A Postabank eladása: Nekik is többe van

szerző
Várkonyi Iván
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Postabank újkori története a Fidesz-éra egyik legjobban kommunikálható

sztorija lehet a dolgok jelenlegi állása szerint. A bankért sorban jelentkeznek a vevők; az állam akár 80 milliárd forintot is elkérhet érte, ami a bank jegyzett tőkéjének a négyszerese, saját tőkéjének pedig a kétszerese. A befektetett pénz persze nem térül meg - a Princz-korszakot követő bankkonszolidáció végösszege legalább 170 milliárd lesz -, de ezt nem is várta senki. A probléma csak az, hogy a Postabank ettől sem lesz jó bank. De nem is ez a cél, hanem a megszüntetés.Amúlt hét végén adta át a Postabank privatizációjáról szóló jelentését az ÁPV Rt.-nek a vizsgálatra felkért Credit Suisse First Boston (CSFB). A tanácsadó cégnek öt hét alatt kellett felmérnie, hogy kitől mennyit lehet elkérni a pénzintézetért, és várhatóan mi lesz a magánosítás hatása. Ezt követően az ÁPV Rt. a Pénzügyminisztériummal (PM) karöltve készít egy kormány-előterjesztést, amit a kabinet október végén megtárgyal, majd dönt. A privatizációs tendert a menetrend szerint az év végéig kiírják, így a Postabank a jövő év első felében elkelhet.

Az már korábban is biztos volt:

ha az állam most nem adja el

a Postabankot, akkor soha. Bankfúziós hullám kellős közepén vagyunk, a nyugat-európai pénzügyérek többsége már nem a hatékonysági mutatók javításával, hanem felvásárlásaival henceg a klubban. Magyarországon túl sok a bank, negyven hitelintézet nem kell tízmillió embernek, szükség van a tőke koncentrációjára. A Postabank jelen helyzetében eljutott a csúcsra: rendbe tették az ügyviteli rendszereket, normális kimutatásokat produkáltak, és - ahol mindenféle per meg nem akadályozta - megszabadultak a megmaradt rossz hitelektől és befektetésektől. Ez legalább 170 milliárd forintjába került az államnak. (Ebből 152 milliárdot 1998 végén fizetett ki a költségvetés konszolidációként, további minimum 20 milliárd forintot pedig most fog kipengetni a postabanki maradék eltüntetésével megbízott Reorg-Apport Rt. veszteségpótlására. E két tétel összegéből lejön az a pár milliárd forint, amit a Postabank túlkonszolidálás címén visszafizetett a költségvetésnek.)

Most következne az, hogy valódi bankot kreáljanak a Postabankból. A Princz-korszak utolsó éveinek a válsága, a hitelintézet 1998 utáni rendbetétele azzal járt ugyanis, hogy a Postabank lemaradt: ott tart most, ahol a többiek 1996-ban. Időközben átalakult a pénzvilág: jött a telefonos meg az internetes bankolás, meglódult a fogyasztási hitelek piaca. A maci meg a golyó nem volt elég az ügyfelek megszerzéséhez, ráadásul ott volt az is, hogy a Postabank neve a köztudatban lassan a maffiával lett egyenértékű, de legalábbis a Gazprommal. Ezen próbált ugyan segíteni az új vezetés, de amíg a bank a címlapokon inkább a múltja miatti pereivel tűnik fel, kidobott pénznek tetszik a "már nem ugyanazok vagyunk" kampány.

Ahhoz tehát, hogy a Postabank önmagában is életképes legyen, kellene helyre kis számítógépes fejlesztés, egy még költségesebb kampány és néhány év, hogy a közvélemény elfelejtse Princz Gábort. Az ebbe feccölendő pénz tízmilliárdos nagyságrendű, miközben a megtérülés kétséges: a bank jövedelemtermelő képessége ugyan növekedhet a fejlesztések után - most a béka segge alatt van -, de még így sem biztos, hogy érdemes az ötszázalékos piaci részesedés megtartásáért ennyit áldozni. A bankvilágban most a méret a lényeg: minél nagyobb a pénzintézet - vagyis minél több az ügyfele és magasabb a mérlegfőösszege -, annál jobbak az esélyei a hatékonyság és a jövedelemtermelő-képesség javítására. (Nem véletlen a fúziós láz sem.)

