Bankkonszolidáció: Körhitel

szerző
Langmár Ferenc, Papp Emília
publikálva
1996/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Politikai és gazdasági bombaként robbant" az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentése a hitel-, bank- és adóskonszolidációról, írták egyes lapok a jelentés nyilvánosságra hozatala után. A tudósítások visszatérő eleme az volt, hogy az ÁSZ-vizsgálat a bankoknál korrupciót is kimutatott. Szenzációértéke nyilván az ilyen megjegyzéseknek van, ennek ellenére a jelentés nem a bankokról, hanem a kormány és az államigazgatás működéséről mond újat. Az ÁSZ két kereskedelmi bankot, a Magyar Hitel Bankot (MBH) és a Konzumbankot, valamint az inkább államigazgatási szervhez hasonlítható Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankot (MBFB), illetve annak elődjét vizsgálta mintavételekkel, szúrópróbaszerűen.

Félezer milliárd forinthoz közelít az a segítség, amit a bankrendszer és rajta keresztül a gazdaság szereplői kaptak az államtól az 1991-94-es hitel-, bank- és adóskonszolidációnak köszönhetően, állítja Kovács Árpád, az ÁSZ igazgatója egy cikkében. Készpénz hiányában több mint 350 milliárd forint névértékű, 20 éves lejáratú államkötvény juttatásával próbálták meg rendezni a kritikus helyzetben lévő bankok és az adós cégek egy részének a helyzetét. (A félezer milliárd forintot feltehetően a kötvények névértéke mellett az időközben már kifizetett kamatokkal együtt érti Kovács Árpád.)

Az ÁSZ szerint a

 

rossz banki kihelyezések

egy része korrupciógyanús. Az MHB hitelezési gyakorlatának tapasztalatai alapján nem igazolható, írják, hogy a bankok problémáit kizárólag a gazdasági rendszerváltás, a recesszió okozták volna. Számos esetben a megfontolatlan, felelőtlen, a bank üzleti érdekeit kifejezetten sértő hitelezői magatartás okolható. A Konzumbanknál például a konszolidációt megelőző, 1992. december 31-i hitelállomány 76,5 százaléka volt rossz és kétes, s ez alapvetően a Konzumbank szakszerűtlen tevékenységére vezethető vissza. Egyes esetekben a hitelkihelyezési döntések előkészítése, meghozataluk gondossága egy középszintű vezető bankszakembertől elvárható minimális követelményeknek sem feleltek meg. A bank belső mechanizmusa szervezetlen, a hitelüzlet irányítása és koordinációja pedig alapvetően hiányos volt.

Az állítólagos korrupciós esetekről keveset lehet tudni, mert a jelentés nyilvános része a banktitokra hivatkozva azokat név nélkül sem ismerteti. (A titkolózás egyes esetekben vitatható. A Konzumbank esetében bank- és üzleti titoknak minősítették a bank tőke- és tulajdonosi szerkezetének változását, pedig ennek ismerete nélkül nem ítélhető meg egy bank megbízhatósága.) Az ÁSZ összefoglaló ajánlásaiból annyi derül ki, hogy gyanúsnak találták, ahogyan az MHB nagykanizsai fiókjánál magánszemélyeknek elengedtek tartozásokat. Munkaügyi és kártérítési eljárást szorgalmaznak a bank Széchenyi Igazgatósága, a Győri Igazgatóság, valamint a KULCS Kft. háromszögben történt garanciavállalás és szabálytalan szerződéskötés ügyében. A Konzumbanknál ilyen konkrét, hitelezéssel kapcsolatos korrupcióra nem bukkantak, létükre a banknál korábban folytatott fegyelmi és rendőrségi eljárásokból következtettek.

Annál súlyosabbak azok a mindhárom pénzintézetre vonatkozó sorozatos megállapítások, amelyek a szükséges szabályzatok, dokumentációk hiányáról szólnak. "A vizsgálat alapját képező dokumentációk (...) csak igen hiányosan álltak rendelkezésre. A követelések behajtását szorgalmazó intézkedéseket is hiányosan `tükrözték` az iratok" - írják például az MHB-ról. A Konzumbanknál pedig olyan "archiválási" utasítás van érvényben, ami miatt "a hitelkihelyezési döntések előkészítő iratait is tartalmazó dossziék nem álltak az ellenőrzés rendelkezésére".

A konszolidációs folyamat kezdetén, 1992 elején már látható volt, hogy

 

a magyar bankrendszer működése nem tartható fenn

jelentős állami segítség nélkül, és hogy a bajok nemcsak az "egyszintű bankrendszer" öröksége, hanem az önállóan kihelyezett hitelekből is származnak. A kormány döntése a hitelkonszolidációról azonban az év végére, december 17-re csúszott. (A továbbiakban a teljes konszolidációs folyamat helyett csak ennek a hitelkonszolidációnak néhány részletéről lesz szó.)

A kezdeti vitát nagyrészt az okozta, hogy Kupa Mihály akkori pénzügyminiszter minél kisebb állami kiadással szerette volna az ügyet megúszni. Ezért sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a bankok mérlegeinek a kipucolása érdekében az állam átveszi a rossz hiteleket, amiket azonban a bankoknak vissza kell majd vásárolni. Ezt később elvetették. A döntés szerint az állam halasztott fizetéssel megvásárolja a részben állami tulajdonban lévő, gyenge tőkeellátottságú bankoktól a rossz hiteleket. A hitelkonszolidáció keretében 98,8 milliárdnyi államkötvényt bocsátott ki. A hitelekért - kamataikkal és járulékaikkal együtt - a névérték 50 százalékát fizette az állam, ha az adott hitel már egy éve is rossz volt; 80 százalékát, ha 1992 folyamán vált azzá; és 100 százalékot fizetett az állam az ÁVÜ és az ÁV Rt. által meghatározott vállalati körben, illetve a kormány külön döntésére. Két bank - az Iparbankház és a Konzumbank - hiteleit 100 százalékon vették meg.

Az MHB-nál és a Konzumbanknál több esetben nem a szabályoknak megfelelően soroltak be hiteleket, ezért összességében 3,4 milliárdnyi államkötvényhez jogosulatlanul jutottak. Ugyanakkor az MHB-nál 9,8 milliárdos követelésállomány indokolatlanul nem szerepelt a rossz hitelek között. A rossz hitelek fedezetére a bankoknak úgynevezett céltartalékot kell elkülöníteniük. A 9,8 milliárd rossz hitel "eltüntetése" miatt az MHB-nál az előírtnál 4,9 milliárd forinttal kisebb lett a céltartalék, ami abban az évben a bank eredményét javította. Az eredeti szerződéstől eltérően számolták ki a bankok az 1991-es rossz hiteleik utáni követelések vételárát, mégpedig a Pénzügyminisztérium (PM) hibájából, amely a számításhoz rossz táblázatot küldött. Az állam emiatt újabb 1,3 milliárd forintnyi kötvény kibocsátására kényszerült.

A bankoktól a hitelkonszolidáció keretében úgy vették meg a hiteleket, hogy semmilyen elképzelés nem volt azok kezeléséről. Vita folyt arról, hogy felállítsanak-e egy úgynevezett Hitelkonszolidációs Alapot, amely a követelések behajtásával foglalkozott volna. Erről nem hoztak döntést, de

 

a hiteleket kezelni kellett

A feladattal a PM a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankot bízta meg, noha az erre nem volt fölkészülve, ráadásul elegendő tőke sem állt rendelkezésére. Ezért az MBFB rögtön "alkezelési" megállapodást kötött a hitelek volt tulajdonosaival, a bankokkal.

A hitelkonszolidációs alap körüli viták miatt csak átmenetinek tekintették ezt a megoldást. Az MBFB-vel 1993 közepéig, a bankokkal 1993. március 20-ig kötötték meg a kezelési szerződéseket. A tervezett alapot nem hozták létre, a szerződéseket ezért meghosszabbították. Az MBFB jogosítványai 1993 végén a hitelek eladását is biztosító megbízási szerződéssel gyarapodtak, ami aztán kétszer is meghosszabbítva 1994. augusztus 10-ig volt érvényes. A bankokkal kötött alkezelői megállapodások - szintén hosszabbítások után - 1994. június 30-val jártak le.

A kezelési szerződéseket azonban olyan rossz feltételek mellett kötötték, hogy 1992 végétől több mint két évig a hitelekkel érdemlegesen alig foglalkoztak, noha behajtásuknak ekkor lett volna még valami esélye. Bankárok és verőlegények egybehangzóan állítják, hogy egy évnél régebben elmaradt fizetések behajtására már nagyon kicsi az esély. Ezt a követelések piaci ára is bizonyította. Az 1994 elején pályázat keretében eladott hitelekért átlagban a követelés mértékének 12 százalékát fizették csak.

 

A kezelési szerződések fő hibái

a következők voltak: miközben az MBFB elvileg szabadon rendelkezhetett a követelésekkel - az államháztartási törvény miatt -, nem volt jogosult azok névérték alatti értékesítésére. Ezt csak 1993 végén oldották fel. A bankokkal kötött alkezelői megállapodásban viszont végig nem biztosítottak megfelelő érdekeltséget az adósokkal szembeni normális eljárásra, sőt, a rossz adósok további finanszírozására ösztönözték őket. A bankok jobbára csak az éppen befolyó törlesztések adminisztrálásával és az MBFB-nek való továbbításával foglalkoztak. Az 50 millió forint alatti követelésekkel több mindent tehettek volna, de ennek csekély volt a díjazása.

Az MBFB egészen 1993 decemberéig nem csinált mást, mint a bankoktól átutalt törlesztéseket és kamatokat küldte tovább a PM-nek. A hitelekkel már csak azért sem foglalkozhatott, mert a velük kapcsolatos összes dokumentum a bankoknál volt. Ezek az akták csak tavaly kerültek át az MBFB-hez, jóval azután, hogy a kezelési szerződések lejártak. A jelentés szerint az MHB-tól azzal az indokkal nem vették át a dokumentumokat, hogy még nincs, aki behajtsa a hiteleket. Más banknál is mesélték, hogy az MBFB munkatársai alkalmanként könyörögtek, nehogy át kelljen venniük ezeket az iratokat.

Az 1993-94-es időszakban az ÁSZ szerint a hitelkonszolidációban érintett adósok összesen 2,4 milliárd forintot fizettek ki. (Ezek zöme az adott cégekkel szembeni felszámolási eljárások lezárása után folyt be.) A hiteleket kezelő, pontosabban inkább adminisztráló bankok költségtérítésként 230 millió forintot kaptak, az MBFB pedig ugyanezen a címen - és sikerdíjként - 640 millió forintot számolhatott el. (Az MBFB a korlát nélkül elszámolható költségein túli bevételek 25 százalékát kapta meg sikerdíjként.) A Pénzügyminisztériumnál keletkezett tiszta költségvetési bevétel csupán 1,5 milliárd forint volt.

A hitelek kezelésében

 

a legkritikusabb állapot

az 1994. augusztus 10. és az 1994. december vége közötti időszakra tehető. Ez alatt az idő alatt egyetlen szervezettel sem volt érvényes kezelési szerződés a követelésekre. Az ÁSZ jelentése nem tartalmazza, de ekkor előfordult olyan eset is, hogy a jelzálogtól szabadulni akaró adós hiteltörlesztését "nem tudták fogadni". Vagyis jól elhajtották az adósságát törleszteni akarót.

A különböző lépések során a konszolidációba bevont követelések egyre nagyobb része került az MBFB 100 százalékos tulajdonába. 1995 elején aztán a maradék 63 milliárd forintnyi állomány is, 400 millió forintért, vagyis a névérték 0,65 százalékáért. Az esetleges bevételből a költségek levonása utáni rész 65 százaléka továbbra is a költségvetést illeti. Az ÁSZ ezt a vételárat irreálisan alacsonynak minősítette.

A hitelkonszolidáció átgondolatlanságát és az érdekeltség hiányát bizonyítja, hogy az eredeti 98,8 milliárd forint névértékű követelésből még mindig 90 milliárdnyi van az MBFB-nél (Világgazdaság, 1996. szeptember 3.). Az előzmények ismeretében erősen kérdéses, vajon ebből a 90 milliárd forintnyi követelésből lesz-e a költségvetésnek legalább 100 (azaz egyszáz) forint bevétele.

Az ÁSZ-jelentés egyik legtöbbet idézett - és mindenki által érthető - részlete az, hogy "az állam (...) kétszer fizetett az Ybl Bank hírhedtté vált ügyeiért". Szabálytalan és felhatalmazás nélküli kifizetésekkel 5,3 milliárd forinttal terhelték meg az államháztartást. A jelentés összefoglalója is ezt tartalmazza, és így fogalmazott Kovács Árpád, az ÁSZ igazgatója (az elnöki szék egyik aspiránsa) is cikkében (Magyar Nemzet, 1996. szeptember 2.). Ez a megállapítás azonban téves, még ha magában a jelentésben közölt egyéb információk pontosak is.

Az Ybl Bank

1992. július 7-én bejelentett fizetésképtelenségéhez vezető tulajdonosváltást, amikor 0. Nagy Imre és társai mintegy kétmilliárd forintért megszerezték a bankot, az Állami Bankfelügyeleten (ÁBF) kívül szinte mindenki gyanakvással figyelte. Megbízható információk szerint például a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is jelezte aggályait. Az új tulajdonosok a szó szoros értelmében magukénak tekintették a bankot a betétesek pénzével együtt. A bank tulajdonosai orrba-szájba hitelezték magukat, aztán nem vagy alig törlesztettek, és ez vezetett a csődhöz. Ekkor megindult a bank felszámolása, ami még ma is tart, mivel folynak azok a peres ügyek, amelyek egyes hitelezői igények mértékét és megalapozottságát vitatják.

A krach pillanatában a betétesek által a bankban elhelyezett tízmilliárd forinttal szemben csupán egy milliárd forint fedezet állt. A betétesek így csak pénzük 10 százalékát kaphatták volna vissza. A csődbe jutott bankra költött állami milliárdok (és az Ybl Bank eladása) révén mára a betétesek visszakapták eltapsolt pénzük mintegy 47 százalékát. De nem járt mindenki ilyen "jól" - és nem járt mindenki ilyen rosszul.

Pénzügyekben mindig a viszonylag kispénzű polgárok, illetve a kisvállalkozók a legkiszolgáltatottabbak, mert ők a legtájékozatlanabbak. Az ő érdekükben - mivel akkor még nem létezett a kisbetéteseket ma már védő Országos Betétbiztosítási Alap - az MNB közel 1,1 milliárd forint úgynevezett refinanszírozási hitelt nyújtott a banknak; ebből ötmillió forintig kifizették a betét- és egymillió forintig a folyószámla-tulajdonosokat. Tehát akinek ennél kisebb összeg volt a számláján, az nem károsodott. Rajtuk kívül az Ybl Bankkal való találkozást csak az adóhatóság és a társadalombiztosítás (tb) vészelte át veszteség nélkül. Az Ybl Bank felszámolója szerint ez utóbbiak tízmilliós nagyságrendet kitevő adó- és járulékköveteléseit száz százalékban kifizették.

Érdemes még egy pillanatra a tb-nél maradni. 1992. április végén 100 millió forint betétet helyeztek el a bankban július 28-i lejáratra. Ezt a pénzt azonban a fizetésképtelenség bejelentése előtt hirtelen kivették a bankból. Lehet, hogy másoknál jobb információval rendelkeztek? Mindenesetre a tb akkori főigazgatóját Botos Józsefnek hívták, az Állami Bankfelügyelet akkori elnökét pedig Botos Katalinnak, aki történetesen Botos József felesége.

 

Az ÁSZ által emlegetett 5,3 milliárd

egy 2,6 és egy 2,7 milliárd forintos tételből áll. Az egyik a bank követelése volt hitelfelvevőitől, a másik pedig pénzintézetek követelése az Ybl Banktól. A Pénzügyminisztérium 1993 májusában megvásárolta az Ybl Bank 2,6 milliárd forint névértékű (az O. Nagy-féle bandának nyújtott hitelen kívüli), rossznak bizonyult hiteleit. Mint más bankok esetében is, a megvásárolt követelésekért a PM húszéves államkötvényeket adott. A pénzüket néhány hónapra a bankban elhelyező betétesek, vállalkozók aligha lettek volna boldogak e húsz évre szóló papírral. Ezért az MNB ezeket a kötvényeket készpénzre cserélte, amit szétosztottak a betétesek között. Így a 2,6 milliárdos állami segítségnek köszönhetően a megkárosítottak pénzük további részét kaphatták vissza. Olyan cégek is örülhettek ennek, mint a Mogürt, a Komáromi Sörgyár, a Dunabau, Telkes József fejvadász cége, az Axel Springer, továbbá költségvetési intézmények, mint a budapesti VI. kerületi önkormányzat, az Állami Fejlesztési Intézet, a Büntetés-végrehajtási Intézet, a Szövetkezetek és Vállalkozók Szövetsége. Ezeknél a cégeknél már vitatható, hogy milyen mértékben kell mentesíteni őket hibás bankválasztásuk következménye alól. A költségvetési intézményeknél pedig talán helyesebb lett volna közvetlenül a költségvetésben elszámolni (és a szükséges mértékben ellensúlyozni) a veszteségeket. A parlament és a nyilvánosság ellenőrző szerepe - és a számonkérés kényszere - erősebb lehetett volna. Ámbár a parlamenti pártok nem túlzottan hiányolták ezt a lehetőséget.

Még ezt megelőzően, 1993 márciusában számolták el a 2,7 milliárdos tételt. A bankok (és részben a takarékszövetkezetek) rendszeresen nyújtanak egymásnak rövid távra úgynevezett bankközi hiteleket. Az 1993-as információk szerint az Ybl Bankban bennragadt pénzintézeti követelések meghaladták a 3 milliárd forintot. Mintegy 40 takarékszövetkezet 1,4 milliárd forint hitelt nyújtott, a többit pedig 9 bank "hozta össze". Az ő követeléseiket 80 százalékos árfolyamon vásárolták meg 2,7 milliárd forintnyi konszolidációs kötvényért. (Az ÁSZ-jelentés pontatlanul és hiányosan fogalmaz, így csak feltételezhető, hogy az általuk emlegetett 2,7 milliárd forint nem a teljes pénzintézeti követelés, hanem annak csak az állam által elfogadott 80 százaléka.)

A döntésben nyilván szerepet játszott az, hogy az érintett takarékszövetkezetek közül több csődbe ment volna, ha csupán az eredetileg kilátásba helyezett tíz százalékot kapják vissza. Semmiképpen nem világos azonban, hogy a kereskedelmi bankok miért kapták meg pénzük nagy részét. Az egyetlen komoly érvet az Ybl Bank felszámolója hangoztatja. Ha a pénzintézetek követeléseit nem "kezelik" külön, ha nem kapják meg a 2,7 milliárdnyi államkötvényt, akkor a követelésükkel a többi betétessel együtt ők is "sorban álltak" volna. Így a többi betétessel versenyezve, mindenki kisebb részt láthatott volna a pénzéből. Ez az érv azért vitatható, mert ha a kisbefektetők és a vállalkozók érdeke lett volna a döntő, akkor más úton, nem kizárólag a bankon keresztül lehetett volna őket megsegíteni.

A tájékozott vagy a tájékozódás lehetőségével rendelkező kereskedelmi bankok ugyanis saját magukon kívül nem hibáztathatnak senkit. Azokról a bankvezetőkről, akik felelősek azért, hogy a kétes hírű Ybl Bankot hitelezték, aligha lenne állítható, hogy jó üzleti hírnévvel rendelkeznek. A jó üzleti hírnevet azonban a bankfelügyeletnek kellett volna megkövetelnie. A baj az, hogy a bankfelügyelet akkori vezetői többek között éppen az Ybl Bank botrányában maguk is

 

elvesztették jó üzleti hírüket

Úgy viselkedtek, mint a színházi kellékesek: utasításra ki-be hozták a székeket, de ahhoz, hogy beléjük kik ültek, semmi közük nem volt. Ettől persze még lehetnek okosak, szépek, rokonszenvesek, de dörzsölt gazemberekkel való konfrontációra, a velük való elbánásra nem alkalmasak.

Visszatérve az ÁSZ jelentéséhez: az összefoglalónak nem sikerült megkülönböztetnie a tartozik és követel oldalt. Az állam kifizette a bankkal szembeni követelések egy részét, majd a banknak való tartozások egy részét is. Ezek a bankcsőd okozta károk más-más részét érintették. Szó sincs tehát kétszeres kifizetésről, az ÁSZ igazgatója félreérti saját jelentésüket. Véleményünket megerősítik az ÁSZ-jelentés részletező fejezetei is. Abban szó sincs kétszeres kifizetésről, hanem csak arról, hgy az Ybl Bankot "két ágon" vonták be a hitelkonszolidációba, ami azért egészen mást jelent. A történet sokkal inkább arról szól, hogy az állam a különböző csoportok kártalanításában milyen mértékben vesz részt. Ez a kérdés nem csupán az Ybl Bank esetében merül föl. Az állam elvileg 50 vagy 80 százalékos árfolyamon szabadította meg a bankokat befulladt hiteleiktől, amit aztán 1-12 százalékon adott tovább. De más esetben ezeknél semmivel nem "értékesebb" kinnlevőségeket 100 százalékos árfolyamon vásárolt (vásároltatott) meg. Ez történt a Leumi Bank esetében, ahol - az ÁSZ-jelentésből is tudhatóan - az állam névértéken vásárolt szemétdombra való kihelyezéseket, s ily módon másokhoz képest sokkal inkább kedvezett a bank 50 százalékát birtokló izraeli magántulajdonosoknak. Miért? Az ÁSZ ezeket a kérdéseket jobbára megkerüli. (Bár azt megjegyzi, hogy a Leumi másik tulajdonosa, az MHB nem kezdeményezett személyes felelősségre vonást a Leumi hitelezési gyakorlata miatt.) Kerülik a ma is fontos pozícióban lévők - köztük országgyűlési képviselők - felelősségét firtató kérdéseket is. Végül is méltányolható emberi gyengeség, hiszen most kell új elnököt választani az ÁSZ élére - és hát ki ne szeretne ÁSZ-elnök lenni?

 

Nem foglalkoznak azzal sem,

hogy vajon értelmes és jogszerű gyakorlat-e az, hogy az MNB lecseréli egyes kereskedelmi bankok konszolidációs kötvényeit? Említettük, történt ilyen az Ybl Bank esetében is, de ma már sok tízmilliárd forintnyi kötvényt cserélt le a jegybank, s ezzel javította az érintett bankok - többek között éppen az MHB és a Konzumbank - pénzügyi helyzetét, hiszen 20 éves papírok helyett "készpénzhez" juttatta őket. Ez a folyamatos csere mindenképpen a hitelkonszolidáció része, annak folytatása. A jelentés többször utal erre a készpénz-kötvény-cserére, de nem kezeli a konszolidáció folytatásaként.

Ha közgazdasági értelemben teljesen védhető lenne is a jegybank gyakorlata (ami egyben a konszolidáció kritikáját is jelentené), a törvényességi aggályok nagyon komolyak. A jegybank ezzel feltehetően olyan tevékenységet végez, ami (közvetett úton) a költségvetést érinti, tehát a kormány, illetve a Pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozik. Ha így van, megkerülik a parlament és a nyilvánosság kontrollját is.

Pedig az ÁSZ jelentésében az Ybl Bankkal kapcsolatban

 

a legfontosabb megállapítás

éppen a döntési mechanizmusra vonatkozik. A számvevők a legnagyobb problémát ott látták, hogy az Ybl Bank esetében írásos dokumentumok nélkül (!) határoztak a konszolidációról, ráadásul annak más bankoktól eltérő mértékű kártalanításáról. Ezáltal pedig megfoghatatlanná, ellenőrizhetetlenné váltak az állami pénzek. Az ÁSZ szakértői nem találtak magyarázatot a történtekre. Vélhetően azért nincs írásos dokumentum, mert személyes alkuk során születtek a megállapodások. Mindenesetre "a kormány nem hozott olyan határozatot, hogy az Ybl Bank a konszolidációba bekerülhet". A 2,6 milliárd kifizetése tehát jogtalan. A 2,7 milliárdnyi államkötvény átadása pedig azért nem jogszerű, mert a felszámolás alatt lévő bank működő banknak számít, márpedig egy kormányhatározat szerint ilyen esetben a bankközi hitelek nem vonhatók be a konszolidációba. (Erről már korábban is volt vita. Egy állítólagos "pénzügyminisztériumi útmutatás" lehetővé tette ezeknek a hiteleknek a konszolidálását is - Magyar Hírlap, 1993. január 5.)

"A modern társadalmakban a legkomolyabb dolog a pénz. A demokratikus társadalmakban ennél egy komolyabb dolog van: a közpénz" (László Csaba: Tépett vitorlák, KJK., 1995). Az ÁSZ az Ybl Bank példáján ismételten megmutatta, milyen gyakori ezen alapelv nevetségessé tétele. Hibái és elfogultságai ellenére is ezért kell az Állami Számvevőszék jelentését nagyon komolyan venni.

 

szerző
Langmár Ferenc, Papp Emília
publikálva
1996/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra