A Stadler-dosszié - I. rész: A búsuló juhász

szerző
Ballai József
publikálva
2001/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Bács-Kiskun Megyei Bíróság tavaly októberben kezdte meg első fokon a Stadler József elleni új eljárását, amelyre a Legfelsőbb Bíróság utasította. A Legfelsőbb Bíróság ezzel annulálta a megyei bíróság 1998 áprilisában hozott első fokú döntését, amelynek értelmében Stadlert – többek között áfa- és adócsalás miatt – kilenc év börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélték. A juhászból lett milliárdos karrierjéről, az ellene folyó eljárásokról összeszedett információkat lapunk kétrészes írásban tárja drága olvasói elé.

Ha azt mondom: Stadler, nemcsak azt tudod, kiről, hanem azt is: miről beszélek.

A pasasról, aki juhászból lett milliárdos.

Meg egy olyan alföldi faluról, amiből tizenkettő egy tucat, Akasztó a neve, és ahol az autós csak akkor lassít, ha a szembejövők villogtatással jelzik a radarveszélyt.

Magyarország elmúlt évtizedéről, amikor akárkiből válhatott valaki. És utána meg: senki.

Azokról a viszonyokról, amelyek között már-már civil kurázsinak tartanak egy olyan - ránézésre abszolút hivatalos áfás számlával dokumentált - tranzakciót, amelynek tárgya Leonardo da Vinci (!) Utolsó vacsora (!!) című festménye (!!!), ami ugye freskó; aki ilyet ki mer találni, annak van vér a pucájában, nyilván.

Tehát: Stadler József.

A kérdés

Stadler József 1988-ban egymillió forintos törzstőkével hozta létre a nevét viselő, bel- és külkereskedelemmel foglalkozó korlátolt felelősségű társaságot, amelynek ő maga volt az ügyvezető igazgatója. A cég az első években főleg belföldi kereskedésből élt: mintegy ötezer boltot látott el a legkülönbözőbb árukkal. Stadler szinte mindenben fantáziát látott, amit olcsóbban tudott beszerezni, mint eladni.

A Stadler Kft. 1990 óta szállítmányozással is foglalkozott. Eleinte csak egyetlen kamionnal, ám hamarosan bővítette a gépparkot. A fénykorban, 1993-ban 42 saját - többnyire Mercedes - nyerges vontatóval rendelkezett. A társaság ekkor a 125 millió dolláros külkereskedelem mellett Magyarországon is egymilliárd forintos árbevételt ért el; az összforgalom forintban kifejezve 12-13 milliárd volt. Ebben az évben a Stadler Kft. hatszázmillió forintos nyereséget mutatott ki könyveiben, vagyis ekkora összeg után fizette meg a különféle adókat. 1994-ben a cég már csak mintegy négymilliárdos összforgalmat ért el, a bevallott nyereség körülbelül százmillió forintra rúgott.

Stadler a médiának szinte mindig ugyanazzal az egy eseménnyel magyarázta a későbbi bajokat: szerinte a problémák akkor kezdődtek, amikor 1993-ban meghívta magához az adóhivatal egyik igazgatóját. "Föltettem neki egy kérdést. Baj-e, ha a jövő évben 400-500 százalékkal növeljük az exportunkat? Nem baj, mondta. Másnap jöttek a revizorok. Kezdődtek ellenünk az akciók" - emlékezett vissza a történtekre.

Stadler cége főként Ukrajnába, Oroszországba és Romániába exportált. Konzervipari termékeket, üdítőt, sört, bort, pezsgőt és minden mást, amire igény mutatkozott. Stadler József szerint 1993-ban tízezer kamionnyi mennyiségben hagyta el Magyarországot Stadler-áru.

Az a büntetőper, amely Stadler ellen mint elsőrendű vádlott ellen folyik, másképp láttatja azt, ami történt, sőt lényegében azt vonja kétségbe, hogy egyáltalán az történt-e - olyan üzletek annyi értékben -, mint amit az üzleti könyvek rögzítenek.

Kinek van igaza?

Ez az egymillió dolláros kérdés.

A legenda

Stadler neve 1992-1993-ig csak a környéken csengett ismerősen. A környék: Kiskőrös, Soltvadkert, Kecel. Mondják borháromszögnek is. Inkább úgy igaz: errefelé kreatív népek élnek, akiknek speciális rugóra jár az agyuk, és képesek mindenben meglátni a lehetőséget (e régió névtelen hőseiről lásd: A kukoricalekvár forintosítása, MaNcs, 1999. december 23.). Stadler az ő emberük. Szereztél egy kamiont, de nem akadt fuvar? Gond egy szál se, a Jóska elintézte. Fölvette valamelyik telefonját - volt neki bőven -, odaszólt, és kész. Növelte a respektjét, hogy kizárólag kápében fizetett. Percre pontosan.

Senki nem ismeri a titok nyitját, de tény: úgy ismerte a piacot, mint a tenyerét. Bármihez nyúlt, pénz lett belőle; és csak akkor lett pénz, ha ő nyúlt hozzá. Megvette például egy tételben a feloszlatott Munkásőrség vegyvédelmi fölszerelését. Ez egyébként "mandínerből" derült ki, hogy tudniillik Stadlernek azt kellett megcáfolnia, hogy Jugoszláviának adta volna el. A cuccot egy magyar cég vette meg (a vevő, micsoda véletlen, déli határ mellől való).

Vagy: másnak eszébe sem jutott felszámolás alatt álló konzervgyárak készleteit látatlanban fölvásárolni (a gazdasági sajtóban a külkereskedők akkortájt arról panaszkodtak, hogy Keleten minden van, csak fizetőképesség nincs). Stadler, nyilvánvalóan áron alul, mindent megvett, és jószerével azelőtt, hogy kifizette volna az árut, már vevőt is szerzett; ez megint olyasvalami volt, amit a legtöbben képtelenek voltak fölfogni. Egy vidéki juhász? Mese! Sokan "úgy tudták" például, hogy Kupa Mihály tanácsait követi, és az egykori APEH-főnök, Minarik a szakértője. Ha erről kérdezték, Stadler csak legyintett, és annyit mondott: marhaság. Ugyanebben az időben egyetemet végzett, világnyelveken beszélő szakemberek is ugyanazt a piacot kajtatták, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Stadler képzettsége az övékéhez képest kissé nulla volt.

Az e tények közötti, racionálisan nehezen megfogható ellentmondásból nőtt ki a legenda: megjelent a színen a juhpásztorból lett, püspöklila zakóban pompázó, majd´ mindegyik ujján nagyon súlyos aranygyűrűket hordó, pirospozsgás milliárdos. A magyar álom a kilencvenes évek elejéről.

A magyarázat

Stadler bukásáról két verzió forog: az egyik az övé. E szerint a dolgok ott siklottak ki, amikor ő beletenyerelt a sportba, pontosabban a labdarúgásba. Ha Stadler nem veti bele magát a fociba, nem válik országosan ismertté. De Stadler beszállt a fociba, mert üzletet szimatolt benne.

Az egész azzal kezdődött, hogy Kiskőrös focicsapatának az egyik évadban valahogy kijött a lépés. Győztek a fiúk zsinórban, lépdestek előre a tabellán, és egyszer csak az élen találták magukat.

Közben meg a telefonszámlájukat se tudták kifizetni.

Bekerültek az NB I/B-be, de a nevezési díjra nem futotta. Kihez máshoz mehettek volna, mint Stadler Józsefhez (Kiskőröstől húsz kilométerre sem lakott), aki - legalábbis akkor még - nem volt futballrajongó. Fölkérték főszponzornak. Stadler azt válaszolta: ad pénzt, de annak ára van.

A bajnokság. Vagy megnyerik, vagy mehetnek a francba.

Nekilátott a játékosvásárlásnak (a szokásos módon: olcsón venni most, drágán eladni később), és szerzett más támogatókat is. A Kiskőrös-Stadler Futball Club (ekkor már ez a neve) győzött, bekerült az első osztályba; Akasztón pedig, a semmi közepén fölépült Magyarország legmodernebb stadionja.

No, ezt nem kellett volna, mondja utólag Stadler. Hogy egy vidéki, lila zakós beletenyereljen a nagy bizniszbe? Autszájderként? Ezért orroltak meg rá - állítja ő.

Mások viszont a vállukat vonogatják. Még hogy a foci?! Ugyan már! Nem kellett volna marhaságokat csinálni, pláne nem hülyének képzelni az adóhivatalt, és visszaigényelni az áfát Leonardo da Vincire. Ez volt az igazi ok, nem a foci.

Tény, hogy az APEH 200 milliós áfát visszacsengetett Stadlernek az Utolsó vacsorára meg a többi képre. És az is tény, hogy rögtön ezután a hivatal följelentette Stadlert.

A festményvásárlás 1993 végén történt, a nyilvánosság azonban csak 1996 közepén értesült róla. (E sorok írója nem akar szerénytelennek tűnni, de itt meg kell említenie: az Utolsó vacsora kalandjait minden részletével együtt elsőként tálalta a magyar sajtóban, a Világgazdaság hasábjain. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: a sztori alaphírét egy másik országos napilap tudósítójától hallotta. A kolléga szerkesztőségében azonban nem adtak hitelt az ügynek, egyszerűen képtelenségnek tartották. Pedig nem volt az – igaz, ezt volt nehezebb elhinni.)

Az elrablás

Stadlert szűkebb pátriájában kétségtelenül mítosz övezi (ezt ő szemlátomást élvezi), amelynek fontos eleme a túlzás. "Több ezerféle árut hordtunk külföldre, sok száz ezer embernek adtunk munkát" - nyilatkozta, szerényen hozzáfűzve: 1991-től 1993-ig a cég forgalma 500 millióról 12 milliárdra ugrott.

Aki járt valaha a 3700 lelkes Akasztón, meggyőződhetett arról, hogy a legendának, amely Stadlert övezte, volt alapja. Az alföldi stílusban épült irodaház parkolójában vadonatúj 600-as SEL Mercedesek (limuzin és háromajtós kupé kivitelben egyaránt) várakoztak. Egyszerre öt-hat tárgyalás folyt szimultán: Stadler mondott egy ajánlatot a szoba egyik sarkában, továbbment a másik csapathoz, ott is megnyilatkozott, aztán a harmadikhoz és így tovább. Telefonok tucatjai kapcsolták össze a céget azzal a világgal, amit üzletnek neveznek; akkortájt még a régi, kisbőröndnyi Westelek voltak csak, amiért az ember akkor is fizetett, amikor hívott, és akkor is, amikor hívták: ebből is állandóan csörgött egy csomó. Stadler mindig óriási mennyiségű készpénzt tartott magánál. Jómagam tanúja voltam annak, amikor egy üzletfele telefonon kért tőle 15 millió forintot: seperc alatt megtöltött barna ötezressel egy vadonatúj bőr diplomatatáskát, berendelt egy fickót, akinek meghagyta, hova vigye a pénzt. A táskát (valóságos készletet tartott ezekből) nagyvonalúan a küldöncnek ajándékozta.

Stadlert ekkortájt már őrizték. Hivatalosan, speciális rendőri erőkkel: az irodaház előtti parkolóba csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehetett beállni.

Eső után köpönyeg: előtte rabolták el. Csecsen bűnözők törtek rá s vitték magukkal. Kegyetlenül meg is kínozták. Egymillió dollárt - akkori árfolyamon százmillió forintot - követeltek tőle. Kifizette. (A csecseneket később elfogták, bíróság elé állították, a balhét rájuk bizonyították, és elítélték őket: két év körüli börtönt kaptak.)

1995 decemberében egy második zsarolási akciónak is áldozatává vált, ami azonban némely részletében inkább kabarétréfára emlékeztet. Egy 41 éves, többszörösen büntetett pesti fickó, bizonyos T. István telefonon kereste meg Stadlert, és találkozót javasolt, mondván, "érdekes információi vannak". Végül is Akasztón találkoztak, ahová a férfi a Trabantjával jött; mellesleg előre kikötötte, hogy ezért a vidéki útért 15 ezer forintos költségtérítésre tart igényt. Arról informálta Stadlert, hogy bizonyos körök - a vállalkozó üzleti ellenfelei - élettársának és egyik gyerekének az elrablására, majd meggyilkolására készülnek. A négytagú bűnbanda T. István tudomása szerint negyvenmillió forintos honoráriumért vállalkozott a végrehajtásra. A legközelebbi találkozón a budapesti közvetítő már arra célzott: a merénylők esetleg elállnának az akciótól - ennek azonban százmillió forint lenne az ára.

Stadler alkudozni kezdett: a százmillió így kisvártatva harmincmillióra apadt, ráadásul a pesti tárgyaló félnek annyira szimpatikus lett az akasztói nagyvállalkozó, hogy az állítólag neki járó kétmilliót el is engedte, így egy olyan csekkel (plusz, el ne felejtsük, a 15 ezer forint kiküldetési pénzzel) ülhetett be a rozoga Trabantba, amely - Stadler aláírásával - 28 millió forintra szólt. Az engedékeny bandita Solton egy rutinellenőrzésen (a KRESZ-tartozék - pótégők - hiánya és ittas vezetés miatt) megbukott, mint Rottenbiller, a kocsijából meg előkerült a csekk. Az illető a kiskőrösi fogdában állítólag föl akarta akasztani magát, de a rendőrök ezt megakadályozták; sorsának további alakulásáról nincs tudomásunk.

A zsarolási ügy amiatt is érdekes, mert napra pontosan ekkor indította meg Stadler cége ellen az adóhivatal a fölszámolási eljárást. A rendőrség házkutatást tartott Akasztón: csak aranyból több mint két kilót foglaltak le (később ezt visszaadták).

A rendőrségi akció után új hírek kezdtek szállingózni: a Stadler-birodalom összeomlott.

A műgyűjtő

1993 decemberében Stadler József 22 festményt vásárolt. Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóját például.

Az igazi Utolsó vacsora 1498-ben készült, és máig a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának a falán látható (már amennyire: még az alkotó életében elkezdett tönkremenni); Leonardótól húsz körüli kép maradt az utókorra, hiteles feljegyzés, hogy ő valaha másolatot festett volna az Utolsó vacsoráról, nincsen. (Művészeti szakértők ugyanakkor állítják: a XVII. században nagyon sokan lekoppintották a művet - e vélemény a védelem érvei között is ott van.) Az adásvételi listán Munkácsy Mihály-művek is szerepeltek; a művészettörténet azonban nem tud arról, hogy lennének olyan képek, amik szerepeltek a felsorolásban.

A festménycsomagért Stadler József két részletben fizetett, szokása szerint készpénzben. Az 1/93-as és a 2/93-as számla végösszege 820 483 600 Ft plusz 205 120 900 Ft áfa volt.

Stadlernek egy régi orosz barátja ajánlotta megvételre a pakkot, mondván: a gazdag emberek műkincsbe fektetik a pénzüket, hiszen így sokkal jobban őrzi az értékét.

Akasztóról előbb ellenőrizték az eladót, a Vex Kft.-t.

Létezett.

Hogy is ne létezett volna: Budapesten 1993. november 15-én alapította Szergej Anatoljevics Vexler orosz állampolgár. A tranzakciót november 15-20. között bonyolították le. A magyar rendőrséget az orosz kollégák arról tájékoztatták, hogy Sz. A. Vexler névre és a megadott lakáscímre az orosz hatóságok soha semmilyen útlevelet nem adtak ki.

Amúgy a Vexler igen gyakori vezetéknév: az orosz belügyminisztériumban például - ez is egy átiratból derült ki - ketten is voltak Vexlerek, az egyik meghalt, a másik Izraelben él. Feldmájer Péter védőügyvéd becsatolta a moszkvai telefonkönyvet: több oldal Vexler van benne; az interneten pedig ezerszámra hemzsegnek a Vexlerek. Valószínű, hogy a mi Szergej Anatoljevicsünk valódi orosz útlevéllel igazolta magát. Különben meg: a passzportot Magyarországon látta a közjegyző, a cégalapító ügyvéd - őket senki semmikor nem vádolta közokirat-hamisítással.

Mivel Stadler nem értett (ma sem ért) a képekhez, származási bizonyítványt, "certifikátot" kért hozzájuk. Kapott is, Moszkvából, az Art Lux Galériától. ("Nem én értek a festményekhez, hanem a szakértők, s mivel ők azt mondták, amit, nekem semmiféle kételyem nem volt" - ezt már a bírósági tárgyaláson mondta Stadler.)

Az Art Lux Galériáról annyit tudni: létezik, de az oroszok szerint festményekkel kapcsolatos tevékenysége nincs a cégnyilvántartásban. A műbizonylatokat kiállító szakértők a szakmában (és a szakmán kívül) nem ismeretesek: ezt állapította meg két év múltán az orosz és a magyar rendőrség. (Azért ez a történet csak leírva ennyire kerek: eleinte az oroszok még ismerni vélték a galériát, sőt a képek egy részét is. Azt írták: lopott, körözött festmények. Később erre sohasem terjedt ki a figyelem, álláspontjuk a határozott tagadásra korlátozódott. Nincs, nem is volt ilyen. Hogy mi végre e változás, nem tudni.)

Az adásvételi szerződésben a Vex Kft. elővásárlási jogot kötött ki a képekre arra az esetre, ha Stadler valaha meg kívánna válni a festményektől.

Stadler cége a következő havi áfabevallásában szerepeltette a festményvásárlást, és a rutinszerűen megejtett tételes ellenőrzést követően rutinszerűen vissza is kapta a 205 milliós általános forgalmi adót.

A következő havi rutinellenőrzéskor viszont az adóhivatal gyanút fogott, és ez lett Stadler veszte. Szuperrevíziót rendeltek el. Az APEH roppant alapossággal bástyázta körül álláspontját: szakvéleményt kért művészettörténésztől. Ekkor derült ki: a képjegyzék nem üti meg a szakmai minimum szintjét, és nem tartalmazza az alkotások fényképeit sem.

Az ellenőrök a helyszínen meg akarták nézni a festményeket is. A nem akármilyen párbeszéd utólag imigyen rekonstruálható:

"Bemennénk megnézni a képeket" - mondták a revizorok.

"Kivételesen megengedjük" - mondták Stadler emberei a revizoroknak, majd elébük tettek egy hivatalos nyilatkozatot. "Ezt tessék itt előbb aláírni."

A revizorok nekiláttak elolvasni a dokumentumot: minden felelősséget vállalnak, azaz készek a teljes erkölcsi és anyagi kártérítésre, ha és amennyiben a rendkívüli értékű képeknek bármi baja esik, ami pedig - tekintettel arra, hogy különleges hőmérsékleten, speciális páratartalmat biztosítva tartják őket - abban a pillanatban bekövetkezik, amint a különszoba ajtaját kinyitják.

Az adóellenőrök úgy mentek el, hogy egyetlen pillantást sem vetettek a festményekre. A képeket látogatásuk másnapján visszavette a Vex Kft. Ekkor már csupán nettó 508,5 millió forintot értek. A Vex nemsokára meg is szűnt.

Előbb a rendőrség, később pedig a vádhatóság úgy találta: ez az egész úgy humbug, ahogy van. Fiktív ügyleteket játszottak fiktív szereplőkkel, ráadásul élő ember nem látta a képeket. Igaz, a nyomozás során kihallgattak két tanút, akik láttak részben kicsomagolt festményeket (nem voltak szakértők), illetve többen is láttak csomagokat (amikben akár a festmények is lehettek), ám tartalmukról nem volt tudomásuk.

(Annak a taglalásába, hogy elszámolható-e költségként művészeti alkotás megvásárlása - nem -, és hogy az alkotásnak a helye a mérlegben az eszköz oldalon van-e, amiből következően az eredmény-kimutatásban nem szerepelhet, most inkább nem mennénk bele: mérlegképes könyvelői tanfolyamon isteni téma. Amúgy a kereskedelmi tevékenység szerepelt a cég tevékenységi körei között, így Stadlerék eljárása pénzügyileg helyes volt: ezt máig sem vitatja senki.)

A történet jogi megítélése tehát korántsem egyértelmű: így is, de úgy is eshetett a nevezetes képvásárlás. Lehet, hogy fiktív volt minden: képek, eladó, lista, őrizet, számla stb. (Ámbár az APEH-tól visszakapott 205 millió forint nagyon is valóságos pénz volt.) Nem kizárható azonban az ellenkezője sem: mi van, ha valakik összeesküdtek Stadler ellen, s úgy szervezték a dolgokat, hogy megszívja? Akik így gondolkodnak, azt mondják: a Vex háromszázmillióval kevesebbet lökött vissza Stadlernek, ami ugyancsak szép summa.

Feldmájer Péter védőügyvéd azt mondta perbeszédében: "A hatóságoknak két évbe telt kideríteni, hogy az eladó - bizonyos Vexler - valódi, az orosz belügyminisztérium által kiadott, ám csalárdul szerzett útlevéllel igazolta magát. Ám elvárták volna, hogy Akasztón Stadler ezt rögtön tudja."

Ballai József

A folytatás:

A Stadler-dosszié - II. rész: Nullszaltó

Aképügylet után elrendelt szigorított vizsgálatok nyomán az APEH nemhogy visszautalt volna egy fillért is, hanem követelt, mégpedig milliárdokat. Stadler máig állítja: nem ő tartozott az adóhivatalnak, hanem az APEH neki. A képügylet után elrendelt szigorított vizsgálatok nyomán az APEH nemhogy visszautalt volna egy fillért is, hanem követelt, mégpedig milliárdokat.

szerző
Ballai József
publikálva
2001/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra