Kovács Tamás történész a Szálasi-rendszerről

Belpol

A nyilasok rémuralma hetven éve kezdődött. Rendszer volt, vagy szimpla ámokfutás? A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főosztályvezető-helyettesével beszélgettünk.

Magyar Narancs: 1944. március 19-én a német megszállók egyáltalán nem foglalkoztak Szálasi Ferenccel, ősszel viszont már ő lett a kormányfőjelöltjük. Nem is voltak riválisai?

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Kovács Tamás: Magyarországon számos szélsőjobboldali párt létezett az 1920-as évektől, felfutásuk egy évtizeddel későbbre tehető. Szálasi különböző néven futó formációja – közkeletűen ezeket hívják nyilaspártoknak – egy volt a sok közül, amely elsősorban szervezettségével tűnt ki, az 1939-es választásokon ezért is érhettek el nagyobb sikert a többieknél. Ez azonban nem azt jelentette, hogy akár Szálasit, akár a többi önjelölt nácit, például az „ős-nemzetiszocialista” Meskó Zoltánt vagy a kaszáskeresztes Böszörményi Zoltánt korábban a németek komolyan vették volna. A németek Imrédy Bélát és a Magyar Megújulás Pártját vették komolyan. Őt akarták a megszállás után is miniszterelnöknek, de ezt épp Horthy akadályozta meg azzal, hogy Imrédynek zsidó ősei vannak. Viszont bizonyos szélsőjobboldali pártok – például a Baky László-féle Magyar Nemzeti­szocialista Párt – bekerültek a parlamentbe, sőt Bakyból államtitkár lett a megszállás után. De a deportálások másik felelősének, Endre Lászlónak is voltak a harmincas években különféle kalandozásai a szélsőjobbon még Szálasi oldalán is. Viszont Szálasival 1944 tavaszán egyáltalán nem számoltak a németek, az ő személye csak sokkal később, egészen pontosan augusztus 23., a román kiugrás után értékelődött fel, amikor is egyértelművé vált számukra, hogy a legfelsőbb politikai vezetés, leginkább Horthy és közvetlen környezete is a kiugrást fontolgatja.

MN: Úgy tűnik, ekkoriban viszonylag nagy volt Horthy mozgástere. Július elején leállíttatta a deportálásokat, betiltották a szélsőjobboldali pártokat – Szálasiét is –, augusztus végén menesztette a meggyőződéses németbarát Sztójay Döme miniszterelnököt, majd szeptember elején Endrét és Bakyt is. Horthy bizalmasa, Lakatos Géza vezérezredes lett az új miniszterelnök.

KT: Nem lehet leegyszerűsíteni a német megszállást úgy, hogy 1944. március 19-én bejöttek a németek, és Horthy tehetetlenné vált. Ez így, ebben a formában nem igaz. Horthynak valamennyi mozgástere mindig is volt a megszállás idején, amit leginkább a nemzetközi események befolyásoltak. 1944 késő nyarára ez a mozgástér egyre nagyobb lett, mivel a németek egyre nagyobb gondokkal küzdöttek: túl voltak a normandiai partraszálláson, a Vörös Hadsereg megállíthatatlanul nyomult előre. Sztójay ennek ellenére kitartott a németek mellett, Horthy viszont nem. Ami a szélsőjobboldali pártok betiltását illeti, abban döntő szerepet játszott a kormányzóhoz való viszony. Szálasi például olyan totális átalakításban gondolkodott, ami a társadalomtól kezdve az iparon át a gyereknevelésig mindent érintett, de ebbe természetesen Horthy személye soha sem fért bele.

MN: Mit lehet tudni a Sztójay helyébe lépő Lakatos Gézáról?

KT: Lakatos Géza hivatásos katonatiszt volt, Horthy bizalmi köréhez szokás sorolni. Horthy őt találta a legalkalmasabb személynek arra, hogy végrehajtsa a keserves feladatot, azaz a szovjetekkel való megegyezést. A magyar politikai elitben ugyanis hihetet­­lenül erős antibolsevista attitűd munkált, a legutolsó pillanatig a nyugati szövetségesekkel akartak leülni tárgyalni, csakhogy 1944 szeptemberében már kizárólag a Vörös Hadsereggel való tárgyalás volt reális, és immár tény volt, hogy a háborút elveszítettük. Ráadásul nem is úgy, mint az elsőt, hiszen 1918-ban legalább nem voltak harcok Magyarországon, 1944 őszén viszont már bőven a magyar területen folyt a harc, így sorsunk nem a saját kezünkben volt. Az október 15-i kiugrás kudarca minden bizonnyal azzal is magyarázható, hogy Horthynak és a hozzá hű antibolsevista politikusoknak, katonáknak ezt a pszichés gátat kellett volna átlépniük.

false

MN: És csak nagyon kevesek voltak erre hajlandók. A magyar tábornoki kar java 1944 őszén is németbarát maradt, sőt sokan közülük német származásúak voltak.

KT: Kétségtelen, hogy találunk ilyen tiszteket, de én a származás kérdését nem misztifikálnám ennyire, ugyanis volt, aki – német származása ellenére is – kitartott Horthy mellett, mi több, öngyilkos lett a nyilaspuccs idején. Én inkább azt a még a Monarchia idején rögzült, mai szemmel nézve elvakult katonai hozzáállást emelném ki, miszerint a szövetségesünket nem hagyjuk cserben. És az első számú szövetséges Németország. Másfelől úgy vélem, a kiugrás kudarcában igazából nem is „csak” a tábornoki kar szimpátiája volt a döntő. Bizonyos esetekben összeomlani látszott a katonai hierarchia, alezredesek döntöttek, méghozzá olyan fontos ügyekben például, hogy október 15-én nem továbbították Horthy hadparancsát. Előfordult az is, hogy az alacsonyabb beosztású tisztek egyszerűen átvették az irányítást. Hardy Kálmán esetét említhetném, akit beosztott tisztjei tartóztattak le. Igaz, ebben már vastagon benne volt az is, hogy a harmincas évek végétől a magyar tisztikarban nemcsak a szélsőjobboldali eszmék, de maga Szálasi is nagy népszerűségnek örvendett.

MN: Mi volt ennek az oka?

KT: Szálasi korábban vezérkari tiszt volt, elismerésre méltó katonai képességekkel; például 1941-ben kimondottan hibának tartotta a Szovjetunió elleni háborút, mondván, hogy az oroszokat nem lehet legyőzni. Nimbuszához az is hozzájárult, hogy az 1930-as évektől a tisztikar átalakulóban volt, és a magyar társadalomnak akkori nagyon mély problémái, a kifejezetten szociális jellegű, az állam egészére kiható dolgok, a földkérdés, a társadalombiztosítási rendszer, a nyugdíjrendszer, a minimálbér bevezetése már őket is érintette. Szálasi népszerűségének épp ezeknek a szociális kérdéseknek a felvetése és napirenden tartása volt a titka.

MN: Szálasi programja nem tűnt már akkoriban is őrültségnek?

KT: Akkoriban teljesen más politikai kommunikáció működött, teljesen másra volt fülük az embereknek. Darányi Kálmán híres, 1938-as győri beszédéhez képest egy tsz-elnök 1960-as években írt termelési beszámolója maga a merő izgalom. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mai fejjel nagyon nehéz megérteni, mi kellett akkoriban a népszerűséghez. Úgy tűnik, Szálasi dagályos körmondatai, patetikus kijelentései ütöttek – például: a „nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha” –, és hatással voltak sokakra, e szavakkal akkoriban át lehetett törni az ingerküszöböt.

false

MN: Ezzel magyarázható, hogy az október 16-i nyilaspuccs voltaképpen zavartalanul megtörténhetett?

KT: Elsősorban a németeknek köszönhető. Ők támogatták Szálasit, de igazából nem is nagyon volt akkor választási lehetőségük. Mint mondtam, Szálasinak eleve volt a szélsőjobbon egy ethosza, de ennél döntőbb volt az a katonás szervezettség, rend és fegyelem, sőt egyenruha-viselet, ami a nyilasokat jellemezte. És persze Szálasi már nagyon hatalomra akart jutni…

MN: Viszont Szálasi idején sem volt egypártrendszer. Igaz, a koalíciós megállapodást október 16. előtt megkötötték a német követségen dekkoló különféle szélsőjobboldali pártok vezetői.

KT: A német követség korábban is olyan hely volt, ahol sok minden eldőlt: például már a megszállás előtt, 1943-ban is ott egyeztettek a kormánytagok listájáról, vagyis egyértelmű volt, hogy ha valaki hatalomra akar kerülni, az német segítség nélkül lehetetlen. Wilhelm Höttl, az SD (Sicherheitsdienst, az SS biztonsági szolgálata – a szerk.) magyar referense nyilatkozta később, hogy nem csak akkor, amikor győzelemre álltak, jártak hozzájuk sokan az információkat megosztani; amikor vesztésre álltak, akkor is ugyanolyan nagy volt a tolongás. Sokan azt remélték, hogy cserébe a németek őket helyezik pozícióba, a németeknek viszont az okozhatta a legnagyobb problémát, hogy a különböző szélsőjobb pártok különböző kaliberű és kvalitású embereit valahogy megállapodásra bírják. Jellemző, hogy Rajniss Ferenc, aki a vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, később úgy összeveszett Szálasival, hogy lemondott a posztjáról.

MN: De október 16-án mégis felállt egy olyan kormány, amely át tudta venni a hatalmat.

KT: Úgy válogatták össze a kormánytagokat, hogy az a legcsekélyebb akadályokba ütközzön. Ahogy már szó volt róla, a szélsőjobb pártoknak a magyar hivatali apparátusban és fegyveres testületeknél is volt támogatottságuk, és ugyan kifejezetten tiltották a párttagságot, voltak az ún. titkos párttagok, akikre lehetett számítani. Nem véletlenül lett például Vajna Gábor a belügyminiszter, Láday István pedig a belügyi államtitkár, mivel olyan kapcsolatrendszerük volt az apparátusban, amit azonnal tudtak mozgósítani. Nem véletlen az sem, hogy Szálasi hatalomra kerülése után a hivatalokban és a közintézményekben azonnal megjelentek afféle „pártkomisszárok”, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hungarista szellemre való átállást figyeljék és minél zökkenőmentesebbé tegyék az adott helyen.

MN: Sikerült?

KT: Vannak iratok, amelyek jól mutatják, hogy nagyon sokan nem mentek be október 16–17-én a munkahelyükre, mert nem tudták, mi történik. Ám miután egy­értelművé vált, hogy Szalásiéké a hatalom, a legtöbben igyekeztek felvenni a munkát, mi több, alig győztek igazolásokat gyűjteni, hogy ki miért nem tudott bemenni korábban. Láttam egy rakás ilyen igazolást, a közlekedési akadálytól kezdve a járványos betegségig, az anyós haláláig a legváltozatosabb mentegetőzésekkel és kifogásokkal álltak elő. Valójában kivárásra játszottak, és amikor látták, hogy minden megy tovább, akkor bejártak a hivatalba dolgozni, mintha mi sem történt volna.

false

MN: Említette a „hungarista átállás”-t. Ez voltaképp mit jelentett?

KT: Leginkább formaságokat. Jó magyar szokás szerint az első lépés a fejléces papírok kicserélése, az új bélyegzők beszerzése, illetve a kormányzó arcképének eltüntetése, Szálasi-képek kihelyezése volt. Konkrét példa, hogy az Állambiztonsági Rendészet, a „magyar Gestapo” vezetője, Hain Péter utasításba adta, hogy a „kolléga” helyett a „testvér”megszólítást kell használni, a leveleket pedig a „Kitartás! Éljen Szálasi!” formulával kell befejezni. Persze ezek többségükben inkább csak elképzelések maradtak, egyfajta politikai marketing volt. Amúgy a nyilaskormányzat legnagyobb ellentmondása talán az volt, hogy a háborús helyzet ellenére is nyomban hozzáláttak Szálasi fantazmagóriájának, egy sajátos, hivatásrendekre és munkára alapuló társadalom megteremtéséhez. Jellemző epizód, hogy Szálasi még 1945 márciusában, menekülés közben is a háromkötetes művét írta. Sőt olyannyira belemerült a munkába, hogy a birodalmi követet, Veesenmayert sem fogadta.

MN: Kik voltak a pártszolgálatosok? Hogyan álltak fel ezek a különítmények, kinek a parancsára cselekedtek?

KT: Azt tudjuk, hogy ez vegyes kör volt. Szálasinak voltak ugyan értelmiségi támogatói, de azok a pártszolgálatosok, akik terrorizálták Budapest lakóit, elsősorban a zsidókat, hogy finoman fejezzem ki magam, nem a társadalom elit­jéből kerültek ki. Lumpen, kisproletár, nemegyszer büntetett elő­életű réteg volt, amelynek tagjai  közül a többség annyit fogott fel, hogy nála a fegyver és az övé a hatalom, és egyáltalán nem érdekelte, mi van Budapest határán túl. Az volt a lényeg számára, hogy mindent szabad, a zsidóktól pedig bármit el lehet venni, pénzt, lakást, ékszert.

MN: Ezek egyéni akciók voltak?

KT: Nem volt olyan központi utasítás, hogy fosztogassanak, nyílt színen végezzenek ki embe­reket. Budapesten a dolog kerü­leti szinten működött, vagyis a terror mértéke a kerületvezetőn múlott. A legszélsőségesebb eset Kun páteré volt: a városmajori vérengzések felelőse még Szálasiéknak is sok volt, le is csukták. De voltak olyan kerületek, ahol a párt­­szolgálatosok az „eszme” jegyé­ben valóban a társadalom átalakításához kezdtek volna hozzá. Talán ez arra is magyarázat, hogy később miért álltak át sokan a kommunistákhoz. A magyar történettudomány sokáig nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a nyilasok a munkások körében is erőteljesen szervezkedtek, sőt sztrájkokat is kirobbantottak.

false

MN: Mennyire volt ez a rendszer erős Budapest határain kívül?

KT: A hatalomátvétel mindenhol megtörtént október 18-ig, legalábbis azokon a helyeken, amelyek magyar ellenőrzés alatt álltak és ahol nem voltak harcok. Persze itt is hatalmas különbségek voltak. Például miközben Kaposvárra december 2-án bevonult a Vörös Hadsereg, máshol elkezdődött a még megmaradt zsidók üldözése. Ezek voltak az ún. árja-párja esetek, ugyanis a vegyes házasságok zsidó származású tagjait csak elvétve nem deportálták, például Csurgón agyonlőtték ezeket az embereket. A romákat is újra üldözni kezdték, a komáromi Csillag erődbe vitték, majd deportálták őket. De nem kellett ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki ellenséggé váljon. Aki jót mondott a szövetségesekre, pláne a Vörös Hadseregre, vagy angol rádiót hallgatott, nem értett egyet a kormányzattal, az könnyen bajba keveredhetett. Vidéken is a végső kitartásra buzdító propaganda volt a legjellemzőbb, aminek a megkoronázása az volt, hogy még 1945 márciusában is azt jelentették be, hogy a nemzetvezető országjárásra indul. Ám hogy ez mégsem volt teljesen hatástalan, azt jól mutatja, hogy 1945. március 15-ét Győrben még megünnepelte a Szálasi-kormányzat, és az volt a legfőbb problémájuk, mit írjanak a transzparensre.

MN: A nyilasok leghírhedtebb hivatalos intézkedése a buda­pesti gettó felállítása volt. Viszont úgy tudom, Szálasi ellenezte a deportálásokat, mondván, hogy inkább munkára kellene fogni a zsidókat.

KT: Szálasi aszemitaként definiálta magát, ami azt jelentette
– és evvel egyáltalán nem volt egyedül –, hogy „csak” megszabadulni akart a zsidóktól, és nem érdekelte, mit csinálnak velük a németek. Valóban munka­erőként tekintett rájuk, akiket nem kellene „elpazarolni”. Másrészről viszont az is igaz, hogy 1944 októberében Himmler már a zsidó szervezetekkel tárgyal, és Auschwitzban nem üzemelnek a gázkamrák. A halálmenetek – immár praktikus okokból, a munkára foghatóság miatt – erőteljes német nyomásra indultak el a nyugati határ felé, a gettó – pontosabban gettók, mert a Szent István parknál is volt egy – felállításának pedig az volt a célja, hogy egy helyre gyűjtsék a zsidókat.

MN: Hogy így könnyebben meg­szabadulhassanak tőlük?

KT: Kétségtelen, hogy lehetett néhány kerületi pártszolgálatos vezető és SS-tiszt, akiknek volt olyan tervük, hogy megsemmisítik a budapesti gettót. De arról, hogy erre bármilyen központi utasítást adott volna bárki is, korabeli dokumentum nem került elő. Az elpusztításra vonatkozó forrásaink elsősorban a háború utáni nép­bírósági tanúvallomások. Ismert történet, hogy állítólag a német Schmidhuber tábornok volt az, aki 1945 januárjában megakadályozta a gettó pusztulását, én azonban úgy gondolom, hogy ez sokkal inkább a szerencsének volt köszönhető, mintsem egy ember határozott fellépésének.

MN: Hány áldozata lehet a nyilasterrornak?

KT: Legfeljebb becslések vannak. Budapesten a Dunába lőttek száma egyes történészek szerint 5-6 ezer, mások szerint 8–10 ezer ember lehet. Nincs megbízható adat a nyugat-magyarországi atrocitásokról sem, annyi biztos, hogy ott is többezres, sőt tízezres nagyságrendben fordultak elő tömeggyilkosságok.

Figyelmébe ajánljuk

Ellopták a hőgyészi kastély fölül a tetőt

Az egykor Ghaith Pharaonhoz tartozó kastély tetején jelenleg befolyik a víz, miután valakik lelopták a tetőről a rézborításokat. A kastély céges tulajdon, a kézbesítési megbízott elérhetetlen, az önkormányzat csak annyit tehet, hogy közpénzen fóliát tetet fel a további állagromlás megelőzésére, de ez nem feladatuk.