A Postabank eladása kézenfekvő megoldás tehát, és korábban nem volt kérdés a privatizáció technikája sem: mivel csak szakmai befektető jöhet szóba (pénzügyi befektetőknek tőzsdén csak olyan bankot lehet eladni, amelyiknek jó a neve, és önállóan, újabb befektetések nélkül is életképes), meg kell hirdetni a pénzintézet többségi tulajdonát (vagy akár az egészet) eladásra. A banktól gyorsan meg kell szabadulni, némi garanciavállalással arra az - immáron egyre kisebb valószínűségű - esetre, ha a Princz-féle vezetés idejéből maradt, például eddig nem észrevett követelések felbukkannának. A kérdés valóban csak az ár; a hírek szerint szó sem volt korábban privatizációs tanácsadóról és hatásvizsgálatról, a képlet annyira egyszerűnek tűnt.

Időközben azonban

bekavart az OTP Bank

a maga ajánlatával. Ez is egyszerű volt a maga nemében: a legnagyobb hazai pénzintézet terjeszkedni akar, mert úgy véli, így növelheti hatékonyságát. És az az államnak is érdeke, hogy legyen egy olyan hazai bank, amely legalább a régióban fel tudja venni a versenyt a külföldiekkel, vagyis támogatnia kell az OTP további erősödését. Nemcsak a nemzeti érzület okán, hanem azért is, mert minden normális európai országban a nagy lakossági bank általában nemzeti tulajdonban is van, ami nem véletlen (a kiszolgáltatottság csökkenthető imigyen). Az OTP Bank csupán annyit mondott: szeretné, ha az övé lehetne a Postabank, és ezért fizetni is hajlandó.

Az ajánlat annyira ésszerű lehetett, hogy a kormány rögvest felkért egy tanácsadót: készítsen hatástanulmányt. Ez készült most el, és privatizációs ügyben nem is hozott meglepetéseket. A CSFB a hírek szerint kiállt a magánosítás mellett, és vázolta az alternatívákat. A tanácsadó beszélt mindenkivel, aki az ügyben érintett lehet. Tárgyalt az összes lehetséges ajánlattevővel, ami gyakorlatilag a magyarországi tíz legnagyobb pénzintézetet jelenti - kivéve persze magát a Postabankot, valamint a most egyesülésre készülő ABN Amrót és Kereskedelmi Hitelbankot. A lehetséges vásárlók: az OTP Bank, a CIB, a Budapest Bank, a Bank Austria Creditanstalt, az Általános Értékforgalmi Bank, a Citibank és a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB). (Van a jelöltek közt egy külföldi is, a Hungária Biztosító tulajdonosa, a német Allianz csoport, egyes információk szerint erős diplomáciai hátszéllel megtámogatva.) Többségük állítólag írásos szándéknyilatkozatot is adott, ami persze önmagában nem sokat jelent: körülbelül annyit, hogy megnézik a Postabankot, ha tudják majd, mit kell megnézni egyáltalán. Ami biztos: a pénzintézeteket érdekli minden, ami eladó; a hatékonyság javítása mindannyiuknak célja,

a Postabank pedig olcsó lehet,

mert nem kell kifizetni a számítógépes hálózatát (mivel az majdhogynem nincs is neki). Beszélt még a CSFB az ÁPV Rt.-vel, a PM-mel, a tőkepiaci felügyelettel, a Magyar Postával és az azt felügyelő Közlekedési és Hírközlési Minisztériummal is. Ezek után körülbelül azt mondta: el lehet adni a Postabankot, a kérdés csak az, hogy mennyiért, és hogy kinek.

Az öthetes felmérés eredménye egy többszörös becslés; ez azt mutatja, hogy 10 és 80 milliárd (más hírek szerint 10 és 50 milliárd) forint között lehet a vételár. Ez az adat lényegében semmit sem ér, mivel az eltérés olyan nagy, hogy semmihez nem ad támpontot. A CSFB szerint a legmagasabb árat akkor lehet elérni, ha olyan vevőt találnak, amelyiknek nem kell külön befektetnie a cuccba a Postabank megvétele után. Értsd: az ügyfeleket könnyedén átveheti, a fiókokat bezárhatja, vagyis a fúzió (vásárlás) nem jár számára fejlesztési költségekkel.

Ilyen bankot nem nehéz találni. Az OTP Bank elnök-vezérigazgatója, Csányi Sándor öt hete - éppen akkor, amikor a CSFB megkezdte vizsgálatát - azt nyilatkozta a Magyar Hírlapnak: szerinte az általa vezetett pénzintézet képes a legegyszerűbben, a legkisebb költséggel magába olvasztani a Postabankot.

Persze a dolog még

nincs teljesen levajazva

Az OTP-Postabank-fúziónak számos ellenzője akad. Járai Zsigmond pénzügyminiszter például éppen a múlt hét végén fejtegette, hogy a versenyeztetés híve, bár szerinte valóban lennének előnyei az OTP Bank terjeszkedésének. Mint mondta, e kérdés "körbejárása" érdekében volt szükség a vizsgálatra is, amelynek eredményeiről azonban nem beszélt.

A fúzió ellenzői szerint az OTP Bank azért akarja versenyen kívül megszerezni a Postabankot, mert így kevesebbért is megkaphatja. Szerintük többet azért nem fizetne érte, mert korlátozza a részvényesek érdeke: az OTP-vezérkarnak mindenképpen biztosítania kell a fúzió megtérülését, ha nem akarja, hogy az OTP-részvények értéke - átmenetileg - csökkenjen. Az érvelés szerint a Postabankért egy nyílt versenyben azért lehetne többet kérni annál, mint amennyit az OTP adna, mert a kisebb pénzintézeteknek jobban megéri a Postabank beolvasztása. Az OTP Bank ma a pénzintézeti piac negyedét uralja, vagyis ha megszerzi az ötszázalékos piaci részesedéssel bíró Postabankot, akkor 15 százalékkal hasíthat nagyobb szeletet a tortából. Az utána következő bankok piaci részesedése viszont tízszázalékos vagy az alatti, így ők sokkal jobban növelhetnék a részesedésüket, akár meg is duplázhatnák. Az érvelés szerint tehát a többi bank hatékonysága - feltételezve persze, hogy nekik sem kell informatikára, fejlesztésre költeni ahhoz, hogy átvegyék a Postabakot - sokkal jobban nőhet, mint az OTP-é, így nekik többet ér a macis bank.

A kérdés valóban az, hogy a többieknek - és itt a CIB, a Raiffeisen és az MKB jön komolyan szóba - mit bír az informatikájuk és a fiókhálózatuk. Ha nem túl nagy költséggel le tudják nyelni a Postabankot, akkor

valószínűleg többet is

megajánlanak érte. A másik megoldás persze az lehet, ha a pályázók hajlandók magasabb középtávú veszteséget bevállalni a nagyobb piaci részesedés reményében. Az áldozatvállalók közé a Citibank, a Budapest Bank és a Bank Austria tartozhat (ha az utóbbit nem foglalja le teljesen osztrák anyavállalatának most folyó fúziója).

Egy biztos: a CSFB felmérése után okosabb senki sem lehet. A jelentkezők felmérése után csak az vált nyilvánvalóvá, hogy a Postabank egyetlen valódi értéke a piaci részesedése. Ez utóbbit viszont már két éve, a konszolidáció elején is el lehetett volna adni, volt is erre javaslat. Ha az állam így tett volna, megspórolhatta vola magának a kétéves hercehurcát, igaz, az ár valószínűleg alacsonyabb lett volna.

Elméletileg. Hogy tényleg így volt-e, így van-e, így lesz-e, azt senki se tudja.

Várkonyi Iván

szerző
Várkonyi Iván
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra