Bipolar Utószüret: Nem teljes hasonulás

  • Kovács Bálint
  • 2007. október 25.

Belpol

A kétnapos, ahogy ők mondják, Utószüret első napja a szakmáé - a külsős, laikus és elsősorban pimasz látogató úgy is megfogalmazhatná, ekkor még az öltöny és nyakkendő dominál. Megérkeztünkkor épp Tálasi Flóra, a Bipolar programigazgatója beszél a projektekről - a Bipolar sikeressége és az azzal járó programdömping miatt az előadás egy órájába csak a legfontosabb információkat sikerül beszuszakolni.

A kétnapos, ahogy ők mondják, Utószüret első napja a szakmáé - a külsős, laikus és elsősorban pimasz látogató úgy is megfogalmazhatná, ekkor még az öltöny és nyakkendő dominál. Megérkeztünkkor épp Tálasi Flóra, a Bipolar programigazgatója beszél a projektekről - a Bipolar sikeressége és az azzal járó programdömping miatt az előadás egy órájába csak a legfontosabb információkat sikerül beszuszakolni. A Bipolar a berlini fal ledöntésével keletkezett európai együttgondolkodási és együttalkotási igényt hivatott kielégíteni vagy legalább enyhíteni - fogalmazott Tálasi -, s bár sok a magyar vendégjáték Németországban (és viszont), kevés a közösen létrehozott produkció, még a nem elsősorban a nyelvhez kötődő műfajokban is. A Német Szövetségi Kulturális Alapítvány felhívása igen nagy érdeklődést váltott ki - tette hozzá -, s majd' másfél száz pályázatból végül harminckét projekt valósulhatott meg. A Bipolar név pedig arra utal, hogy minden kulturális együttműködés lényege nem a felek közti teljes hasonulás, hanem az ellentétekből fakadó feszültségek felhasználása. Ez sokszor bevált - mondja Tálasi -, ám sokszor egyszerűen csak kölcsönös meg nem értést szült.

Másnap az Utószüret szó mellé már odabiggyesztik a bulit is - és valóban, a hangulat a Gödörben kötetlenebb, ugyanakkor nem "komolytalan", a koncerteken és performanszokon kívül a főszerep az egy év alatt létrehozott műalkotások és projektek, valamint az elért eredmények bemutatásáé, a felvetődött kérdések - elsősorban a pályázatokban is nagy súllyal szereplő (kollektív) emlékezet, utópia és nosztalgia - még egyszeri, utolsó megvitatásáé.

Az első akadályt - tudniillik a Gödör személyzetének fogalma sincs arról, hogy a szervezők aznapra kialakítottak egy mozitermet is, pláne, hogy az merre található - könnyedén leküzdöm, s így csak egy kevéskéről maradok le A normális más névre hallgató workshopot bemutató előadásból. Aprócska betekintés csak ez tíz, vegyes német-magyar gyerekcsoportokkal létrehozott színpadi produkcióba - pedig a téma érdekes lenne. Megannyi jobb-rosszabb ötlet vázlatos összefoglalása - az egyik csoport köztereken utánozta járókelők mozgását, hogy olyan őszinte reakciót váltson ki, amit a színházban nem lehetséges; egy másik összeeresztette a német és a magyar gyerekeket, hogy próbálják megérteni egymás beszédét tolmács és nyelvtudás nélkül -, és néhány, rövidsége miatt alig érthető videós dokumentációdarab, semmi több. Ráadásul a prezentáció így is tovább tart, mint a program szerint kellene.

Visszaloholok tehát a "nagyszínpadhoz", ott ugyanis ígéretes kerekasztal-beszélgetés kezdődik "az emlékezés perspektíváiról és kulturális divatokról" (szeretném is megfejteni, mit is jelent a hangzatos cím - előrebocsátom: nem sikerült). Persze gyanús, hogy a számos (hét) résztvevő és a rendelkezésre álló nagyjából egy óra nem lesz jóban egymással - de azért nagy várakozásokkal ülök le a színpad elé.

Valószínűleg nem a neves vitapartnerek - többek között Gerő András történész, Gerlóczy Ferenc újságíró és Garaczi László -, és nem is az én túlontúl nagy élettapasztalatom, inkább a most is kevés idő hibája, hogy nem tudok meg semmi revelatív erejűt sem a nosztalgia fogalmáról, sem az utópiáról. Az idő lejárta vet csak véget Gerő és Gerlóczy egyre élesedő vitájának arról, vajon létezik-e ártatlan világkép, vagy minden ideológia magában hordozza a maga Sztálinját és Hitlerét. Konszenzus nincs, köszönjük a figyelmet.

Az addigra már jelentős (időbeli) csúszás ellenére nagyobbacska szünet következik a programokban - végül Tálasi Flóra átadja a Bipolar jelképes fődíját, egy légycsapót (lásd még: hetet egy csapásra) László Gergelynek, ő vállalt ugyanis tevékeny részt a legtöbb projekt létrehozásában. Újabb hosszú szünet, s már majd' egy órával az eredeti időpont után a szervezők bemutatnak egy-két, gyerekek által a "20 év múlva" projekt keretein belül készített animációs filmet. A srácok nem túl optimisták, de humoruk az van. Különösen élveztem például a földi élőlények pusztulása után egyedül életben maradt répa, répagyűlölő krumpli és a mindkettejüket megölő virág kissé morbid történetét - aztán visszazökkenünk a hasonlóan sötét valóságba, alig kezdenénk ugyanis élvezni a vetítést, már vége is van.

A filmes csapat helyét gyorsan átveszi László Gergely és Philip Horst - ők mutatják be a többinél összeszedettebb és a kevés időhöz jobban alkalmazkodó előadásban a berlini fal helyén létrehozott, a fal emlékét újraértelmezni hivatott "szoborparkot", azaz többségükben mulandó köztéri installációk együttesét. Az erősen változó színvonalú alkotások közül kiemelkedik az egyetlen, amely még mindig a "helyén" van (túl nehéz volt ahhoz, hogy elhordják, mondja szarkasztikusan László): egy, a füvön átvezető kis kitaposott ösvényt kerítettek be kordonokkal, melyekre felfüggesztették a berlini falról másolt graffitiket, s amelyet egy biztonsági őr (a performansz részeként) mindennap ellenőrzött.

A feszített tempótól és az ennek ellenére is igen jelentős késésektől fáradtan, a minden projektbe csak egy apró bepillantást engedő előadásoktól kielégítetlenül és a logikátlan szünetektől kissé idegesen veszem az irányt a kijárat felé, s magamban (gondolom, a szervezők helyett is) örülök, hogy a Bipolar elsődleges feladata nem a finisszázsok szervezése volt - akkor sokkal kisebb lett volna a projekt (egyébként megérdemelt) sikere. Még hallom, amint valaki a barátját üdvözli ("Gyere, hátul van az ingyenpia, én már eléggé be vagyok állva!"), és elhagyom a süllyedő hajót.

Neked ajánljuk