A múlt hét végén némi nyugtalanság költözött a Magyarország uniós csatlakozásáért aggódók szívébe: a friss közvélemény-kutatási adatok szerint a múlt évben mérthez képest csökkent azok száma, akik előnyösnek tartják Magyarország uniós csatlakozását, és a biztos szavazók körében is visszaesett a csatlakozás támogatása. A kormánypártok még mindig magabiztosak, sokan Orbán Viktor láthatatlan kezét vélik a dologban,
és még többen érzik úgy: tenniük kell valamit. Pánikra azonban ennek ellenére nincs ok.Legelőször is azért, mert az április 12-i referendum ügydöntő lesz ugyan, de a kormánynak, illetve az Országgyűlésnek még egy esetleges nemleges végeredmény esetén is marad lehetősége az újrajátszásra. A népszavazásról szóló törvény szerint az ügydöntő népszavazás akkor érvényes, ha az összes választásra jogosult 25 százaléka plusz egy fő valamelyik válaszra adja a voksát (ha mind a két válaszra ennél többen szavaznak, akkor értelemszerűen a több szavazatot kapó győz). A népszavazás végeredménye köti az Országgyűlést, azaz (esetünkben) ha a csatlakozásra nemmel szavazók kerülnének többségbe, akkor a parlament nem ratifikálhatná a csatlakozási szerződést - legalábbis kora nyáron. Azt ugyanis a népszavazási törvény 1998-as módosítása óta semmi nem írja elő, hogy a parlamenti többség ugyanarról mikor kérdezheti meg megint a népet (nemzetet, lakosságot; a módosítás előtti változatban ez a tilalmi időszak két év volt). Ha az "igen" nem nyer az első, áprilisi körben, akkor a kormány akár már őszre kiírhatja a következő fordulót, sőt ad absurdum addig szavaztathatja a magyart, amíg idegekkel és költségvetéssel bírja (cca. 4 milliárd HUF/népszavazás, ohne kampányköltés), vagy amíg az a nyomorult 25 százalék + 1 fő bele nem nyugszik a megváltoztathatatlanba, és igennel nem szavaz, csak hogy ne zaklassák már tovább. Mindez még csak nem is lenne kirívó eset: Dániában például az első referendumon, 1992-ben elhasalt a maastrichti szerződés, aztán a kormány bedobott ezt-azt, amitől a dánoknak másodszorra megjött az eszük; és ugyanez játszódott le 2001-2002-ben és a nizzai szerződés ügyében Írországban. A magyar kormánynak tehát nemcsak a gazdasági és propagandaeszközei meglehetősek, de a közjogiak is, ami így együtt alaposan leszűkíti Orbán Viktor mozgásterét: de erről még lesz szó alant.
Akkor most mi van?
A Szonda Ipsos múlt héten közzétett felmérése azt mutatta, hogy a teljes magyar népesség csupán 56 százaléka támogatja az Európai Unióba való belépésünket. Jóllehet a Medián is regisztrált egy kisebb visszaesést az uniós csatlakozás támogatottságban (69-ről 63-ra esett vissza ez a mutató, ráadásul a felmérés tavaly év végén, tehát a tárgyalások lezárása előtt készült), a cég kutatója, Karácsony Gergely nem látja ilyen borúsan a helyzetet. Szerinte a tapasztalat az - mint az a NATO-népszavazáskor is látszott -, hogy az elutasító álláspont képviselői kisebb arányban vesznek részt a szavazáson, ezért nem a teljes népesség körében mért támogatottság az igazán lényeges, hanem a biztosan szavazó, aktív állampolgárok csoportján belüli megoszlás. Ez pedig - a Medián mérése szerint még januárban is 72 százalékos (a novemberi 79-hez és a decemberi 73-hoz érdemes viszonyítani). Az elemző nyugalmát egy kormányhoz közeli forrásunk is osztotta, aki szerint értelmetlen lenne vészforgatókönyveken agyalni, hisz a szavazáson biztosan részt vevők kétharmada igennel voksol majd; e forrás továbbá bizonyos abban is, hogy az integrációt nem támogatók lényegesen kisebb számban mennek el majd a népszavazásra.
Hogy egészen pontosan kik is alkotják a biztos nemmel szavazók, illetve a mostanában bizonytalanná válók táborát, arra nem könnyű válaszolni. Az előbbiek közé tartozhatnak azok a tudatos szavazók, akik akár hagyományos bal-, akár jobboldali ideológiák híveiként ellenzik a "globalizációt": vagy mert a nemzet és a szuverenitás vesztét, vagy mert a Világbank és az IMF népnyúzóit és vérszopóit sejtik az Európai Unió "hivatalnokainak" mesterkedései mögött. Szociológiai értelemben a hardcore "nem" szavazó leginkább középkorú vagy idős, az ellenzékkel rokonszenvez, falusi, alacsony iskolázottságú. Ugyanakkor Karácsony szerint a csökkenő uniós lelkesedés nem választható el az ország általános közhangulatától, vagyis a mindenkori kormánnyal való elégedettségtől. Régi tapasztalat, hogy mindig a kormánnyal szimpatizálók állnak inkább az unió pártján, most viszont egyfajta mérsékelt válsághangulat jelei mutatkoznak a társadalmon: félelem, aggódás és bizonytalanság a gyárbezárások vagy éppen az iraki helyzet miatt. Ezért apad a 100 napos program utáni optimizmus, amihez hozzáadódik még az unióval kapcsolatos tájékozatlanság és a jobboldal szkeptikus retorikája is. "Mindezek miatt egyre többen érzik úgy, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, és ezt rávetítik az integráció kérdésére is" - véli a kutató. Meglepő módon az adatok azt mutatják, hogy a csatlakozást támogatók létszámának megcsappanása jellemzően nem a Fidesz szavazótáborában tapasztalható, hanem az MSZP-hez lazábban kötődő, rosszabb helyzetben élő állampolgárok körében. Az alacsonyabb iskolázottságú, zömében fizikai munkát végzők táborában észlelhető leginkább a lelkesedés visszaesése. A felsőfokú végzettségűek körében továbbra is 80 százalék körüli az uniós csatlakozás támogatottsága - magyarázta lapunknak Karácsony. A Medián elemzője szerint a most induló népszerűsítő kampány könnyedén visszahozhatja azt a 6-7 százalékot, amely eddig a csatlakozással kapcsolatos pozitív érvekkel még nemigen találkozhatott a közbeszédben. Karácsony Gergely a népszavazáson körülbelül 75 százalékos támogatottságot vár, 60 százalékos részvétel mellett.
Fel meggyőzésre!
A kormányt nem érte sokként a Szonda Ipsos felmérése - tudtuk meg egyes kormány közeli körökből, ugyanakkor más, ugyancsak kormány közeli körök csütörtök este meglehetősen beijedt állapotban kommentálták a Narancsnak az eredményeket. A kormány többirányú kommunikációs offenzívát tervez, a minisztereknek például, ha eddig nem tették volna, muszáj lesz nyilvánosan és nagyon szeretniük az uniót. Ezzel párhuzamosan beüzemel a kormány által létrehozott Európai Uniós Kommunikációs Közalapítvány is, amely a múlt héten hirdette ki az EU-t népszerűsítő kampány pályázatának eredményét. Az alapítvány - melynek összekötője a kormány általános irányában Baja Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára - költségvetése meglehetősen korlátozott: mindösszesen 2 milliárd forint (ami nem tűnik különösebben soknak, ha figyelembe vesszük, hogy az országgyűlési választásokon a legnagyobb két párt becsült kampányköltése egyenként 4 milliárd forint lehetett), ebből PR-célokra egyelőre 190 millió forintot, hirdetésekre pedig 200 milliót szánnak. (Eme összegek nagyságrendje egy fogpaszta-reklámkampány büdzséjének felel meg.) További 350 millió forintba kerül majd az a levél, amelyet az alapítvány rövidesen több millió háztartásba postáz, és amelyben az alapítvány kuratóriumi elnöke, dr. Palánkai Tibor akadémikus meleg szavakkal ecseteli az EU-csatlakozás nyújtotta előnyöket. Feltéve, bár meg nem engedve, hogy Palánkai dr. levele nem tántorít el kritikusan nagy tömegű EU-szimpatizánst a csatlakozástól, még mindig marad a kérdés, hogy vajon és például a vidéki célcsoport tagjai mit éreznek majd akkor, amikor az akadémikus leiratát este a mezőről/kisüzemből/pálinkafőzőből hazatérve meglelik postaládájukban: vajh´ az örömtől felhős tekintettel kiáltanak-e fel, hogy "hát csak írt ez a vén csavargó, de rég vártam már!", vagy inkább azt kérdezik majd meg maguktól, miután kisillabizálták az aláírást, hogy "ez meg ki a búbánatos lóf*z, és mit akar eladni?". Forrásaink szerint a levelet az eredeti elképzelések szerint az ország három közjogi méltósága, úgymint Mádl Ferenc, Medgyessy Péter és Szili Katalin írta volna alá, ám a köztársasági elnök nem volt erre kapható, ami tulajdonképpen még csak fel sem róható neki, hisz az alkotmány szerint neki a nemzet egészét, így az EU-csatlakozást ellenző honfitársainkat is szimbolikusan képviselnie kell. A "ki legyen az aláíró" problematika mindazonáltal egyéb kétségeket is felvet. A kormány nem írhatja alá, a miniszterelnök nem írhatja alá - akkor ki írja alá? Ki áll a kampány mögött?
Harap-e önfarkába?
És ha a költségvetés kétmilliárd forintot szán arra, hogy az EU-csatlakozás hívei megismertethessék érveiket a szavazókkal, vajon mennyi jár azoknak, akik ellenzik a csatlakozást? (A MIÉP ezt már nagyban kérdezgeti is.) A legelegánsabb megoldás kétségtelenül az lett volna, ha a levelet a négy parlamenti párt elnöke szignálja, és ha a kommunikációs kampányban részt vállal az ellenzék is. Értesüléseink szerint az ötlet fel is merült, ám irrealisztikus jellege okán elvetették. És e ponton már el is érkeztünk Orbán Viktor dilemmájához.
Aki kétségkívül nincs könnyű helyzetben: akárcsak az 1997-es NATO-népszavazás előtt, úgy kellene támogatnia a csatlakozást, hogy közben a tiszta erőből és őszintén csatlakozni vágyó kormányt is támadja. Egyben kell tartania részben EU-párti, részben EU-ellenes szavazótáborát: a Fidesz-szimpatizánsok körében a csatlakozás támogatottsága 69 százalékos (a legalacsonyabb a négy parlamenti párt szavazótáborával összehasonlítva). A tavaly decemberi Fidesz-kongresszus az EU-csatlakozásra a kissé bonyolult "igen, de..." választ préselte ki magából; miközben a kísértés, hogy Orbán nyíltan csatlakozásellenes platformra lépve az "igen" áprilisi és a kormány idő előtti bukására játsszon, a bizonytalanok és a nemmel szavazók táborával egyenes arányban nő. A kérdés csak az, hogy meddig. Az EU-ellenes szavazók politikai önkifejezésének elsődleges fórumává a polgári körök váltak, amelyek Fideszbe olvasztásán nagy erőkkel dolgozik az exminiszterelnök. Ugyanakkor a pártválasztásukban bizonytalan szavazók körében is erős, 63 százalékos többségben vannak a csatlakozás hívei, azaz a nyílt Európa-ellenesség ebben a körben sem hozhat túl sokat a konyhára.
Annyi mindenesetre biztos, hogy kormányhoz közeli beszélgetőtársaink mindegyike a támogatás visszaesése miatt egyértelműen Orbán kendőzetlen euroszkepszisét és a vidéken haknizó jobboldali sajtó- és egyéb brigádok missziós térítőmunkáját okolta (lásd keretes anyagunkat Boros Imre volt PHARE-miniszter szombati fellépéséről). Azt viszont egyikük sem tételezi fel, hogy Orbán Viktor végül ki mer hátrálni a csatlakozás mögül: inkább a 2006-os választásokig az EU-ból kiábránduló szavazók felé akar már most elővágni. Sőt. Dacára a Fidesz rejtett EU-ellenességének, Orbán Viktor - a kormánypárti várakozások szerint legalábbis - két héttel a népszavazás előtt részvételre és a csatlakozás támogatására fogja majd buzdítani szavazóit. (A volt kormányfő EU-val kapcsolatos kijelentéseinek elemzését lásd a 12-13. oldalon.) A támogatottság csökkenéséről szóló hírek még jól is jönnek a baloldalnak, mert segítenek mozgósítani az EU-elkötelezetteket, miközben abban is segítenek, hogy a Fideszre "ráhúzzák a vizes lepedőt" - állapította meg forrásunk a koalíció titkos számításairól.
Tángál Pál
Népnevelés
Boros Imre, az Orbán-kormány PHARE-ügyekért felelős tárca nélküli minisztere a múlt héten a II. kerületi polgári körök összejövetelén hazánk csatlakozás utáni kilátásairól beszélt. A helyszín egy idősek otthona volt (ennek megfelelő volt a résztvevők átlagéletkora is). Az exminiszter félórás késéssel érkezett, addig a polgári körök helyi motorja próbálta elmagyarázni az egybegyűlteknek, hogy miféle "algoritmus" szerint értesítsék egymást adott esetben a körök úgy, hogy mindez szervezetten történjék, de mégse háruljon túl sok teendő egy-egy tagra. Lelkesedését nem díjazta a közönség, így végül győzött az "edddig is megoldottuk ezt mindenféle algoizé nélkül" álláspontja.
Boros Imre előadásában felelevenítette a belépés várható időpontjával kapcsolatos remények és ígéretek kronológiáját, ily módon illusztrálva a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságunkat. Felidézte az Antall-Kohl-féle ambiciózus dátumvíziót, és a Hornék hirdette 2000-es csatlakozási tervet. Helyzetértékelésének egyik alaptézise az volt, hogy az újonnan csatlakozókra a kötelezettségek az első perctől érvényesek, míg a tagsággal járó jogokból csak korlátozottan részesülünk. Boros érvelésének másik kulcsmozzanata a csatlakozási tárgyalások végső, a Medgyessy-kormány által vezényelt szakaszának a bírálata volt. Mint fogalmazott, a magyar delegáció "példásan, jól rendezett vitézi sorokban vonult vissza, mint a doni hadsereg". Amikor a volt miniszter arról beszélt, hogy a regionalitás eszményét az "uniónak úgy kellett letuszkolnia a baloldal torkán", azt sugalmazta, hogy a Budapest központú forráselosztás nagyobb visszaélésekre adott volna alkalmat a szocialisták számára. Sérelmezte, hogy az agrárfejezet tárgyalásakor olyan feltételek születtek, amelyek 25 000 család tönkremenését vetítik előre, mert a kialkudott kvóták "a nagy termelőtelepekre lettek kitalálva", amiknek az 50-60 százaléka külföldi tulajdonban van. Az egykori szakminiszter 200 ezer, mezőgazdasággal foglalkozó ember munkanélküliségét is vizionálta, amelyhez a mostanság sorra kivonuló multik által hátrahagyott nehéz sorsú tömegek problémája is hozzáadódik még - tette hozzá. A közönség soraiból reményteli sóhaj hallatszott: "Csak belebuknak!" - jól mutatva, mi érdekli elsősorban a hallgatóságot.
Szó volt a nemzeti valutáról ("És akkor még a forintnak is nekiesnek, hogy túl erős!") meg Taszárról ("Ha tolmácsok, akkor tudnak angolul, ha nem tudnak, akkor viszont arabok"), illetve "eltúlzott" afganisztáni ajánlkozásunkról (pedig "már fordul az európai hangulat").
Az előadás összegzéseként egy metafora is előkerült, amely Boros gyermekkorának hideg téli élményeit idézte vissza. "Sokszor utánakötöttük magunkat egy lovas szánkónak, hogy gyorsabban menjünk. Amikor észrevettek, akkor ostorral hátracsaptak." A közönség kérdései hasonló hangulatúak voltak: "Az osztrákoknál a kisvállalkozások kétharmada tönkrement a csatlakozás után, mi lesz itt?", "Hogyan lehet megakadályozni, hogy a szocik ellopják az uniós pénzeket?", "Ha belépünk, egy másik kormánnyal változtathatunk-e a feltételeken?", "Ha már bent vagyunk, hogyan lehet kilépni?" stb. És a válaszok: "Az uniós pénzeket nem kell már a szociknak lenyúlni, hiszen azok nagy része a privatizációval kivitt pénzek visszapatriálása." "Ezt a kényszerzubbonyt igenis fel kell venni, hogy a szocikat legalább az uniós szabályok korlátozzák." "Az uniónak piaci érdeke fűződik a bővítéshez: 80 millió új husika." Így látja az ország integráció utáni kilátásait egy, a bővítés mellett elkötelezett jobboldali párt egykoron éppen egy uniós területet koordináló politikusa.
Bugyinszki György
