A 90-es évek közepe óta foglalkozik a számítástechnika társadalomtudományokba hajló részével, de aktívan 2001 óta, amikor a Technika az Emberért Alapítvány (TEA)
a Privacy International (PI) tagja lett. Ekkor kapott engedélyt a Nagy Testvér díj magyarországi kiosztására. Tavaly január óta a PI vezetőségének is tagja.
Galántai Zoltán: Szerintem fontos, hogy az ember egy olyan világot hagyjon maga után, amiben lehet élni. Kicsit olyan ez, mint a környezetvédelem volt a 60-as években. Akkor kiröhögték azokat, akik kiálltak azért, hogy megvédjék a Földet, ma már ez egy elismert tevékenység. A különbség talán az, hogy itt nem visszafordíthatatlan folyamatokról van szó, de lehet hasonló károkat okozni.
MN: A legutóbbi akció a köztéri kamerákra hívja fel a figyelmet. Miért fontos ez?
GZ: Ez sem fontosabb, mint bármi más, igaz, a kamera sok szempontból érdekesebb. Nyilvánvalóan megfigyelésre való. Ha az interneten gyűjtik a weblogokat, azt senki sem veszi észre. Ennek ellenére a kettő ugyanarra szolgál.
MN: Mi a gond a kamerákkal? Elvégre csak a biztonság növelésére használják. A leggyakrabban hangoztatott érv, hogy ha nem csináltam semmit, akkor nem is árthatnak nekem.
GZ: Amíg a kamera úgy működik, mint a rendőr meghosszabbított szeme, addig nincs baj. Így nem kell a mínuszokban a sarkon álldogálniuk. De onnantól, hogy gyűjtik az adatokat, jogtalan megfigyelésnek minősül. A magyar adatvédelmi törvény szerint valakiről a tudta nélkül felvételt készíteni már adatgyűjtés, azt tárolni pedig adatkezelés. A kamerákra fel kéne hívni a figyelmet, mégse látom sehol a táblákat, amik a térfigyelőkre figyelmeztetnének. Mindig újabb és újabb rendszerek jönnek, és akkora adathalmazt kell már feldolgozni, amire egy ember képtelen. Ekkor jön az arcfelismerő rendszer, aztán az adatbázisok összekapcsolása, és máris bárki nyomon követhető. Majd ezután következik a mozgás- és viselkedéselemzés, ami megmondja, hogy éppen lopni akarunk-e. A végén olyan bűnökért kerülünk börtönbe, amiket el sem követtünk.
MN: A hazai szabályozás nemzetközi szinten is szigorú, lehet például felvilágosítást kérni.
GZ: Persze az embernek joga van megtudni, hogy mi történik az adataival, ki nézi meg, meddig tárolják őket, de sajnos a legritkább esetekben adnak erről felvilágosítást. Tipikus példa, hogy egy kamerákkal foglalkozó nemzetközi felmérés résztvevőit az esetek 87 százalékában elhajtották, hiába a hivatalos papír. El lehet képzelni, mi történik, ha egy magánember érdeklődik. Más kérdés az, hogy ha valakinek sikerül is megtudni valamit, nem lehet biztos benne, hogy igazat mondtak. Az embereknek pedig türelmük és idejük sincs tájékozódni. Emellett sajnos Magyarországon ma keveseket érdekel a dolog, a legtöbben úgy vélik ez a saját érdekeiket szolgálja, nem halnak bele, ha valaki látszólag érdektelen adatokat gyűjt róluk. A második világháború előtt is így gondolkodott néhány millió zsidó, mégis vissza lehetett élni az adataikkal. Ez volt az első példa arra, hogy mi történik, ha egy adathalmaz rossz kezekbe kerül.
MN: Ez nem túl durva összehasonlítás?
GZ: Elsőre lehet, hogy annak tűnik, de belegondolva tényleg erről van szó. Megtudhatják, merre járok, mit vásárolok, mit olvasok, ebből még a politikai hovatartozást sem nehéz kitalálni. Ki tudja, hogy később mire használhatják fel az adataimat? Azt szokták mondani, hogy a kamera a legkritikusabb zéró tolerancia eszköz. Charles Murray zéró tolerancia elmélete szerint a társadalmi helyzet alapvetően intelligenciafüggő, és az állam nem tesz semmit az ellen, hogy a kevésbé intelligensek lemaradjanak. Sőt egyre újabb eszközökkel védi a felsőbb rétegeket, ilyen eszköz a kamera is. Innen nem nehéz eljutni az általánosításokig. Ha valaki szemetel az utcán, az rongál is. Aki rongál, az lop is. Aki lop, az öl is. Miért ne dugjuk cellába, amikor szemetel? Minek megvárni, amíg megöl valakit?
A helyzet szeptember 11. óta csak romlott. A titkosszolgálatok bárkit bárhol megfigyelhetnek, lehallgathatnak, megnézhetik a levelezését. A legrosszabb ebben az, hogy az emberek természetesnek veszik, sőt egyetértenek ezzel. Mintha azt mondanák, hogy ha demokrácia van és terrortámadás volt, az a demokrácia hibája. Ilyen erővel lehetne azt is mondani, hogy ha süt a nap és terrortámadás volt, akkor az a napsütés hibája.
MN: A TEA évről évre kiosztja a Nagy Testvér díjat, azoknak, akik megsértik az emberi szabadságjogokat. Mennyire általánosak a visszaélések? Általában mire használják a kamerák képeit?
GZ: Külföldön a munkahelyeken, de a hazai gyakorlatban is a dolgozók megfigyelésére. A törvény szerint persze a munkaadónak joga van ellenőrizni az alkalmazottját, de nem teheti kénye-kedve szerint. A dolgozót mindenről tájékoztatni kell, és alá kell vele íratni egy szerződést, amiben elfogadja a feltételeket. Ez a gyakorlat csak ott hibádzik, hogy a munkavállaló bármilyen feltételt elfogad, hiszen nincs más választása. De vannak visszaélések is, például a Tesco Global Budaörs azért kapott 2001-ben Nagy Testvér díjat, mert megfigyelte az alkalmazottait anélkül, hogy erről tájékoztatta volna őket. Aztán vitás ügyekben előkerült egy kazetta, és az alkalmazott köpni-nyelni nem tudott.
Ez persze csak a "kis testvér" megoldás. A "nagy testvér" megoldás az, amikor azért vesznek fel és tárolnak valamit, mert az egyszer még jól jöhet. Ilyen volt például Magyarországon a MIÉP-tüntetés "lekamerázása" a 90-es években, de sajnos ez a gyakorlat Európa- szerte elfogadott. Felvesznek valamit, és 6-12 hónapig tárolják.
MN: Nem lehet, hogy Magyarország csak le van maradva, de majd felzárkózik a fejlettebb országokhoz, akár jogban, akár érdekvédelemben?
GZ: Kétlem. Épp a PI legutóbbi jelentése - amit az Electronic Privacy Information Centerrel adott ki - fogalmaz úgy, hogy az utóbbi két évben a privacy-törvények meggyengültek, minden korábbinál nagyobb az adatmegosztás a cégek, a rendőrségek és a nemzetbiztonsági szervek között. Nőtt a lehallgatások száma, és rohamosan terjednek a személyazonosításra alkalmas technikák. (Amik egyébként semmit sem érnek, az "ultramodern" arcfelismerőket egyetlen baseballsapkával ki lehet játszani.)
MN: Mi a konkrét baj Magyarországgal?
GZ: Itt keretszabályozás van, ami jó lenne, de sajnos a bíróság nem tudja kitölteni a kereteket. Maga a kamerázás nincs szabályozva, nem történt meg az adatvédelmi törvény modernizálása, az új technológiák felvétele. Külön kameratörvényre lenne szükség, ami megmondja, mikor, hol lehet felvételeket készíteni, és hogyan lehet felhasználni őket. Az önszabályozásnak nincs értelme, ha érdekvédelemről van szó! Jó példa erre a Trust-E nevű szervezet, amit amerikai cégek, köztük a Microsoft és a RealNetworks hoztak létre. A szervezet megvizsgálta az internetszolgáltatókat, és tanúsítványokat adott ki arról, hogyan kezelik ott a személyes adatokat, nem folyik-e esetleg illegális adatgyűjtés, loggolás stb. Minden jól ment addig, amíg a Trust-E bele nem szaladt egy olyan esetbe, ahol a Microsoft, illetve a RealNetworks volt sáros. Akkor gyorsan úgy döntött, hogy ő nem hatóság, és nem fog pert indítani. Ezzel elismerték azt, hogy ide hatóság kell. Ha az ipar képviselőit vonják be az önszabályozásba, nyilvánvalóan a saját érdekeiket fogják védeni.
MN: Nem is javulhat a helyzet?
GZ: A közeljövőben biztosan nem. Magyarországon nem jó a helyzet. Túlságosan is számítanak az önszabályozásra. A politikusok nem gondoltak bele a dologba, igaz, egy liberális szemléletbe belefér az önszabályozás, tehát nem feltétlenül várható, hogy érdemben foglalkozzanak a problémával.
MN: Hová fordulhat egy sértett? Foglalkozik az alapítvány jogsegéllyel?
GZ: Sajnos nem, nincs, aki ezzel foglalkozna a tagok közül. Kevesen vagyunk, és egyikünk sem jogász. Az alapítvány négy állandó tagból áll, emellett vannak támogatóink, akik eljönnek például a Nagy Testvér díj átadására, segíteni a díszletet csinálni, szervezni, egyebek. Az embereket nem érdekli ez a dolog, még nem alakult ki az ezzel kapcsolatos kultúra. Az alapítvány és a díj célja is az, hogy felhívja a figyelmet erre a problémára. A cél, hogy tudatosabb magatartásra ösztönözzünk.
MN: Vannak kézzelfogható sikerek?
GZ: A díj elismertsége egyre nagyobb. A sajtó is jobban odafigyel rá, kitört a bennfentes körből. Emellett különböző megmozdulásokat szervezünk, mint amilyen a kamera-fényképezés is, ami iránt egyre többen érdeklődnek. A honlapunk tartalma is folyamatosan frissül újabb témákkal, de a látogatásról nem tudok adatot mondani, mert természetesen nem gyűjtünk adatokat. Hamarosan megjelenik egy könyv is az elektronikus privacyról az alapítvány gondozásában, a pénzt a Soros Alapítványtól nyertük rá - nem először támogatott minket.
MN: Nemrégiben egy konferencia is folyt a BME-n a megfigyeléssel kapcsolatban.
GZ: Az Urbaneye konferenciát a BME Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszéke rendezte. A tanszék részt vesz egy nemzetközi kutatásban, ami hét európai országban zajlik. Ennek célja a kamerázás társadalomra és politikára gyakorolt hatásának kutatása, mivel ilyen tudományos kutatás még nem folyt. A 30 hónapos kutatási periódus végén a résztvevők közösen igyekeznek egy szabályozási javaslatot tenni, amelyet a kormányok vagy figyelembe vesznek, vagy nem. Az eredmények pedig nem túl biztatóak. A kamerázásban nagyjából tíz évvel "előttünk járó" Nagy-Britanniában megdöbbentő eredmények láttak napvilágot. Csak egy példa: a kamerák mindennél jobban segítik a megkülönböztetést. A beérkező adatok feldolgozásához az ember már kevés, ezért csak a gyanús elemeket követi, és kiderült, hogy az esetek több mint 40 százalékában a fiatal színes bőrű férfiak gyanúsak. Még elkeserítőbb, hogy a bevásárlóközpontokban nyilvántartásokat vezetnek, így olyan is előfordulhat, hogy valakit be sem engednek.
MN: Az elmondottak alapján az ember ismét ki van szolgáltatva a hatalomnak mindenféle védelem nélkül. Mégis mit lehet tenni?
GZ: Bármit. Érdeklődni, szemlélődni. Az adatvédelmi törvényben benne van, hogy a hatóságoknak 15 napon belül válaszolniuk kell bármilyen, közérdekű adatokkal kapcsolatos kérdésre. Ha több ezer levél érkezne, rögtön komolyabban foglalkoznának a dologgal. Az embereknek ismerniük kellene a jogaikat és venni a minimális fáradságot, hogy érvényesítsék őket. Az alapítvány elsődleges célja is a figyelem felkeltése és a tájékoztatás.
Kiss g Gábor
