Magyar Narancs: Ön szerint mitől lehetne a katolikus egyház vonzóbb az emberek számára?
Willi Klinkhammer: Döntő, hogyan fogja fel az egyház a szerepét. Először is fontos, hogy az embereket végig tudjuk kísérni az életútjukon. Ezért vannak csoportjaink a kisgyermekkortól az idősekig. Évek óta anyagilag is támogatjuk a gyülekezethez tartozó idős embereket, hogy a téli hónapokban ne kelljen választaniuk a fűtés és az élelmiszer között. Embereket végigkísérni az útjukon azt jelenti, hogy melléjük állunk minden probléma megoldásában, amelyek elé egy adott pillanatban kerülnek. Függetlenül attól, hogyan gondolkodnak. Ha engem közben az érdekelne, hogy ítéletet alkossak másokról, akkor bíró lettem volna, és nem lelkipásztor. De nemcsak azoknak kell segítenünk, akik katolikusnak vallják magukat, hanem mindenkinek, aki ránk bízza magát, mint például az elítéltek. Szerintem nem helyes, ha az egyház ellentársadalmat próbál építeni az individualizálódott világgal szemben, mert az polarizál. Az egyház a társadalom része. A világháború után az NSZK-ban Konrad Adenauer számított az egyház környékén koncentrálódó szaktudásra. Ez így volt az alkotmány írásakor vagy a szociális intézményrendszer - például a generációs alapú nyugdíjrendszer - megteremtésénél. Ezért nem szabad úgy fellépni, mintha kívülről kiabálnánk be dörgedelmeket a pályára, vagy valami mitikus, nem evilági kérdésekkel foglalkozó szervezet lennénk.
MN: A német püspöki konferencia számtalan kérdésben hallatja hangját. Vannak kiemelt területeik?
WK: A katolikus egyház minden lényeges témában felszólal. Ez történt most a Deutsche Bahnnál tervezett sztrájkkal kapcsolatban is. Lehet, hogy kapitalizmuskritikának hangzott, de felhívtuk a figyelmet arra, hogy a munkavállalóknak alapvető joguk, hogy sztrájkot kezdeményezzenek, és hogy a sztrájk a katolikus szociális tanokkal nincs ellentmondásban. De hogy az egyik legizgalmasabb példát hozzam, a katolikus egyház képviselője bent ült Schröder kancellár Nemzeti Etikai Tanácsában, amely az őssejtkutatással és -felhasználással kapcsolatos orvosetikai kérdésekről tárgyalt. Például arról, hogy engedélyezhető-e embrionális törzssejtek kinyerése vagy legyen szigorú a szabályozás. Egyre nagyobb a társadalmi igény az őssejtkutatások folytatására, és a szabályokon változtatni kell. Mindebből nem tanulnánk semmit, ha maradna a tömbökben való gondolkodás: ha az állam úgy kezelné, hogy az egyházak maradiak, mi pedig róla mondanánk, hogy istentelen és túl liberális, és nem állunk vele szóba. Nem szabad szemellenzősen, merev frontvonalak mögül tárgyalni, mert ez mindenkinek rossz, senki nem tanul semmiből.
MN: Mit mond a katolikus egyház a választások idején?
WK: A würzburgi zsinat a 70-es években amellett tette le a voksot, hogy keresztények minden demokratikusan működő pártban politizálhatnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt kimondták, nem tettek olyan értelmű nyilatkozatot, hogy kire kell szavazni a választásokon. Keresztényként az SPD-re ugyanúgy lehet szavazni és aktívan politizálni benne, mint a CDU-ban, pedig annak a nevében is benne van a keresztény szó. Én azt gondolom, hogy az extrém pártokat csak akkor lehet marginalizálni, ha sokan elmennek választani. Ezért az egyházaknak rá kell venniük az embereket, hogy menjenek el szavazni. De azt ne mondják meg, hogy kire.
MN: És ilyen a kis plébániákon se fordul elő?
WK: Tudomásom szerint a 70-es évek óta ez teljesen megszűnt.
MN: Az egyház elfogadottsága nagyban múlik azon, hogy mennyire működik átláthatóan.
WK: Az egyháznak mint intézménynek valóban átláthatóan kell működnie. Mindazt, amit az egyház ezzel kapcsolatban elront, később nagyon megszenvedi. Gondoljunk csak vissza a 2000-2003 közötti évekre, amikor sorra lepleződtek le, főként Amerikában, a gyermekekkel szembeni szexuális visszaélések. Itt az egyház annyi hibát követett el, hogy a végén nem jöhetett ki jól belőle.
MN: Németországban is akadtak pedofilügyek.
WK: Az utolsó Regensburgban volt. A különbség az, hogy a német püspöki konferencia már ezt megelőzően intézményesen reagált erre a kérdésre. Minden püspökségben munkába állított egy megbízottat, akihez a pedofília áldozatai fordulhatnak, és eljárásrendet alakított ki, hogy mit kell tenni, ha ilyen visszaélés előfordul. A katolikus egyháznak a gyakorlatban kell bebizonyítania, hogy elkötelezett a felderítés mellett.
MN: És a pénzügyek?
WK: Németországban, ahogy feltételezésem szerint az összes többi országban, a katolikus egyháznak nyilvános költségvetése van, amely bárki számára hozzáférhető. Mindegy, hogy egyes püspökségekről vagy a nemzeti egyház egészéről beszélünk. A bevételek átláthatósága nem kérdés.
MN: Milyen a katolikus egyház kommunikációja? Hogyan jelenik meg például a német médiában?
WK: Fontos, hogy senkit se ijesszünk el a kommunikációnkkal. Az olyan megjegyzések, hogy például az AIDS Isten büntetése, nemcsak durvaságuk és ostobaságuk miatt ítélendők el, hanem azért is, mert ellehetetlenítik a további párbeszédet. A katolikus egyháznak azt a tervét, hogy saját televízióadója legyen, ma már egyre többen nézik kétkedve. A nyomtatott sajtó hanyatlik, újságokat vonnak össze, és így se gazdaságos a működésük. Most éppen a rádióadókat preferálják, a kölni dómrádió mintájára. De szerintem nem a saját sajtó a lényeg, hanem hogy a fontos társadalmi kérdésekben véleményünk legyen, és azt képviselhessük a tömegmédiában. Nem kell, hogy mindig egy hangon szólaljunk meg, futhat a kommunikációnk több szálon, sőt még nem egyezően is. De arra figyelni kell, hogy az álláspontunk le legyen fedve, mert a média sokszor a legérdekesebbet, legextrémebbet emeli ki a vélemények közül, amely nincs is a gondolkodásunk centrumában. Az emberek mégis azt a téves következtetést vonják le, hogy egy püspök véleménye maradéktalanul tükrözi a német katolikus egyházét.
MN: Németországban népszerűbb lett-e a katolikus egyház azután, hogy egy német teológust választottak pápává?
WK: Közvetlen hatása biztos nincs. A média 2005-ben elindított egy hamis szolidaritási hullámot, hogy minden német - pápa (a Bild-Zeitung történetének egyik legsikeresebb címlapgegje hangzott így: "Mi vagyunk a pápa" - B. Zs.), amiben pont annyi túlzás és vicc volt, mint amenynyire igyekeztek a hangulatot karneválivá fokozni. Az emberek egy része örült, hogy 450 év után megint német pápája van a római katolikus egyháznak, de épp annyian fogadták ezt különösebb lelkesedés nélkül.
MN: Ratzinger megválasztását a nők pappá szentelésével, a cölibátussal és a melegházassággal kapcsolatos nézetei miatt sokan szkeptikusan fogadták.
WK: Ezek a témák mind a szexualitással állnak összefüggésben, az utóbbi kettő pedig kifejezetten az ember egyéni döntésétől függ. Magától értetődően egy pap adhat tanácsot, ha megkérik rá, de a lényeg az, hogy meg kell hagyni a lehetőséget, hogy aki a döntést hozza, a történések alanya maradhasson. Nem szabad diabolizálni, és ítélkezni más döntése felett. Maradjunk kapcsolatban ezekkel az emberekkel, bárhogy is döntenek! Anélkül, hogy azt mondanánk: ezt szabad, ezt nem. Hiszen legkésőbb a felvilágosodással eljutottunk addig, hogy "sapere aude!" ("Merj a magad értelmére támaszkodni!"), és egy téma miatt nem katapultálhatják magukat vissza az azt megelőző időkbe. Különösen, hogy a homoszexuális élettársi kapcsolat ügyében Németországban pozitív válasz született, hiszen az egyes szövetségi tartományok engedélyezhetik. A nők pappá szentelése a 60-as, 70-es évektől, a cölibátus eltörlésének kérdése pedig már évszázadok óta terítéken van, így ezeket az ügyeket nem kötném XVI. Benedek személyéhez.
MN: Nálunk a helyi egyházközség élén egy lengyel pap teljesít szolgálatot. Töri a magyart, a hívők olykor kikerekedett szemmel néznek, amikor felolvas. A női ordináció és a papi házasság engedélyezése enyhítené a paputánpótlás gondját.
WK: A lelkészhiány Németországban is komoly probléma. Indiából és más európai országokból importálunk papokat. És bár a kollégákat általában jól felkészítik, sokszor ütköznek kisebb-nagyobb elutasításba.
MN: Németországban a lelkipásztorok szabadon elmondhatják a véleményüket például a nők pappá szentelésével kapcsolatban?
WK: Ez attól függ. Mindenkinek megvan a személyes véleménye az említett kérdésekben, ahogy nekem is. De ha lelkészként kérdeznek, csak a hivatali főhatóság, az egyház álláspontjának megfelelően érvelhetek. Az nem képzelhető el, hogy ebből kilépve a papok a saját véleményüket kezdjék képviselni. Ami nem jelenti persze azt, hogy magunk között ne vitatkoznánk ezekről az ügyekről. Annyit azért mondhatok, hogy szerintem nem szabad nőket csak azért pappá szentelni, hogy enyhítsünk a paphiányon. Nagyon rossz üzenete lenne, hogy miután emberek egy csoportját évszázadokon át távol tartják a papi hivatástól, most arra használják őket, hogy a humánerőforrás-krízis lyukait betömködjék.
MN: XVI. Benedek kijelentései először az iszlám világban, majd a katolikus egyház egyedülállóságának a kifejtésével a protestáns egyházak körében is komoly ellenérzéseket váltottak ki. Hogyan reagáltak Németországban, ahol nagyon sok török él, és a vallásos lakosság fele protestáns?
WK: A regensburgi előadásokat (ahol a pápa II. Manuel bizánci császár nézeteit idézte az iszlám erőszak szerepéről - B. Zs.) a német nyelvterületen is sok kritika érte. Azzal pedig, hogy a pápa lényegében kétségbe vonta a protestáns felekezetek egyházi mivoltát, végképp megosztotta a vallásos közvéleményt. A befolyásos Johann Baptist Metz teológus szerint a pápa ezzel megfelezi a kereszténységet. Én is úgy gondolom, hogy Németország nemcsak török bevándorlókat fogadott be, hanem 500 évvel ezelőtt a reformáció is otthont talált nálunk, a protestáns egyház azóta a mindennapok része. Úgy vélem, hogy nem szabad belemenni olyan gondolkodásba, ami polarizációhoz, a vallási felekezetek összeütközéséhez vezethet. A Szentszék törekvéseiről pedig azt gondolom, hogy a keleti irányú ökumenikus erőfeszítéseket nem szabad a reformáció egyházainak a kárára forszírozni. Az ortodox vallási vezetőknek is csak egy része lelkes, a másik inkább kelletlenül fogadta XVI. Benedek közeledését.
Willi Klinkhammer
úgy háromezer főt számláló egyházközségébe főként az átmenetileg itt élő német ajkúak járnak, számukra sok esetben a plébánia a híd a magyar társadalomhoz. Segítik beilleszkedésüket, tanácsot adnak hivatali vagy más ügyek intézésében. Willi atya rendszeresen látogatja a büntetésüket töltő német ajkú elítélteket, hittant tanít az osztrák gimnáziumban és orvosi etikát a SOTE első- és másodéves német nyelvű hallgatóinak.
Miből él a német katolikus egyház?
Németországban az egyházak fő bevétele az egyházi adóból származik, amit a személyi jövedelemadóhoz kötve vetnek ki. (Vagyis mindenkinek kell fizetnie, aki szja-t fizet, és nem lépett ki az egyházból.) A mértékét a szövetségi tartományok határozzák meg, általában az szja kilenc (néhány tartományban nyolc) százaléka. A járulékot az adóhivatal utalja át, amely ezért a szolgálatért az szja három százalékát kapja. Az adófizetési kötelezettség az adóhivatalnál benyújtott kilépési nyilatkozattal szüntethető meg. (Az elmúlt években a kilépők száma csökkenő tendencia mellett évi 84-129 ezer fő között mozgott, az evangélikusoknál ez a szám magasabb). Németországban 25,6 millió katolikus él. 2006-ban a katolikus klérus egyházi adóból származó nettó bevétele 4252 milliárd euró volt, ami meghaladta az összbevétele hetven százalékát (kap még az államtól örökségvédelemre és szociális közfeladatok ellátására). A részletes adatok megtalálhatók a püspöki konferencia honlapján.
