A lázongások 18. éjszakája példátlan rendőri mozgósítás mellett viszonylagos nyugalmat hozott Párizsban, míg több nagyvárosban, így Lyonban és Toulouse-ban aktívabbak voltak a rongálók. A franciák többsége az "elővárosok gondjainak megoldását" továbbra is Sarkozy belügyminisztertől reméli, aki vasárnap megerősítette, hogy a lázongásokban vétkesnek talált külföldieket kitoloncolják. Dominique de Villepin miniszterelnök hétfőn az eredetileg 12 napra meghirdetett szükségállapot három hónapra való meghosszabbítását javasolta. Lapzártánkkor az eltüzelt autók száma 8700 körüli, az előállított személyeké 2767.
Magyar Narancs: Meglepték az elmúlt hetek eseményei?
Joe:lle Bordet: Egyáltalán nem. Sarkozy három éve folyamatosan provokál, ez a politikai víziójához tartozik. Nem holmi ügyetlenségről van szó, hanem egy olyan biztonságpolitikai programról, amellyel - bár én is a közállapotok biztonságáért dolgozom - nem tudok azonosulni. Mi, az érintett negyedekben dolgozók ebben jobbára egyetértünk. Nincs senki meglepve: túlságosan sok társadalmi tényező fokozza a helyzet törékenységét. És ha ezt még rendőri erőszak is tetéziÉ Az utóbbi három hónapban eddig elképzelhetetlennek tartott dolgokat láttunk. Gennevilliers központjában tarkóra tett kézzel vonultatták fel a gyerekeket, a nevelőket hasra fektették. Egyelőre nincs jogi eszközünk a rendőri túlkapások elleni fellépésre, de ebben a városban is hosszú ideje dolgozunk a párbeszéd elősegítésén, ami létfontosságú a feszültség levezetésében. Mivel a munkám révén jól ismerem a belügyminisztériumot, azt kell gondolnom, ha így lépnek fel, erre kaptak utasítást. Másrészt a kormány úgy várt eredményeket, hogy közben az érintett negyedek és az egyesületi hálózatok forrásait lényegében megvonta.
MN: E juttatások visszaállítását helyezte kilátásba múlt hétfőn a miniszterelnök - mintegy beismerve, hogy hibát követtek el. Mit gondol Dominique de Villepin többi ötletéről?
JB: Ellenzem a kijárási tilalom bevezethetőségét. Nem véletlen, hogy csupán öt tartományban tartották kihirdetésre érdemesnek. Egyrészt lehetetlen betartatni, másrészt nincs értelme, hiszen csak a feszültséget szítja. Az intézkedés keretéül hatályba helyezett 1955-ös törvény az algériai háború időszakában született, és ez szomorú emlékeket idéz a lakosság egy részében. Chiracnak és De Villepinnek valójában sokkal korábban meg kellett volna szólalnia, hogy jelezze: Sarkozy túlságosan messzire ment.
MN: Bár éjszakánként átlagban kétszáz embert állítanak elő, és továbbra is akadnak szórványos gyújtogatások, mégis mintha csöndesednének az események. Miért?
JB: Mert akadtak civilek, akik közbeléptek. A tévékben ezt nem mutatták, de több városban valódi mobilizáció ment végbe; a lakosság nagy része közreműködött, hogy a felek lehiggadjanak. Egyébként a sajtó szerepe nagyon lényeges volt a forrongás elterjesztésében. Ha az erőszakot ilyen látványos formában sűrítik a képernyőn, akkor azok a fiatalok, akik eleve összekeverik a virtuálist és a valóságost, úgy érezhetik, e képeken keresztül valóban léteznek, sőt fontossá válnak. E 14-20 évesek indulatát nem a dealerek irányították, de ami még biztosabb, a muzulmánok sem. Lényegi üzenetük az volt, hogy elegük van.
MN: Az elmúlt két hétben eddig majd 500 kiskorú állt bíróság elé, és csaknem 400 felnőttkorú személyt ítéltek gyorsított eljárással börtönbüntetésre. Mi a véleménye a jelenleg is folyó perekről?
JB: Nos, egyrészt nagyon súlyos tettekről van szó. Ezúttal nem kerülhetjük el a börtönbüntetéseket - de ez nem lehet mechanikus eljárás eredménye, időre és körültekintésre lenne szükség. Az elmúlt 25 évben valóban sikerült megakadályoznunk, hogy a börtönviselt fiatalok hőssé váljanak. A bírák erőfeszítései e téren a helyettesítő büntetések kiszabása révén létfontosságúak voltak. Nagyon-nagyon félek attól, mi lesz, ha kijönnek, ugyanis benn a problémák csak elfajulhatnak. A börtönbeli szélsőséges iszlamizáció esélye - mint minden olyan ideológiáé, amely a feltámadás fogalmával operál - szintén félelmetes.
MN: Az események két ellentétes értelmezése nyert teret: a stigmatizáló, amely a bűnözők elkülönítésére koncentrál, és egy alapvetően szolidáris.
JB: Nem vagyok szolidáris ezzel a lázadással, szociológusként elemezni próbálom, hogy elkerülhetővé váljon a mindenki számára negatív következményekkel járó megismétlődése. Ám a stigmatizációra építő zsurnalizmust elképesztően károsnak érzem. A minap azt kérdezte tőlem egy a Le Figarónak dolgozó hölgy, mit gondolok ezekről "a romokban heverő családokról". Szinte megsértődött, amikor én is kérdőre vontam: tudja-e, kikről beszél? Hogy hogyan élnek ezek az emberek? Az ország ma valóban két részre oszlik. Van a körülbelül baloldali eszmékhez kötődő Franciaország, amely számára továbbra is fontos a szolidaritás, de nincs mögötte felvállalható nemzeti szintű politikai program. A Szocialista Párt süketnek vagy legalábbis csendesnek mutatkozott az utóbbi napokban. A valódi probléma az, hogy jelenleg nem tudunk kiutat a legkevésbé képzett fiatalok részére a munkanélküliség zsákutcájából, de a diplomás, képzett fiataloknak sem. Biztosan tudom, hogy a tavaly végzett egyetemi tanítványaim közül a többség - lévén ott él, ahol és úgy hívják, ahogy - majdnem biztosan nem talál munkát. Ez valóban drámai. Időzített bomba. Hisz a tanulás egykor a pozitív identitás építésének fontos tényezője lehetett a negyedekben és a családokban is. De ha megszűnik annak lenni...
MN: Ez összefügg a kamaszok iskolából való lemorzsolódásával?
JB: A mentalitás, mely szerint "az iskolába nem érdemes energiát fektetni", nagyon nyugtalanító. Gonesse-ben hároméves kutatással próbáltuk rekonstruálni negyven tanuló iskolai pályafutását, hogy megértsük az esetleges kudarcok okát. Különböző tényezőkkel magyarázható, miért nem fektetnek megfelelő energiát a tanulmányaikba. Például a szülők nemrégen érkeztek Franciaországba és az adminisztratív teendők teljesen lekötik őket, vagy a gyerekek egyáltalán nem hiszik, hogy az iskola segítheti őket a munkavállalásban. Inkább bekapcsolódnak valamilyen illegális kereskedelembe, és a többségük feketén fog dolgozni. Egyes szülők azt mondják: kislányom, úgy sincs semmi értelme, hogy tanulj, mert 14 éves korodban férjhez mész. És persze vannak olyan srácok is, akik egyáltalán nincsenek jól, és képtelenek az iskolában maradni. Léteznek olyan objektív tényezők, amelyeket nem helyeselhetünk, de hozzájárulnak ahhoz, hogy a szülők számára nem az iskola az elsődleges. A kérdés nem az, hogy megvonjuk-e a családtámogatásokat - jobboldali képviselők ezt is javasolták -, hiszen akkor az emberek még jobban függenének a feketegazdaságtól. Ennek nincs értelme. Ugyanakkor a cél nemcsak a srácok iskolai jelenléte, hanem az, hogy érdekeltek legyenek az ottani tevékenységben.
MN: Dialógus a szülőkkel? Az iskola hitelének megerősítése?
JB: Ha egy tanuló teljesítménye romlik, és az iskola erőfeszítései nem vezetnek eredményre, a tanárok riasztják a pszichológusokból és mediátorokból álló csapatot, akik közül valaki biztosan ismeri a családot, és a lehető leggyorsabban felkeresi őket, hogy kiderítse, mi a gond. Együttműködést ajánlunk - ha a szülők nem akarják, akkor be lehet vonni az igazságszolgáltatást; miért ne? De előtte, az együttműködés érdekében valódi erőfeszítéseket kell tennünk indítékaik megértésére. És az iskolai teljesítmény javítása, a kimaradozó gyerekek visszahódításának területén vannak eredményeink - a Le Figarónak ezt is el kellene mesélnie! A sajtó egy része ma biztonságpolitikai húrokat penget, nagyjából abban a szellemben, hogy most már tényleg kezd elegünk lenni ezekből, itt az ideje, hogy megfegyelmezzük őket. A mögöttes filozófia az állam szerepének csökkentését tűzi ki célul. Ezzel szemben a baloldalnak vannak mozgósítható technikai, metodikai elképzelései, csak politikai alternatívája nincs. Ez persze európai probléma, bizonyára önöknél is felmerül a kérdés a gondoskodó állam létjogosultságáról. A tét óriási. Az utóbbi tíz évben itt az állam szabályozó szerepét helyezték előtérbe, ami csak arra elegendő, hogy a helyzet ne robbanjon. Valódi átalakulást nem tudtak elérni - például a munkanélküliség felszámolásában -, mert ehhez összetett gazdasági és társadalmi tényezők módosítására lenne szükség.
MN: A ma létező struktúrák csak a helyzet kezelésére alkalmasak, gyökeres megváltoztatására nem?
JB: Természetesen fejlődniük kellene, de nem gondolom, hogy fel kellene őket számolni. Franciaországban büszkék lehetünk a képzett szakemberek tömegére: szociális munkások, nevelők, rendőrök végeznek valóban fontos munkát. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének hatékonyabbak, képzettebbek, összehangoltabbak - de az elmúlt húsz év várospolitikájának keretében volt fejlődés. És ha az utóbbi hetekben valaki tényleg gátat tudott vetni az erőszak terjedésének, az az egyesületek, szakemberek, civilek hálózata volt. A helyzet nélkülük még jobban elfajulhatott volna. Sok száz olyan ember akadt, 25-től 40 évesig, aki minden éjszaka talpon volt, tornatermekben ügyelt, próbált segíteni.
MN: Mennyire tudatosak a "lázadók"? Vannak konkrét követeléseik?
JB: Elképzeléseik vannak, csak szavaik nem feltétlenül. Saint Denis-ben részt vettem egy olyan kezdeményezésben, amelyben 45 - 14 és 25 év közötti - fiatalembert kérdeztünk meg a politikai elképzeléseiről. Valójában elképesztően sok információjuk van. Vannak azonosulási mintáik is helyi, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Miután túljutottunk a diszkrimináció, a megaláztatások fejlesztette páncélon, azt tapasztaltuk, hogy ezek a gyerekek gondolkoznak társadalmi szerepükön, de eszköztelenek. E téren nagyon lényeges feladataink vannak, nekünk is és a helyi felelősöknek is. Csak ott ölthet formát e politikai vagy inkább állampolgári identitás.
MN: Több szó esik a fiúkról, mint a lányokról. Vannak különbségek a két nem integrációs technikáiban?
JB: Az erőszakos akciókban is elsősorban a fiúk vesznek részt, aminek egyik fő oka a rendőrökkel folytatott játszmájuk. A vagányság. A fiúk láthatóbbak, mégis jól tudjuk, ha egy negyedben szót kérnek a lányok is, jobban mennek a dolgok. Mindkét nemre oda kell figyelnünk, bár alapvetően más terekben nyilvánulnak meg. És a segítők neme is fontos, mert az érzelmi és a közvetlen, fizikai tényező is sokkal meghatározóbb az itteni relációkban, mint az integráltabb csoportokban. Nekem nincs ez ellenemre, csak kezdenünk kell vele valamit. A lányokkal és az anyákkal folytatott munka célja az, hogy a nők újragondolják a szerepeiket, és ehhez a reflexióhoz mi szabad teret biztosítsunk. A cité-kben zajló szocializációs folyamatok alapvető meghatározója, hogy egy önmagára zárt térben zajlanak, és ezt figyelembe kell vennünk akkor, amikor a különböző generációk közötti kölcsönhatásokat kutatjuk. Általában igaz, hogy ezek a negyedek ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mások, csak jóval kevesebb eszköz áll a rendelkezésükre. Ezért fontos az aktív jelenlét. Ha a srácok számára fontos szereplők jelen vannak, nem nagyon kezdenek el hülyeségeket csinálni. Elő kell mozdítanunk tehát egy olyan szociális háló kialakulását, amelyben minden korosztály megnyilvánulhat a közös térben. Másodsorban nagyon fontos az alapvető közjavak biztosítása - legyen elegendő busz, működő posta, orvosi rendelő, köztisztaság. Egy elhanyagolt, magára hagyott városban könnyebben üti fel a fejét az erőszak. És ez persze pénz kérdése és politikai akaraté - hiszen összefügg a javak újraelosztásával. Azután a rendőri intervenció minősége is nagyon lényeges. Nem vagyok rendőrségellenes, de úgy gondolom, a közvetítésre kell helyezni a hangsúlyt.
MN: Jamel Bensalah rendező néhány napja azt nyilatkozta, hogy ezek a lázadások a XXI. századi Franciaország alapító gesztusai lehetnek. Egy olyan országé, amely megértette, hogy valódi társadalmi és intellektuális kiábrándultság nyilvánult meg. Egyetért vele?
JB: Ez nagyon szép üzenet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a két alapvető probléma a gondoskodó állam felszámolása és a francia nemzetből való kizárás. Ha vissza kell térnünk a gyarmatosítás korszakához, mert ezek a fiatalok újra se "itteninek", se "ottaninak" nem érzik magukat, a falnak rohanunk. Ez a lázadás másik üzenete: vegyétek észre, hogy mi is franciák vagyunk! Az utóbbi kérdést egyébként a baloldal is kétértelműen kezelte, de nem intézett olyan frontális támadást, mint aminek az utóbbi években lehettünk tanúi. Ha helyi szinten fontos dolgok valósulnak is meg, mert sok önkormányzat remek munkát végez, emögött legfeljebb a civil társadalom sorakozik fel. Ebben az értelemben igazat adok Bensallah-nak, talán valóban fordulóponthoz érkeztünk, és ez egy fontos jelzés: "Figyelem, nem ezt akarjuk!"
Az utóbbi húsz évben számos francia nagyváros "érzékeny negyedében" működött közre olyan kutatásokban és mediációs programokban, amelyek legfőbb célja a "kollektív biztonságérzet" kialakítása volt. A városi erőszak formáinak szakértőjeként többek közt Brazíliában és Kolumbiában vett részt nemzetközi kutatásokban. Tanácsadója egy uniós programnak, amely szociálpedagógusokat képez az oroszországi Cseljabinszkban. Az urbanizációs és lakásügyi minisztérium égisze alatt működő állami kutatóintézet tagja, és elsősorban a krízishelyzetbe kerülő közösségek kapcsolatrendszereinek átalakulásával foglalkozik, különös tekintettel az integráció problémáira és a közbiztonságra. Az elmúlt napokban is az országot járta.
