Friderikusz Sándor: Tavasszal úgy alakult, hogy több vidéki meghívásnak tudtam eleget tenni, más-más közegben jártam, más-más apropóból, de mindegyik helyen egy idő után oda jutott a beszélgetés, hogy a közönség egyre inkább arra volt kíváncsi, miért nem csinálom tovább Az én mozimat. Mi mást felelhettem volna erre, mint azt, hogy egy olyan fölgyorsult televíziós korszakban, amikor már az enyhén gondolkodtató műsoroknak sincs helyük a képernyőn, miért is igényelné bármelyik csatorna Az én mozimat. A találkozók után mégis elgondolkodtatott, miért éppen ezt a műsoromat hiányolják az emberek. Emellett egy súlyosan személyes indok is közrejátszott abban, hogy ez a műsor folytatódjék. Május végére kristálytisztán azt éreztem, hogy ha nekem még egyáltalán van kedvem televíziózni, akkor sokkal inkább foglalkoznék hétköznapi hősök hétköznapi történeteinek a bemutatásával. Elkészítettem hát egy szinopszist a TV 2 számára, amit - némi győzködés után - elfogadtak, majd szerződést kötöttünk, és elkezdődtek a forgatások.
MN: Vitray Tamás a Magyar Televízióban korábbi műsorait eleveníti fel oly módon, hogy az egykori riportalanyok nyomába eredt. Az én mozim is ilyen lesz?
FS: Ez egy teljesen új sorozat, semmi múltba révedés. Amióta megszűnt ez a műsorom az MTV-ben, folyamatosan gyűjtöttem a témákat az esetleges újrainduláshoz egyrészt a nekem küldött levelek, másrészt a különböző újságcikkek alapján. A legnagyobb szerencsének mégis azt tartottam, amikor tavasszal felkeresett egy nyugdíjas asszony, valaha újságíró volt, aki gyakorlatilag tíz éve archiválja az összes hazai újságból az összes olyan cikket, amelyről úgy gondolja, alkalmas témák Az én mozim számára. Egy fantasztikus, négykötetes anyagot kaptam tőle, ami a témákon kívül tartalmazta a hősök legfontosabb adatait címükkel, telefonszámukkal együtt. Meghatott, mert ezt az óriási munkát ő bizony kizárólag Az én mozim kedvéért csinálta. És fizetséget nem volt hajlandó elfogadni, de még ahhoz sem járult hozzá, hogy társszerzőként kiírjam a stáblistára. Azt mondta, neki elég annyi, hogy hétfő esténként, ha majd bekapcsolja a tévét, esetleg épp az a film megy, aminek a témáját ő szállította. És - tíz-tizenegy film leforgatása után bizton állíthatom - ezek a témák valóban olyanok, amelyek Az én mozim legjobb korszakát idézik.
MN: Hogyan sikerült megegyeznie a TV 2-vel? Korábbi beszélgetős műsora, a Friderikusz, szubjektív hamar lekerült a képernyőről.
FS: Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy manapság a kereskedelmi tévék vezetői úgy gondolják, az ilyen jellegű műsorok nem érdeklik a közönséget. Én viszont azon a véleményen vagyok, hogy hosszú távon egy olyan szegény országban, mint a miénk, a televíziónak mindenképpen egyfajta kultúrmissziót kellene felvállalnia. Ha ezt egy tévévezető egyszer majd komolyan veszi, és nemcsak az ORTT-nek akar produkálni mutatós statisztikákat a közszolgálati arányok kielégítő voltáról, akkor ezekre a műsorokra igenis szüksége lesz. Reményeim szerint a kereskedelmi tévék nem azért jöttek létre, hogy tisztán csak hülyítsék az embereket. Márpedig ha egy magára valamit is adó ember végignézi a jelenlegi kínálatot, akkor arra a következtetésre jut, hogy túl sok gondolattal a csatornák bizony nemigen babrálják a közönséget. Az RTL Klubtól éppen amiatt jöttem el, mert csak hitegettek azzal, hogy valamikor csinálhatok egy komolyabb programot is. Természetesen a TV 2-nél is elsősorban mint showmant vettek számításba, de egy személyes ok - édesanyám halála - ezúttal megengedővé tette a vezetőséget. Csupán arra kértek, hogy Az én mozim mellett találjak ki valami olyan műsort is, ami illik a csatorna profiljába. Így született meg a Gyerekszáj ötlete, ami kezdetben offenzív vezérigazgatói kétkedésbe ütközött, de az a képlet, hogy két különböző karakterű Friderikusz-produkció készül - a Gyerekszáj és Az én mozim -, végül mégis szerződéses keretet nyert.
MN: A Gyerekszáj nagyon sikeres műsor lett, esténként hárommillióan nézik, Az én mozim viszont el sem kezdődött. Mi a késés oka?
FS: Már július végén elkezdtük forgatni a bele való filmeket, mivel eredetileg - a szerződés szerint - szeptember elején lett volna az első adás. Erre azzal az indokkal nem került sor, hogy jön az olimpia, ne menjünk ezzel szembe. O. K., megegyeztünk az október 2-i indulásban, úgyhogy a műsor beharangozóját, a teljes PR-kampányt erre az időpontra alapozva készítettük elő. Újságcikkek, tévé- és rádióinterjúk tucatjai, imidzsfilmek készültek, kollégáim két hónapos munkája volt benne, és magam is sokat tettem azért, hogy Az én mozimat különleges odafigyeléssel készítsük elő, mivel mégiscsak egy, a kereskedelmi televíziózástól ez idő szerint idegen produkcióról van szó, tehát ahhoz, hogy ne bukjon meg, be kellett vetni apait-anyait, akárcsak egy kezdőnek. Ehhez képest a nyomdából - ahol az egyik tévéújságot nyomták - értesültem arról, hogy Az én mozim nincs is benne a TV 2 október 2-i műsortervében. Miközben napra pontosan egy héttel korábban magától a TV 2 vezérigazgatójától kaptam egy levelet arról, hogy október 2-án indul a műsor, még a pontos adáskezdés időpontja is ott szerepelt a levélben. Akkor azért elgondolkodtam, hogy kellek-e még ezeknek; hogy szükség van-e egyáltalán erre az egészre; hogy van-e nekem még helyem ebben a jórészt gügyibügyi, kapkodó, csakis tisztán kereskedelmi szempontokat szem előtt tartó televíziózásban.
MN: Mégis úgy fest a dolog, hogy október 16-án elkezdődik a műsor.
FS: Jövő május végéig, huszonöt adásra szól a szerződésem a TV 2-vel, ami azt is jelenti, hogy - az eredeti kezdést figyelembe véve - eddig már hat adás maradt el. Mégis bízom benne, hogy a TV 2 vezetőinek azért eszébe jut, hogy én az RTL-től is eléggé drasztikus módon távoztam. És most, idén januárban a Szubjektív is úgy ért véget, hogy gyakorlatilag azzal akarták megölni a műsort (és meg is ölték), hogy hétfőn, késő éjszakai időpontra tették volna át, ha hagyom. De nem hagytam, ezért az érvényes szerződés ellenére levették a műsort. A szakítás főpróbája - az én olvasatomban - a TV 2-vel is már megtörtént.
MN: Most meddig tart a türelem?
FS: Az a helyzet, hogy azért sokkal több szállal kötődöm a TV 2-höz, mint a jóval dilettánsabb RTL Klubhoz. Minden negatívum ellenére ennek a csatornának a stratégiája, vezetőinek a televíziózásról vallott nézetei - ha mindez nem is mindig látszik a műsorokon - sokkal közelebb állnak hozzám. De legyünk kicsit igazságosabbak! Ez a televízió is valakiké, méghozzá olyanoké, akik 8-10 milliárd forintot tettek bele. Úgy gondolom, egy olyan jogbizonytalan országban, mint a mienk, ehhez őrületes bátorság kellett, és én megértem, hogy a tulajdonosok - bármi áron - minél hamarabb szeretnék viszontlátni a pénzüket. Nekem is van egypár vállalkozásom, ismerem a magyar specialitásokat, úgyhogy - akármennyire skizofrén is a helyzetem - tudok az ő fejükkel gondolkodni. Tudom, hogy a tulajdonosokat abszolúte nem érdekli, mit is akar ez a Friderikusz nevű gyerek. ´k kizárólag attól boldogok, ha csönget a pénztárgép. Csakhogy műsorkészítőként én mégis csak magamért vagyok felelős, és úgy gondolom, húszéves pályafutásom és kézlegyintéssel talán nem elintézhető nézettségi statisztikáim alapján előtérbe tolhatom a saját szempontjaimat, ami reményeim szerint a tévénézők ízléséhez, érdeklődéséhez is sokkal közelebb van.
MN: Miért nem a Magyar Televíziónak ajánlotta fel Az én mozimat? Sokan úgy gondolják, hogy a kultúrmissziót ott kell megvalósítani.
FS: Ez valóban így volna, ha a Magyar Televízió televízióként és nem - mint manapság - többnyire a politika céltáblájaként működne.
MN: Nem is tárgyalt velük?
FS: Ez egy érdekes és korunkra igencsak jellemző történet. Nem sokkal kinevezése után megkeresett Szabó László Zsolt, az MTV elnöke, rendszeresen beszélgettünk, aztán januárban előállt azzal az ötlettel, hogy szeretné növelni a Magyar Televízió nézettségét. Mit mondjak, jó oka volt erre. Egy ebéd során megosztottam vele azt a titkos felismerésemet, hogy erre csak akkor van esély, ha a manapság legnézettebb, leginkább meghatározó tévés személyiségeket egyszerre, már-már offenzív módon leszerződteti, és főműsoridőben nekik adja a képernyőt. Név szerint Kepes Andrisra, Frei Tamásra, Fábryra meg magamra gondoltam. Eleinte nem is tűnt reménytelennek a dolog. Mi négyen a tévéelnökkel és egy kollégájával márciusban titkos tárgyalásokat folytattunk konspiratív körülmények, már-már az illegalitás keretei között: egyikünk lakásán találkozgattunk. Négyen elkészítettünk egy afféle tételsort, amely tartalmazza, hogy mi mindent kell a Magyar Televíziónak vállalnia-teljesítenie ahhoz, hogy mi oda egyszerre belépjünk. Meglepetésünkre az első alkalommal Szabó László Zsolt kinyilvánította, hogy minden teljesíthető, sőt külön gesztusként mindannyiunknak átadott egy máig őrzött, névre szóló írásos előszerződést is. Egy héttel később aztán újra találkoztunk, és akkor már érezhető volt valamiféle tétovaság a részéről. Bár nem mondta el, de kerülő úton megtudtam, hogy konzultált bizonyos személyekkel. Például azzal a Magyar Televízióban manapság tucatnyi műsort készítő emberrel, aki mellesleg a hatalom legfelső körével közvetlen kapcsolatban van. Hogy mást ne mondjak: ez az ember - egy fura véletlen folytán - a miniszterelnök kommunikációs tanácsadója, akinek cége mellesleg manapság a legtöbb tévéműsort készíti az MTV-nek.
MN: Neki miért lenne baj, ha növekedne a Magyar Televízió nézettsége?
FS: Az az ő műsorainak maga a végzet. Ugyanis arról van szó, hogy ennek az embernek meg az ő vállalatának gyakorlatilag kiadták hitbizományba a főműsoridős sávot, sőt ez az úr szabja meg azt is szegény tévéelnöknek, hogy az MTV-nek mennyi pénzért kell megvennie az ő műsorait, és hogy a legjobb időpontokban kell ezeket sugározni. Nyilvánvalóan ő gyorsan felismerte, hogy ha mi négyen betesszük oda a lábunkat, akkor ő és programjai egymás után ki fognak szorulni, hiszen ezek legjobb esetben is 3-4-5 százalékos nézettséggel zizegnek, ami - nézzünk egymás szemébe! - valójában tűrhetetlenül alacsony nézettség. Olyan sok millió forintért különösen tűrhetetlen.
MN: Mégis, mit mondott önöknek Szabó László Zsolt?
FS: A második találkozás alkalmával úgy tűnt, hogy bár kissé, de visszatáncolt, ám még nem mondott határozott nemet. A harmadik találkozóra viszont már nem jött el, csak egy levelet küldött, amelyben közölte, hogy ez idő szerint nem alkalmasak a körülmények arra, hogy mi a Magyar Televízióban műsort készítsünk.
MN: Igaz, mostanában komolyabb műsorok foglalkoztatják, de ennek ellenére sokak számára ön azért mégis inkább szélsőséges showman. Egy sztármentes ország sztárja, aki limuzinon közlekedik, és megközelíthetetlen. Nem irritálja az embereket?
FS: Azt szoktam mondani, hogy tessék az én életemet velem együtt végigcsinálni. Nemrégiben egy fiatalember provokált hasonló kérdéssel, csak sokkal szigorúbban. Neki azt ajánlottam, egy hónapot dolgozzon mellettem, és ha végigcsinálja, az akkori jövedelme négyszeresét kapja meg tőlem. Nem egészen öt nap után adta fel, pedig huszonöt vagy huszonhat éves az illető. Úgyhogy egyáltalán nem kényelmes élet az enyém, nekem minden napom reggel héttől éjjel kettőig ki van centizve, ötpercekre beosztva. Lehet, hogy limuzin száguld velem egyik helyszínről a másikra, de közben olyan az életem, hogy ülök egy sötét szobában, és folyamatosan csapkodom magam egy láthatatlan, de nagyon is valóságos ostorral. A kérdés csupán az, hogy mindezt miért. Erre viszont ma még nem tudok pontosan felelni. Valami racionálisan megmagyarázhatatlan lendület visz előre, bár azt nem tudom, pontosan hová és mi célból.
MN: Egy kritikusa szerint ön dr. Jekyll és Mr. Hyde: Pulitzer-díjas riporter és harsány bohóc.
FS: Az ember már csak ilyen, bizony hangulataiban sem egyforma. Végtelenül unalmasnak tartom, ha valaki pusztán csak egy műfajhoz kötődik, élete csak egy irányban terelődik. Ez engem valahogy nem szórakoztat. Annak idején a show-t ugyanúgy teljes erőbedobással csináltam, mint a komoly műsoraimat, és kijelenthetem, mindkét arcom százszázalékosan tiszta, őszinte dolog volt. Tudom, hogy ez a kettősség nem jellemző a média világára, de én mindig úgy gondoltam, hogy számomra a televízió elsősorban arra alkalmas eszköz, hogy összeegyeztessem álmaimat a lehetőségekkel. Sohasem kényszerített senki erre vagy arra, mindig azért tettem azt, amit tettem, mert jól érzem magam a bőrömben. És lám, mindvégig azzal a luxussal éltem, hogy azt csináltam, amit szerettem csinálni. A Friderikusz Show például sohasem készült csupán azért, mert milliók nézték, mert sok pénz volt benne, vagy mert engem roppant mód népszerűsített, hanem mert - vessen meg érte! - egyszerűen kedvem telt benne. És velem együtt négy-öt millió embernek ugyanígy. Egyébként érdekes, hogy mostanában mintha kezdene valamiféle legendává válni ez a műsor, noha a korabeli kritikák nem győzték szapulni.
MN: Nem lehetséges, hogy azért kezd legendává válni a Friderikusz Show, mert abban például valódi világsztárok szerepeltek, míg a későbbi, már a kereskedelmi tévékben bemutatott hasonló jellegű produkciók sokkal szerényebbek voltak?
FS: A műsor történetének kezdetén még nem volt piac a televíziózásban, a Friderikusz Show-ban például irdatlan mennyiségű emelt díjas reklámot lehetett eladni. Volt olyan show, amelyen a tiszta reklámbevétel nettó 117 millió forint volt a Magyar Televízió számára. Ez olyan tetemes összegnek számított, hogy ebből gondolkodás nélkül ki tudták fizetni mondjuk Cindy Crawfordnak a 120 ezer dollárt. De azzal, hogy piacosodott a televíziózás, a reklámbevétel is osztódott, és ami akkor egy helyre került, az most legalább háromfelé. Érthető, hogy a Meglepő és mulatságos vagy az Osztálytalálkozó elkészítésére már kevesebb pénz jutott, mint 1997-ben a Friderikusz Show-ra.
MN: De ezek már licencműsorok voltak, és érezhető volt, hogy kevesebb pénzből készültek.
FS: A világsztárok hiányán kívül nem éreztem ezeket a műsorokat olcsóbbaknak, azt pedig végképp nem értem, miért baj a licenc, ha egyszer beválik a koncepció. Ez is hú, de magyaros megközelítés! Különben meg úgy érzem, ezek a produkciók legalább annyira szórakoztatók voltak, mint a Friderikusz Show, csak más volt a felállás, például nem én álltam az előtérben.
MN: Mi a véleménye a jelenleg futó televíziós show-műsorokról?
FS: Lesújtó, hiszen itt már rég nincs mérce vagy értékrend, a szakismeret hiányáról nem is szólva. Amire én voksolnék, az legfeljebb a Fábry-féle Showder, még akkor is, ha úgy gondolom, Fábrynak sokkal jobban állna egy one man show, tehát egy olyan produkció, amelyben egyedül lenne a színpadon, és mondhatná a magáét. Meggyőződésem, hogy a magyar humoristák között nincsen nála eredetibb humorú, improvizatívabb személyiség, még ha helyenként olcsó eszközökkel is manipulál, pisi, kaki, cigány, buzi stb.
MN: És a többiek? A fiatalok?
FS: Azt hiszem, többségük afféle cilinderből előrángatott nyúl, akiket nagyon hamar elhasználnak a televíziók. Ezek a fiatalemberek ugyanis nincsenek kiképezve, legfeljebb egy bemondói szerepkört tanultak meg - leginkább súgógép segítségével. Jó példa erre a Fókusz műsorvezetőinek két adás után megszűnt Magasfeszültség című műsora, amelyet én csak nagy égésként szoktam a szakma egyik iskolapéldájaként emlegetni. Ebben valóban riporteri feladatot kaptak az eddig csak gépről olvasó műsorvezetők, élőszerűen kellett volna ütköztetniük egy adott témában az ellentétes véleményeket. Már mindjárt az első műsor csak úgy kerülhetett a képernyőre, hogy az adás után a műsorvezetőknek fel kellett olvasniuk egy a vita résztvevői által aláírt tiltakozó levelet. Vagyis nyilvánosan vagy hat oldalon át lettek megszégyenítve. Kerek perec kiállítottak róluk a nagy nyilvánosságnak szánt pályaalkalmatlansági bizonyítványt. Mindez csupán azért történhetett meg, mert szerencsétlenek nem voltak elég gyanakvók, és elhitték, hogy ők már tudják a szakma minimumát. Igazából persze ezek a fiatal emberek nem tehettek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek, a felelősség elsősorban azoké, akik képernyőre varázsolták őket.
MN: Ha most lenne fiatal, nem vállalna el ilyen csábító feladatot?
FS: Annak idején úgy kezdtem a pályát, hogy öt évig a hírszerkesztőség homályában ültem, és - a szakmám iránti alázattól vezérelve - tanultam mesterségem alapját: a hírírást. Mostani fiatalként 25-26 éves koromra azért feltétlenül lenne annyi eszem, hogy belássam: ez a szakma sem megy másképp, csak lépcsőfokról lépcsőfokra. Úgy gondolom, a kivikszelt arcú ifjak helyében átlátnék a szitán, különösen, mert belátnám azt, ami voltaképpen gyakorlat a kereskedelmi tévéknél, hogy tudniillik mindenki mindenkivel felváltható vagy lecserélhető. Egy esetben nem: ha védi az illetőt a profizmus, amivé csak hosszú évek alatt lehet válni. Tudok például olyan közelmúltbeli esetről, amikor nem is közölték az illető műsorvezetővel, hogy vége, úgy vették le a képernyőről, hogy egyszerűen már nem osztották be. Ilyen könnyen el tudnak bánni bárkivel. És senki sem fogja elkerülni a sorsát, ha önkritikátlanul hisz a két-három évre szóló szemfényvesztésnek.
MN: Mindaz, amit elmondott, valahogy azt sugallja, hogy a hazai televíziózás egy menthetetlen, reménytelen dolog kereskedelmi és közszolgálati értelemben egyaránt.
FS: ´szintén szólva minden fájdalom nélkül kiszállnék az egészből, ha nem lenne bennem az, hogy felelős vagyok azért a 80-100 emberért, akik velem dolgoznak, akiket az egész kalandba belerántottam. Végül is a megfelelő anyagi hátterem megvan, de mit csinálnának ők? Tehát éppen az fegyelmez, hogy felelős vagyok a munkatársaimért, már csak azért is, mert elhitettem velük, hogy ez az egész egy jó dolog, érdemes csinálni. Még ha a jelen helyzet ezt nem támasztja is alá, azért bízom abban, hogy az idő engem fog igazolni. Remélem, hogy a hazai televíziózásban, ha lassan is, de megváltozik a helyzet. A kapitalisták majd megnyugszanak, és egy idő után már nem a befektetett nyolc-tíz milliárd forintjukat kell visszaremélniük, mert már húzós profitjaik lesznek. Talán akkor majd higgadtabbak és szakmailag körültekintőbbek lesznek, és végül minden és mindenki a helyére kerül. Hogy velem mi lesz, azt persze nem tudhatom. Lehet, hogy lecövekelek Az én mozimnál vagy egy ehhez hasonló komolyabb műsornál, de az is lehet, hogy egyszer ismét csinálok egy világra szóló show-t, amit például már a Marsról fogunk közvetíteni. Alább nem adom.
Legát Tibor
