Éles vitát váltott ki március 5-én a parlamentben a Timesnak adott Gyurcsány Ferenc-interjú, melyben a miniszterelnök az antiszemita szélsőségekkel való kokettálással vádolta a Fideszt. Navracsics Tibor, az ellenzéki párt frakcióvezetője azt követelte a kormányfőtől, nevezze meg azokat az ellenzéki politikusokat, akiket antiszemitának tart. A jobboldali politikusok szerint a miniszterelnök szorult helyzetében megint elővette az "antiszemita baltát", így tereli el a figyelmet az ország tényleges problémáiról. Gyurcsány azzal vágott vissza, hogy a Fidesz "hatalmi önzésből és gyengeségből" elmossa a különbséget a tisztességes jobbközép és a szélsőséges radikálisok között, számít a radikális jobboldal szavazataira, márpedig ezzel az ordas eszméket legitimálja.
A rendszerváltozás óta eltelt időszakban a zsidóellenes előítéletek nyílt vagy rejtett formában
folyamatosan jelen
vannak a közbeszédben. A téma kutatásával foglalkozó szociológusok, történészek szerint azzal, hogy a pártok rendszeresen használják ezt a kártyát - a jobboldal nem határolódik el egyértelműen a radikálisoktól, olyan utalásokat tesz, melyeknek szélsőjobboldalon antiszemita kicsengésük van, az MSZP és az SZDSZ pedig sokszor az antiszemitizmus vádjával próbálja ellehetetleníteni ellenfeleit -, nem segíti elő a történelmi traumák feloldását, a párbeszéd kialakulását. 1989-90-ben sokakat meglepett, hogy az antiszemitizmus újult erővel tört elő, a két világháború közötti kirekesztő eszmék visszaszivárogtak a közbeszédbe, sőt időnként tematizálták is.
Úgy tűnt, hogy mindez a semmiből bukkant elő, hiszen - a többi kelet-európai országgal ellentétben - a magyarországi szocialista rendszer hivatalos önartikulációjában nem kaptak szerepet antiszemita tartalmak, a társadalom elszokott attól, hogy a nyilvánosságban zsidózzanak. A "létező szocializmus" idején nem voltak cionista látványperek - elkezdtek egyet szervezni, csak Sztálin halála miatt félbemaradt -, az asszimiláció útjába nem gördítettek akadályt, a nyolcvanas években a holokauszttal foglalkozó irodalmi, történelmi művek, filmalkotások már a tűrt, esetenként a támogatott kategóriába kerültek. Valójában Kádárék kényes és kezelhetetlen témának tartották, ezért nem szívesen foglalkoztak vele. Standeinsky Éva kutatásai, a memoárok (Lángh Júlia vagy Engel Pál írásai) azonban arra utalnak, hogy a zsidóellenes attitűd fennmaradt, az egykori keresztény középosztályhoz tartozó családoknál az identitásőrzésben fontos szerepet játszott. Ezzel a kultúrpolitikát irányító Aczél György is tisztában volt, s rendszeresen kijátszotta egymás ellen az urbánus és népnemzeti értelmiségi csoportokat. Azzal, hogy a felszínen a rendszer tabuként kezelte az antiszemitizmust, nem diszkreditálta, sőt, közvetve hozzájárult ahhoz, hogy rendszer- és kommunistaellenes mezt kapjon.
Arra, hogy a vitát ki kezdte újra, a két oldal nem egyformán emlékszik. A jobboldalon máig felemlegetik az MSZMP-ben magas tisztséget betöltő Berend T. Iván 1989-es, a The New Yorkernek adott interjúját, melyben a gazdaságtörténész azt fejtegette, hogy az MDF-politikusok egy része antiszemita. Valójában az első négy évben a jobbközép nem érezte zsenántnak a "zsidókérdésről" folytatott régi vita újrakezdését: Csurka István, az MDF alelnöke vagy a népi írók emblematikus figurájának számító Csoóri Sándor "magyarellenes hadjárattal" vádolta a hazai zsidóság egy részét. A szerzők - miként a kormányra került MDF vezetői - azonban határozottan visszautasították, hogy antiszemiták lennének. Azt hangsúlyozták, hogy egyes kommunista körök hatalomátmentését akarják megakadályozni, és történelmi okokkal magyarázták, hogy ezekben a "körökben" miért magas a zsidó származásúak aránya. Csurka és Csoóri a két világháború közötti kulturális antiszemitizmus szótárával operált, szerintük a zsidóság asszimilációja nem őszinte, nem képesek megérteni a magyar néplélek rezdüléseit. A vezető pozíciók megszerzésével stílusban és gondolatilag asszimilálják a magyarságot, tönkre akarják tenni a nemzetet. Az "urbánus" értelmiség és az ellenzékben lévő SZDSZ első perctől leszögezte, hogy a holokauszt után már nem lehet visszatérni a harmincas, negyvenes évek értelmiségi vitáihoz, nincs többé ártatlan antiszemitizmus, a soah-ban a szó tömeggyilkos tetté változott. A liberális ellenzék arra az álláspontra helyezkedett, hogy a különféle antiszemita nézetek között nincs különbség, mindegyik ugyanolyan kártékony, és időben kell fellépni ellenük, különben újra megtörténhet a borzalom.
A félelem nem volt alaptalan, már az első szabad választások idején történtek zsidóellenes atrocitások. A Wallenberg-emlékmű meggyalázása és a Wesselényi utcai zsidó iskola megdobálása paradicsommal arra utalt, hogy a szavakat tettek követik. 1990 nyarán már szkinhed-cigány összetűzés zajlott Egerben, 1992. október 23-án pedig árpádsávos zászlókat lengető bőrfejűek fojtották bele a szót a köztársasági elnökbe. Ráadásul több sajtóorgánumban antiszemita írások jelentek meg, a standokra kerültek a hungarista és náci eszméket nyíltan hirdető lapok (Hunnia Füzetek, Szent Korona), amelyek a holokausztot "jogos önvédelemként" állították be. Antall József miniszterelnök már 1990 júliusában, a Dohány utcai zsinagógában szót emelt az antiszemitizmus ellen, hangsúlyozva, hogy aki a zsidó származású magyarok ellen "vét, az a törvényes magyar államhatalommal találja magát szembe". Csakhogy ekkor még nem lehetett látni, milyen irányba megy a jobbközép, a párton belül melyik csoport kerül meghatározó pozícióba. Lényegében ekkor alakult ki az a baloldali taktika, amely a mérsékelt jobboldalt rendszeresen elhatárolódásra szólítja fel, hogy leválassza a szélsőséges csoportokról.
Kovács András szerint az értelmiségi vita újjáéledésében az is szerepet játszott, hogy a rendszerváltozást követően a politikai szervezetek
görcsösen keresték
a gyökereiket, az identitáspolitikai küzdelmekben a historizáló szemlélet nagyobb súllyal esett latba, mint a teoretikus, a programalkotó. A konzervatív történészek az 1944-es terrort és a hazai zsidóság Auschwitzba hurcolását a "félresiklott történelemmel" magyarázták, és a német megszállást, valamint a Hitler által hatalomra juttatott "nyilas kisebbséget" teszik érte felelőssé, a magyarságot pedig a nagyhatalmak áldozatának tekintik. Az ún. médiaháború tovább növelte a feszültségeket, Csurka egyre radikálisabb hangot ütött meg. Az ellenzék antifasiszta szervezeteket hívott létre, az SZDSZ és az MSZP létrehozta a Demokratikus Chartát. Ennek a fordulatnak a jobboldali és a baloldali "hagyományban" egyaránt kitüntetett szerepe van. A Narancs által megkeresett jobboldali politikusok úgy vélik, ezzel a liberálisok kiengedték a karanténból és legitimálták az MSZMP utódpártját, illetve jobbra tolták a kommunistaellenes Fideszt. A lapunknak nyilatkozó SZDSZ-es politikusok szerint a Chartával elősegítették a szocialista párt demokratizálódását, megerősítették az MSZP technokrata szárnyát, lehetetlenné téve, hogy a baloldal a milosevici útra lépjen, illetve megfékezték és marginalizálták a szélsőjobbot. Tény, hogy 1993-ban Csurka kiszorult az MDF-ből, majd - az ukrán-magyar alapszerződés megkötése, azaz az irredentizmusról való hivatalos lemondás után - önálló pártot alapított. Az antiszemitizmus ebben az időszakban a Magyar Fórumban, a MIÉP orgánumában már az egyetlen koherens világnézetként jelent meg. 1990 és 1994 között - miként a rendszerváltozás óta tartó időszak antiszemita előítéleteit vizsgáló kötet (Kovács András: A kéznél lévő idegen, Budapest, 2005) megállapítja - "az antiszemitizmus kérdése a direkt politikai viták középpontjába került, és szimbolikus jelentésénél fogva az ebben a vitában való állásfoglalás a politikai azonosság kódjává vált".
A nyílt antiszemitizmus egyébként fokozatosan kiszorult a jobboldali közbeszédből. Egyrészt a konzervatív-liberális körök valóban elutasították, másrészt még az antiszemiták is felismerték, hogy a zsidóellenes tartalmak Európában illegitimnek, sőt bűnnek számítanak. Persze ezek a tartalmak nem tűntek el, egy sajátos metaforikus nyelvezetben tovább éltek - a politikusok, publicisták hamar rájöttek, miként lehet úgy beszélni a kérdéskörről, hogy magát a "zsidó" szót le sem írják. Kovács András az említett könyvében a "diskurzuskörök láncára" hívja fel a figyelmet: "a radikális diskurzusok az egy fokkal még radikálisabbtól elhatárolják magukat, az egy fokkal kevésbé radikálist pedig hivatkozási alapként használják". Természetesen ez visszafelé is működtethető: az antiszemita tartalmakra vevő szélsőjobboldali választók "értik", dekódolják a centrumból érkező utalásokat.
Kovács 1993 és 2003 között végzett felmérései azt mutatják, hogy a felnőtt népesség közel 10 százaléka szélsőséges antiszemita, és a lakosság 25 százaléka különféle zsidóellenes előítéleteket táplál - a mért adatok európai összehasonlításban nem kiugróak. Az 1990 utáni változások azonban növelték a bizonytalanságérzést, az anómiát, az átalakulás vesztesei pedig
magyarázatot keresnek
státusuk megrendülésére. Ilyenkor az érintettek gyakran mozgósítják a kéznél lévő előítéleteket. "A történelmi tapasztalatok arra utalnak, hogy az előítéletek dinamizálásához szükség van egy olyan értelmiségi rétegre, amely kognitív kapcsolatot teremt a zsidóellenesség - vagy általában az idegengyűlölet - és a társadalmi problémák között, az előítéletesség pedig akkor válik politikai tényezővé, ha akad olyan politikai szervezet, amely használja a torz összefüggésekkel operáló világnézetet" - foglalta össze az előítéletesség dinamikájának elemzését a szociológus. Ezért okozott nagy riadalmat Vásárhelyi Mária 2004-ben publikált kutatása, amely megállapította, hogy a leendő történelemtanárok egyharmada antiszemita nézeteket vall, vagy Gábor Kálmán ifjúságkutató vizsgálatai, melyek szerint az egyetemi hallgatók egy jelentős része a radikális mozgalmakkal szimpatizál (részletesen lásd: Egyre vonzóbbak a radikális cselekvési minták, Magyar Narancs, 2006. november 23.). A lapunk által megkeresett szakemberek szerint Magyarországon a kilencvenes években megjelent
a zsidók nélküli antiszemitizmus:
az előítéletek kialakulásához és politikai térbe kerülésükhöz nincs szükség egy vallási vagy etnikai alapon elkülöníthető kisebbségre. A két világháború közötti időszakra jellemző társadalomfejlődési zavarok eltűntek, a hazai zsidóság asszimilációja lezárult. Bár az asszimiláció sikerességét néhány történész vitatja - hiszen a traumák kibeszélése nem történt meg, sokan manapság is nyilvántartják, ki zsidó származású és ki nem az -, a folyamat befejezettségére utal, hogy tavaly - kellő számú támogató hiányában - nem sikerült önálló nemzetiségként bejegyeztetni a zsidóságot.
Az elmúlt tizenhét évben mindössze egyetlen alkalommal, 1998-ban fordult elő, hogy az antiszemitizmusra mint ideológiára építkező párt, a MIÉP önállóan bekerült a parlamentbe. Fontos kérdés tehát, hogy a zsidóellenes előítéleteket vallók kire szavaznak, illetve melyik az a párt, amely ma felhasználja e zavaros eszméket. "A Fidesz vezetőire még a kódolt zsidózás sem jellemző, noha ellenségképben utaznak" - szögezte le a Narancsnak Gadó János, az antiszemitizmus ellen küzdő, s erre külön honlapot létrehozott Szombat szerkesztője. Gadó szerint a legnagyobb ellenzéki párt 1994 után megörökölte a jobboldal szavazóit és kulturális holdudvarát, de nem értékelték újra a konzervatív eszmerendszert, nem gyomlálták ki a nacionalizmusból a sporadikus antiszemita tartalmakat. A múlttal való szembenézést segítette elő Pokorni Zoltán kezdeményezése 2000-ben, amikor oktatási miniszterként bevezette a vészkorszakra emlékezést az iskolákban, majd az Orbán-kabinet hozta létre 2002-ben a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványt. Ennek ellenére az elmúlt nyolc évben a Fidesz ernyője alatt kialakult egy olyan szubkultúra, amely ha burkoltan is, de antiszemita tartalmakat használ. A jobboldal vezető napilapját határozott Izrael-ellenesség jellemzi, lényegében a zsidóellenességet anticionista lepelbe burkolja - ez nyugatabbra főleg a baloldali sajtó jellemzője, amire a Magyar Nemzet szerkesztői előszeretettel hivatkoznak. A Demokrata hungarista könyveket reklámoz, holokausztrelativizáló és -tagadó eszméket terjeszt. Bár a publicista hármasfogat - Lovas István, Bayer Zsolt, Bencsik András - az elmúlt években háttérbe szorult, írásaikban, tévéműsoraikban sokat tettek és tesznek az antiszemita kódnyelv "bejáratásáért". A Fidesz 1998 és 2002 között számos engedményt tett a MIÉP-nek, gyakran elfogadta a szélsőjobb támogatását, hiszen a kisgazdák szétforgácsolása után szüksége volt rá, például a kétéves költségvetés megszavazásakor. A baloldal - amikor Csurka képviselői zsidóellenes kijelentésekkel borzolták a kedélyeket - rendszeresen elhatárolódásra szólította fel Orbán Viktort, de a miniszterelnök ezt csak akkor tette meg, amikor már széles nemzetközi felháborodásra lehetett számítani. Nem akart defenzívába húzódni, arra hivatkozott, hogy a francia elnök sem azzal kezdi a napot, hogy elhatárolódik attól, amit Le Pen mond. Orbán többször ellátogatott a szélsőséges nézetek propagálásában jeleskedő Vasárnapi Újság című rádióműsorba, 2002-ben a radikális Demokratát ajánlotta választói figyelmébe; a baloldali sajtótermékekre pedig egy tüntetésen ráültette a híveit. Nyilatkozataiban, beszédeiben többször olyan kifejezéseket használt (idegenszívűek, idegenszerűek, genetikai meghatározottság, bankár-), melyek a szélsőjobb antiszemita diskurzusban már foglaltak.
A 2002-es vereség után meghirdetett "egy a tábor, egy a zászló" stratégia azt jelentette, hogy a Fidesz kísérletet tesz a szélsőjobb integrálására is. "Ez nemcsak a politikai paletta másik oldaláról nézve lehet riasztó, hanem mindenki számára, akiben működnek az egészséges európai történelmi reflexek. De azért nem szabad elhessegetni a kérdést, hogy
mi a jobb:
egy ilyen Fidesz, vagy egy parlamentben ágáló, antiszemita szélsőjobb, nagy nyilvánossággal, pénzzel, adásidővel. Én azt gondolom, hogy erre nem lehet minden esetre érvényes választ adni. Például az NSZK-ban a háború utáni évtizedekben a jobboldal sokáig a Fideszéhez hasonló taktikát követett. Mindenesetre, aki azt mondja, hogy jobb a parlamenti képviselettel rendelkező antiszemita párt, annak érvelnie kell emellett" - mérlegelte a helyzetet a Narancsnak Kovács András. A Fidesz vezetői már korábban jelezték, hogy a nemzeti radikálisokat megtévedt embereknek tartják, tehát a beemelésük a "megszelídítésüket" szolgálja. Csakhogy ez folyamatos gesztusokat igényel - legutóbb ilyen volt a nyilasok által használt és a negyvenes években lejáratott árpádsávos zászlók "fölmentése" -, s a radikális retorika eluralta a jobboldalt. Ebből politikai elemzők azt a következetést vonják le, hogy Orbánt mégiscsak rabul ejtette a zavaros ideológia. A legnagyobb ellenzéki pártot korábban racionális megfontolás, a szavazatmaximalizálás hajtotta, de 2002-ben, majd 2006-ban kiderült, hogy melléfogtak. Azzal, hogy gesztusokat tettek a radikálisoknak, több szavazót veszítettek a centrumban, mint amennyit jobbról nyertek, ráadásul a kódolt kiszólásokat az erre érzékeny liberális szavazók is "vették". Ez mozgósította az SZDSZ táborát, elősegítette a baloldal öszszezárkózását. A kellemetlen tapasztalatok ellenére Orbán mégsem adta fel a "faltól falig" koncepciót, utóbb pedig, érzékelve a jobboldalon belüli törésvonalakat, a válság elől menekülve bezárkózott nacionalista, tekintélyelvű hívei körébe. A Fideszt ma már inkább az anti-antiszemitizmus jellemzi, azaz indulatosan visszautasítja a baloldal vádjait, adott esetben pereli a vádaskodókat, és a lehető legritkább esetben határolódik el a szélsőségektől.
Baloldali és liberális vélemények szerint a Fidesz akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor az MSZP-t és az SZDSZ-t megpróbálta kirekeszteni a nemzetből. Erre utal a nemzeti szimbólumok, a kokárda, a trikolór kisajátítása, a 2004-es kettős állampolgársági népszavazást megelőző vita, vagy Orbán 2005-ös bálványosi beszéde, mely szerint a baloldal többször "rárontott a nemzetére". "A kirekesztést a baloldal is alkalmazza, amikor unos-untalan rásüti a jobboldalra az antiszemitizmus bélyegét, a Fideszt a parlamentarizmust veszélyeztető, békétlen pártként tünteti fel, és csakis magát tekinti a progresszió letéteményesének" - mondta a Narancsnak Lánczi András, a Corvinus Egyetem politikatudományi tanszékének vezetője. A politikai elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a baloldalon is vannak antiszemita jelenségek. Ilyen esetként tartják számon Zuschlag János szocialista politikus holokauszttal kapcsolatos viccelődését a Terror Házánál 2004 októberében tartott megemlékezésen, de a népi írók örökségét vállaló
"népi baloldal" sem mentes
az előítéletességtől. "A szemben álló felek folyamatosan beleverik egymás orrát egymás piszkába, de fel sem merül, hogy jó-e ez azoknak, akiknek a bőréről szó van: a magyar zsidóknak? - tette fel a költői kérdést Kovács András. - Sem a pártoknak, sem a magyar társadalomnak nem jó, ha a vitatkozó politikai táborokat nem eltérő programjaik alapján különböztetik meg egymástól a polgárok, hanem annak alapján, hogy mi is az álláspontjuk az antiszemitizmusról."
