Félforradalom Jugoszláviában: Farkas a kertek alatt

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fojtó füst ömlik a parlament ablakaiból, mindenki köhög. Sihederek henger alakú fémdobozokat rugdosnak, Metak MN-01 CS felirattal: könnygázgránát, ezt dobták a rendőrök a tüntetők közé az este. A parlament bejáratát civilek őrzik, az arcukon sál. Vakuk villannak: a következő napok legkedveltebb zarándokhelye lesz a lépcső, a népek hosszú sorokban várják, hogy pózolhassanak a kitört ablakú, leégett épület előtt. Rendőrt, katonát sehol nem látni, fáradt tűzoltók kávésbögrét szorongatnak. A parlament hátoldalánál vagy húsz felborult, kiégett kocsi, némelyiken sziréna. Az egyik tetejére felmászik egy öregember, kezében áthúzott Milosevicet ábrázoló szórólap, az öreg vigyorog, egy fiatalabb nő fényképezi. Hatalmas férfihátak mögött sikerül besurannom a parlamentbe. A lépcsőházban felfordított konténer, paradicsomon, paprikán, krumplin, összetört bútordarabokon lépkedünk. Fuldoklunk. Hatalmas terembe jutunk, vörös szőnyeg úszik a vízben, elszenesedett berendezési tárgyak, leszakadt galéria, koromfekete falak mindenütt. Egy kisebb helyiségben felrobbant monitorú számítógépek, a földön huzalokra, kibelezett tévékre és egy döglött macskára folyik a víz. Ordítva taszigálnak ki az őrök, a bejáratnál kisebb közelharc alakul ki, mások is be akarnának jutni, de mi voltunk az utolsó szerencsések. Egy közeli mellékutcában félrehúzódok öt barázdált arcú férfi elől: intarziás, sötétbarna asztalt cipelnek, a parlamenttől leginkább elfele.

Fojtó füst ömlik a parlament ablakaiból, mindenki köhög. Sihederek henger alakú fémdobozokat rugdosnak, Metak MN-01 CS felirattal: könnygázgránát, ezt dobták a rendőrök a tüntetők közé az este. A parlament bejáratát civilek őrzik, az arcukon sál. Vakuk villannak: a következő napok legkedveltebb zarándokhelye lesz a lépcső, a népek hosszú sorokban várják, hogy pózolhassanak a kitört ablakú, leégett épület előtt. Rendőrt, katonát sehol nem látni, fáradt tűzoltók kávésbögrét szorongatnak. A parlament hátoldalánál vagy húsz felborult, kiégett kocsi, némelyiken sziréna. Az egyik tetejére felmászik egy öregember, kezében áthúzott Milosevicet ábrázoló szórólap, az öreg vigyorog, egy fiatalabb nő fényképezi. Hatalmas férfihátak mögött sikerül besurannom a parlamentbe. A lépcsőházban felfordított konténer, paradicsomon, paprikán, krumplin, összetört bútordarabokon lépkedünk. Fuldoklunk. Hatalmas terembe jutunk, vörös szőnyeg úszik a vízben, elszenesedett berendezési tárgyak, leszakadt galéria, koromfekete falak mindenütt. Egy kisebb helyiségben felrobbant monitorú számítógépek, a földön huzalokra, kibelezett tévékre és egy döglött macskára folyik a víz. Ordítva taszigálnak ki az őrök, a bejáratnál kisebb közelharc alakul ki, mások is be akarnának jutni, de mi voltunk az utolsó szerencsések. Egy közeli mellékutcában félrehúzódok öt barázdált arcú férfi elől: intarziás, sötétbarna asztalt cipelnek, a parlamenttől leginkább elfele.

Égj, Belgrád, égj!

"Azt mondtam otthon az asszonynak: addig nem jövök haza, míg Milosevic el nem tűnik" - magyarázza egy cacaki atyafi. A közép-szerbiai város lakói a forradalom hősei - konvojban indultak Belgrádba, és mindenre gondoltak: a csapat élén markológép haladt, amely az utat elálló rendőrkocsikat az árokba tolta. "Szerbia egyet akart: hogy vége legyen az egésznek. Amikor bejutottunk a parlamentbe meg a tévébe, tudtuk, hogy vége, kampec, nincs több hatalma Milosevicnek" - ragyog a férfi.

"A rendőrség a parlamentbe húzódott vissza, onnan kezdték dobálni a könnygázgránátokat, az emberek meg vissza a köveket" - meséli Sasa Ljuboja, az Otpor (Ellenállás) egyik ismertebb tagja. A feldühödött tömegből néhányan az ablakon át másztak be az épületbe, körbevették a rendőröket, majd kinyitották a kapukat. "Az elsők közt jutottam be, de mindenki be akar jönni. Néhányan elkezdtek törni-zúzni, mások pedig vitték, amit láttak. Mi, otporosok, ordítottunk rájuk, hogy ne nyúljanak semmihez, a parlament most már a miénk, nem Milosevicé, de nem sikerült leállítani őket" - mondja Sasa. Senki nem tudja, hogyan ütött ki a tűz, de az épület elfoglalásától számított húsz perc múlva már lángolt. Az élcsapat ekkor már útban volt az állami tévé, az RTS épülete felé.

Molotov - dicsekszik élénken gesztikulálva egy negyvenes férfi a tévé épülete előtt. Lépcsőről lépcsőre szökell, mutatja az RTS kiégett épületét, a parlamentről lemaradt, túl hátul állt, ide viszont good time érkezett. Először a cacaki forradalmi markoló harapott az épületbe, majd néhány Molotov-koktél röppent, meséli a férfi. Az épületből az újságíróknak sikerült elmenekülniük, a főszerkesztőt viszont véresre rugdosták. A lángoló RTS-től a tömeg a Milosevic-rezsim másik oszlopának számító Politika című napilap szerkesztőségébe indult. Az újságírók az emeleten próbáltak elbújni, vagy száz tüntetőnek sikerült benyomulni a lépcsőházba. "Volt viszont vagy harminc ember, akiknek sikerült leállítaniuk őket, mire én odaértem. Megértem, hogy az emberek dühösek voltak mindazért, amit a Politika az elmúlt tíz évben művelt. De ha bántottak volna valakit, maguk is Milosevictyé váltak volna" - véli Sasa.

A Narancs által megkérdezettek egyöntetűen állították: senki nem félt az erőszakszervek beavatkozásától. Jelena, az Otpor egy aktivistája szerint a választások után világossá vált, hogy a hadsereg és a rendőrség nagy többsége Kostunicára voksolt. "Az Otpor legfőbb feladata az volt: rábírjuk az embereket, hogy szavazzanak. Ha sokan mennek el, Milosevic nem tud csalni." Sasa szerint az első forduló után a Szerbiai Szocialista Párton (SPS) belül komoly viták folytak arról, hogy ráküldjék-e a rendőrséget az emberekre, de végül elvetették az ötletet. "A parlament előtt a kritikus tömeg győzött, mint tizenegy éve az NDK-ban. A fegyveres erők átálltak."

Utcabál

A Terazijén több százan állnak egy miszlikre zúzott, hatalmas üzlet előtt, többen a recsegő üvegek közt Zali se tati (Panaszkodj a papádnak) felirat alatt fényképezkednek. Csókolózó pár kér meg, hogy lekapjam őket, cserébe a szemüveges, vékony fiú elmeséli, hogy ő is itt volt, amikor az éjjel szétverték Milosevic fiának az illatszerboltját, ment a többiek után, igaz, csak míg néhány üveg kölnit magához nem vett. "Egy kicsit legalább azt éreztem, hogy visszavettem valamit ezektől a tolvajoktól" - szabadkozik a fiú.

Lopov, tolvaj; a szerb nyelvet nem ismerőnek ez az egyik legtöbbet hallott szó a pénteki tüntetéseken, a Srbija, demokracija, sloboda (szabadság), kradja (lopás), diktatura mellett. Péntek délben kialvatlan százezrek várják Kostunica beiktatását a parlamenttel szemben, a városháza épülete előtt (a hivatalos beiktatás szombaton zajlott). Mindenki Gotov je és Ja sam Kostunica (Kostunica vagyok) kitűzőt hord, a városháza erkélyén három férfi szerb trikolórt lenget, időnként eléjük rogy valaki, és csókolgatni kezdi a zászlót. Negyediknek szétesett arcú fiú tápászkodna fel otporos zászlóval, de előrezuhan, elkapják, nekidöntik a falnak, egy darabig bírja, eldől megint. Politikusok ágálnak, a tömeg őrjöng. Füttykoncerttel reagálnak Ivanov orosz külügyminiszter nevére (aki ekkor még nem találkozott Kostunicával). Jelena, egy középkorú nő reméli, hogy Ivanov magával viszi Milosevicet Oroszországba. "Fel kéne kötni, de nekem Moszkva is megteszi" - mondja nagyon komolyan. Kostunica nevének hallatán a szívéhez kap, és a tömeggel együtt eksztatikusan kiabálni kezd. Hajpántos rockerek ugrabugrálnak az autókon, és Kostunica nevét skandálják. A parlament elé szekér gördül, fekete halálfejes zászlók feketébe öltözött szakállas férfiak kezében, a halálfej Milosevicre emlékeztet.

Este nyolc körül hirtelen megszakítják a zenét. Hírnök ugrik fel a parlament előtti színpadra, és bejelenti: Milosevic lemondott, és az imént gratultált Kostunicának. Százezrek törnek ki egyszerre elképesztő sikításban, ölelkeznek, csókolóznak, sírnak. Boban Markovic a színpadon ugrálva trombitál. A taxisok hajnalig dudálva vonulnak fel, nemzeti vagy otporos zászló az ablakokban, fiatalok az autók tetején, a csomagtartókban. A legnagyobb sikert egy kisebb kamion aratja, platóján öt letolt gatyás fiú táncol, seggükön a Szocialista Párt zászlajával. Tizenévesek borogatják hajnalig a konténereket, a merészebbeknek néhány kirakatot is sikerül bezúzniuk.

Sajtolómunkások

"Majd visszatér Milosevic egy-két év múlva. Hivatkozhat arra, hogy tűz és megfélemlítés hatására kényszerült lemondani." Ana Roland, a leghallgatottabb rezsimellenes Index rádió hírszerkesztője nem így akart változásokat. Az ablakból nézte a parlament lángjait. "Sírtam, ahogy most is. Nyolc évet adtam az életemből, hogy vége legyen a diktatúrának, de nem így. A saját tulajdonukat tették tönkre az emberek. Ne hívjuk forradalmároknak a tolvajokat." (Egy külvárosi téren állítólag már piacra is dobták a parlamentből lenyúlt számítógépeket meg bútorokat, de erre nem sikerült rábukkannom.)

A tüntetők körében hősként ünnepelt Index szerkesztősége csalódott: úgy vélik, jogi úton kellett volna távozásra kényszeríteni Milosevicet, vagyis meg kellett volna tartani az elnökválasztás második fordulóját. "Nem hiszem, hogy akik felgyújtották a parlamentet, valaha is voltak tüntetni" - mondja Ana. Szkeptikus az új, "felszabadult" médiával szemben is. "Csütörtökön a Politika épületébe benyomulókat már >>Üdvözöljük Önt a szabad Politika otthonában>új RTSsevic-rezsim ellenzőjévé. "A Vecernje novostinak, Milosevic egyik legnagyobb seggnyalójanak két hete még olyan Milosevic-címlapja volt, amin megduplázták a diktátort körülvevő embereket, hogy tömegnek hasson. Most persze Kostunicát mutatják az ünneplők körében. Csak a nevet kell kicserélni, minden maradhat a régiben."

A parlament előtti tömeg viszont lelkesen ünnepli az "új" médiumokat. "Aki sír, hogy leégett az RTS, az Milosevic híve. Két hónap alatt újjáépítik" - mondja egy ötvenéves férfi. "Elképzelni se tudtuk, hogy egyszer be lehet kapcsolni a tévét, és ki lehet nyitni a Politikát" - sorolják nisi fiatalok egymás szavába vágva az elmúlt két nap történéseit. Pedig Nisben néhány más városhoz hasonlóan működött független tévé. A belgrádiaknak azonban - három mindvégig független újságot leszámítva - be kellett érniük az Index rádióval. 1999. március 23-án, egy nappal a bombázások előtt megszüntették a Milosevic legkeményebb ellenzékének számító B92 rádiót, amely Belgrádban ettől fogva csak interneten és kábelen volt hallgatható (más városok átvették a rádió műsorát, így az időközben hasonló sorsra jutott budapesti Tilos Rádió is). A 92,5-ös frekvencián és a B92 név alatt egy Milosevichez hű csapat készített műsort. "Csütörtökön üresen találtuk a régi stúdiónkat. Mint a szellemek, ahogy jöttek, úgy el is tűntek, jó sok kommunista lemezt hagyva maguk után" - mondja Marko, a B92 egyik műsorkészítője. "Most mi vehetjük át a Tilos programját" - mosolyog Zoran, a rádió egy másik munkatársa.

Lincshangulat

Zvonko Pantic, a Studio B felelős szerkesztője csütörtökön gratulált az indexeseknek mint az egyedüli függetleneknek. A belgrádi önkormányzat tulajdonában lévő rádió- és tévéállomás egy ideig a szocialistákat, majd Vuk Draskovic Szerb Megújhodási Mozgalmát (SPO) támogatta. Nyár elején rendőrök távolították el a stábot, és az állami tévé embereivel töltötték fel a szerkesztőséget. Munkatársaihoz hasonlóan Pantic sem tehette be lábát az épületbe. "Az állami tévétől listán érkeztek a hírek, a szerkesztés sorrendje is meg volt szabva. Draskovic idején más ellenzéki pártoknak nem adhattunk teret." Pantic szerint a politikusokat mindig is a tévé érdekelte inkább, ezért neki mint a rádió szerkesztőjének "lehetősége volt elhatárolódni". Péntek délután a volt munkatársak gyűlést tartottak. "Volt, aki radikálisan le akart számolni az állami tévéből átjött Milosevic-hívekkel. Egy részüket már kirúgtuk, de többen úgy véljük, nem kell mindenkit eltávolítani." Pantic szerint sokan képesek arra, hogy a demokrácia játékszabályai szerint tájékoztassanak. Kérdésünkre, hogy mi garantálja, hogy a politika nem szól bele többet munkájukba, a szerkesztő Milan St. Proticot, Belgrád új polgármesterét idézte, aki már előre aláírta lemondását arra az esetre, ha bármely politikai erő bármely helyi médium életébe be akarna avatkozni.

Az Indexben és a B92-ben minden megy tovább, mint eddig, legfeljebb rendőri zaklatások nélkül. Az Indexbe percenként telefonálnak a hallgatók, hogy állítsák le Milosevic-beszédének sugárzását. "Magyarázom nekik, hogy több mint 30 százalék rá szavazott, ezért közvetítenünk kell. Én boldogan hallgatom" - mondja Ana. Nem oszlik fel az Otpor sem, hiszen, ahogy Sasa Ljuboja elmondta, csak most kezdődik az igazi demokratizálódás. "Milosevic nem tudta, hogyan harcoljon ellenünk. Próbáltak megfélemlíteni, megvesztegetni, megtalálni a vezetőt, ezért nincs vezetőnk. Minden letartóztatás erősebbé tett minket, az emberek elkezdtek hinni a szabadságukban, az ellenzék végre összefogott, és talált egy mindenki számára elfogadható figurát."

"Nem Kostunicára szavaztam, hanem Milosevic ellen. Sokan emlékszünk még arra a képre, amelyen Kostunica Kosovóban áll, Kalasnyikovval a kezében" - mondja Ronaldo, egy emberi jogi szervezet munkatársa.

Szombat estére Belgrád lecsendesül, a Bulevar Revolucijén fiatalok késdobáló versennyel múlatják az időt. A célpont Milosevic fára szögelt képmása.

Varró Szilvia

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra