Dunai Imre lemondása: A megfelelő pillanatban

szerző
Bundula István
publikálva
1996/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Akár az állampárti időkben: a lapzártánk idején tartott kormányülésen Dunai Imre ipari és kereskedelmi miniszter egészségi állapotára hivatkozva nyugdíjazását kérte, s ezt Horn Gyula miniszterelnök - Dunai Imre érdemeinek elismerése mellett - akceptálta is.

Akár az állampárti időkben: a lapzártánk idején tartott kormányülésen Dunai Imre ipari és kereskedelmi miniszter egészségi állapotára hivatkozva nyugdíjazását kérte, s ezt Horn Gyula miniszterelnök - Dunai Imre érdemeinek elismerése mellett - akceptálta is.

A felek egyúttal kötelezettséget vállaltak arra, hogy legalább fél évig egyikük sem kommentálja az eseményeket. Ez viszont már nagyon is a mai MSZP-re jellemző mozzanat, s jól mutatja a pártnak a nyilvánossággal szembeni ambivalens viszonyát: a demokrácia szabályainak való megfelelni akarást (ügyelni az őszinte tájékoztatás látszatára), s ugyanezen szabályoknak az abszolút hatalmi pozícióból (s a beidegződött reflexekből) fakadó arrogáns, pökhendi felrúgását (mi közötök ehhez, he?).

Túlságosan is kézenfekvő okok

E teátrális hallgatási fogadalommal persze ellentétben van az, hogy a legbelső szocialista körökből pillanatok alatt "értelmezést" szivárogtattak ki. E szerint a verzió szerint a könyörtelen szakmai racionalitás (Dunai Imre) és a realitásokat messzemenően figyelembe vevő szociális érzékenység (Horn Gyula) korrekt vitájáról van szó. Az energiaszektor eddig lezajlott privatizációjakor a magyar állam ugyanis olyan szerződést kötött, amely üzleti partnerei számára őszre 8 százalékos vagyonarányos nyereségrészesedést garantál. Ez viszont csak jelentős energiaár-emeléssel lenne tartható, s Dunai Imre ezt támogatta is volna, mivel ennek elmaradása - így a félhivatalos sugallat - a miniszter szerint komoly presztízsveszteséggel jár, s mindenképpen negatív módon befolyásolja a további privatizációt. A kormány - mindenekelőtt annak szociálisan érzékeny miniszterelnöke - azonban ezzel együtt sem vállalta az esetleg komoly társadalmi vihart kiváltó lépést. Dunait úgymond "igen kemény" kritikák érték a privatizációs szerződések eme pontja miatt. Mi mást is tehetett volna: a kudarcból okulván felajánlotta lemondását. Mily megható szocialista tanmese.

Nagyon gyenge dolog ez. Mintha bárki is bevenné, hogy a privatizációs szerződésekről (amelyek mellesleg szakértők szerint igen sok homályos pontot tartalmaznak, ezáltal különböző értelmezésekre, s ebből fakadóan vitákra adnak lehetőséget) Dunain kívül másnak még csak tudomása sem volt. Másrészt azt hinni, hogy százegyedszer is bejön az ócska történet a népe érdekét anyatigrisként védelmező bölcs vezetőről.

Már megint a régi idők

A jól ismert s a saját koordinátarendszerén belül "korrektnek" is nevezhető elvtársi alku volt ez. Dunai Imre menesztését, minimum ez év eleje óta, evidenciának tekintették a szocialista pártban. Kora tavasszal tűnt ez a legvalószínűbbnek: Dunai a múlt év végén kirobbant olajgate-botrány egyik központi szereplője lett. Az orosz államadósság menedzselése kapcsán vele kapcsolatban (is) felmerült az összeférhetetlenség alapos gyanúja - s noha egy ilyesfajta szituáció abszolút elfogadott az MSZP-ben (az ex-ipari miniszter is öntudatosan jelentette ki: márpedig ő nem mond le), a pártban mégis többen úgy vélték, Dunainak mennie kell. Hogy miért pont neki? Az egyik változat szerint az MSZP befolyásos, de komoly kormányzati pozícióhoz eddig még nem jutott erős emberei - Karl Imrét és Puch Lászlót emlegetik ilyenkor - afféle szocialista "tiszta kezekként" azért követelték Dunai fejét, mivel vele, úgymond, reflektorfénybe került a többi MSZP-s képviselő hasonló ügylete (amelyek csak azért nem törvénytelenek, mert - éppen a szocialisták ellenállása miatt - máig nincs egyértelműen szabályozott összeférhetetlenségi törvény). Információink szerint az említett képviselőket az is motiválta, hogy az akciójuk nyomán esetleg megüresedő miniszteri székben önmagukat látták volna a legszívesebben (s hogy e feltételezés nem volt alaptalan, arról a későbbiekben még szó lesz). Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy Dunai február elején végképp kegyvesztetté vált Horn Gyulánál. A miniszterelnök ugyanis pontosan felmérte az olajgate-ben (és az ehhez hasonló ügyekben) rejlő veszélyt: a különböző szocialista privatizációs és egyéb vircsaftoknak bármennyire nincs direkt következményük, az, hogy ezek állandó témái a sajtónak, hosszú távon - s természetesen 1998-ban - nagyon is visszaüthet az MSZP-re. Amikor tehát a kormány Dunai Imrét arra kötelezte, hogy 1996. január 31-ig készítsen új koncepciót az orosz államadósság rendezéséről, Hornt nemcsak az vezérelte, hogy ezzel az őt bíráló ellenzék legjobb aduját semlegesítse. Csakis így érthető az az indulat, amellyel a miniszterelnök Dunainak az üggyel kapcsolatos 14 soros úgynevezett előterjesztését fogadta. Ettől fogva mindenki tudta: Dunainak annyi, csak az a kérdés, hány napja van még a bársonyszékben.

Menesztése csupán annyiban meglepetés, hogy miért most történt. A válasz kézenfekvőnek tűnik: Dunai vállalta, hogy ő lesz az ismételten népbaráttá stilizált Horn ellenpontja - Hornnak a várható áremelések s a magyar-román alapszerződés megkötése után bizton bekövetkező felzúdulás miatt erre nagy szüksége lesz -, s cserébe megadatik számára a tisztes búcsú lehetősége. Nem egy korrupciógyanús ügy szereplőjeként távozik a kormányból, hanem a modern Magyarország érdekeinek szakmai képviselőjeként. Sajnálni persze nem kell: ahogyan elődje, Pál László is igen hamar megtalálta számítását a Mol Rt. élén, feltehetően Dunai Imre is vigasztalódni fog, tán éppen az orosz adósságállományt menedzselő egyik cég prominens személyiségeként.

A nagy kérdés

Mire lapunk megjelenik, talán már ismert lesz az utód. Lapzártánk idején több változat is kering. Az egyik szerint Dunai helyére Suchman Tamás kerül. E verzió egyes számú alesete az, hogy Suchman eddigi posztja megszűnik, ám - immáron ipari miniszterként - továbbra is ő lesz a főprivatizátor. A második aleset szerint Suchman jelenlegi posztja megmarad, s azt Puch László veszi át. Ám jól értesült források szerint az, hogy Puch a legutóbbi kongresszuson a pártvezetés akarata ellenére is be akart kerülni az elnökségbe, Hornék rosszallását váltotta ki, ami arrafelé soha nem jelent jót. Beszélnek Karl Imréről is, őt a szocialista pártban keringő pletykák már Dunai székében látják, s mivel állítólag személyét az SZDSZ sem kifogásolja, sokan a legfőbb esélyesnek őt tartják.

Bundula István

szerző
Bundula István
publikálva
1996/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra