2005-ben, hanem tavaly.
MN: Lehetséges, hogy nem tudjuk Brüsszelnek hihetően elmondani, mit akarunk elérni a metróval a fővárosi közlekedésben? Vagy valóban a megtérüléssel van gond?
BG: Szerintem egyikkel sem. A 4-es metró támogatásáról a kormány döntött jó néhány évvel ezelőtt, alá is írt a fővárossal egy szerződést, amelyben még a költségeket is megosztották. Eredetileg a beruházás forrása az EIB hitele volt, később két okból merült fel uniós pénz bevonása. Egyrészt a kormány csökkenteni akarja a büdzsé terheit, valamint a főváros további fontos, kapcsolódó beruházásokat (P+R parkolók, felszíni rendezés, intermodalitás) is szeretne hozzátenni. Tehát nem a metró legitimációja volt a kérdés, hanem a forrása. Az unió az első egyeztetés alapján megpróbálná kimazsolázni a számára legvonzóbb, legkönnyebben finanszírozható részeket, amelyek már most jól elő vannak készítve. Én meg azt nem szeretném, ha csak az alagút és a sín épülne meg, de nem lenne egy időben kész hozzá mondjuk az állomás és a mozgólépcső. Egyben szeretném látni az egészet, mert akkor tudom garantálni a kormány felé, hogy valami olyasmit támogattunk mi is és az unió is, ami működik. Mert a legdrágább az, ami csak félig készül el. De az előkészítés nem a kormány dolga, hanem a fővárosé, ők éppen most vizsgáltatják felül a projektet, amit majd ezután lehet az uniónak bemutatni.
MN: Nemrég éppen ön jelezte a gazdasági tárcának, hogy hiányoznak az energia- és közlekedési stratégiák, a projekttartalmak sem pontosan körülhatároltak, s mindez költség- és határidő-túllépéshez fog vezetni. Majd mindkét fél közölte: azóta tisztázták a vitás kérdéseket. Ez tényleg ilyen egyszerű?
BG: Az egyik észrevétel az intézményrendszerre vonatkozott, ami gyorsan kezelhető, a tárca pedig intézkedési tervet foganatosított, és sok lépést meg is tett. De van egy általánosabb probléma, mégpedig az, hogy az önkormányzati és kormányzati szektor általában nem nagyon jó az előkészítésben, tervezésben és a projektmenedzselésben. Ez a legnagyobb kockázat a fejlesztési tervre nézve, hiszen a pénzt nagyon módszeresen, precízen megtervezve és ésszerűen kellene elkölteni, költség- és határidő-túllépések nélkül, úgy, hogy ami létrejön, az utána fenntartható és hasznos legyen. Ha ezt ki tudjuk kényszeríteni, az egyfajta kulturális szemléletváltást eredményezhet. Felügyelőszerepet kell ellátnunk, és most még időben szólunk, mert el sem indultak a fejlesztések. A hatodik év végén már késő volna.
MN: Kósa Lajos az Indexnek azt állította, hogy a pólusprogramra a korábban tervezett összegnek csak a töredéke jut, ráadásul azt is az összes nagyváros között fogják elosztani. Mi változott?
BG: Ez teljesen téves állítás vagy félreértés, nem is tudom, minek hívjam. A motivációt sem látom, hiszen Debrecen lehet az egyik fő nyertese a pólusprogramnak. A pólusvárosok versenyképességének fejlesztésére nagyságrendileg 600 milliárd forint juthat, ez nem változott. Az sem változott, hogy melyik az a nyolc város, amit pólusvárosnak tartunk, erről is kormánydöntés van. Nem tudom, hogy miért kell félrevezetni az embereket, főleg olyanoknak, akik érdekeltek a program megvalósításában, és keményen lobbiznak is azért, hogy minél több forrás jusson a városuknak.
MN: Ön szerint kikhez fogunk hasonlítani tíz év múlva? Az osztrákokkal mérjük majd magunkat, avagy próbáljuk tartani a lépést a csehekkel, szlovákokkal, esetleg kullogunk Románia után?
BG: Fordulóponton van az ország. Ha nem tudjuk modernizálni a rendszereinket, nem tudjuk ezeket a pénzeket nagyon hatékonyan elkölteni, az alapvető kérdésekben jó megállapodásokat kötni, és mindezek eredőjeként kultúrát váltani, akkor könnyen előfordulhat, hogy hátulról nézzük az általunk sokszor még kissé lesajnált kelet-európai mezőnyt is. Észtország az idén elhúzott mellettünk, Szlovákia az előrejelzések szerint jövőre előz meg minket az egy főre jutó GDP tekintetében. Románia a nagy konferenciákon már ígérgeti, hogy bizonyos mutatókban befog minket, de informatikai fejlettségben már most messze előttünk jár. A lehetőség adott, csak rajtunk múlik, tudunk-e ezzel élni. Mindenkinek, egyéni szinten is van abban felelőssége, hogy jó irányba fordulunk-e, vagy maradunk ilyen lassan lecsúszó, veszekedő, önmagába forduló, sértett ország.
