A szemléltetésre kiválasztott pályázatot Maróth Miklós klasszika-filológus, arabista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem intézetvezetője, az MTA frissen újraválasztott társadalomtudományi alelnöke - tehát a legmagasabb akadémiai pozíciót betöltő magyar bölcsész - nyújtotta be. A professzor és munkatársai 2003 és 2006 között kutatták az arab prózairodalom kezdeteit (ekkor Maróth az Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztályának alelnöke volt), azt bizonyítandó, hogy az, szemben a tudományos közvélekedéssel, "görög hatásra jött létre". Az ambiciózus, bő 41 millió forint közpénzzel támogatott projekt zárójelentésében, a pályázatot lebonyolító Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) honlapján azonban mindössze három közlemény szerepel a hároméves munka eredményeként. Kettőt maga Maróth jegyez; az egyik az akadémiai székfoglaló előadása. A harmadik, ötoldalas közlemény Csízy Katalin munkája, akit azonban nem találunk a projekt résztvevői között. Maróthot kivéve a projekt résztvevői egyetlen írást sem jegyeznek.
Segítő szándék
A kurta-furcsa publikációs jegyzéket az általunk megkeresett Maróth Miklós szerint magyarázza-kiegészíti a honlapon szintén fellelhető szöveges beszámoló, amelyből kiderül: több könyv és néhány egyéb publikáció is elkészült, csak "a pályázat elszámolását készítő adminisztrátor a végső elszámolás bibliográfiájába nem ezeket az adatokat, hanem egy korábbi év részelszámolásának bibliográfiai adatait töltötte föl". E magyarázatot gyengíti, hogy a három tételből álló lista cikkei nem ugyanabból az évből valók: kettő 2004-es, egy pedig 2006-os, de kétségtelen, hogy a másik dokumentum jóval több publikációval igazolja a 41 milliós összeg eredményes felhasználását. Elsősorban két akkori doktori hallgató, Csízy Katalin és Fodor Nóra disszertációjára hivatkozik a szöveg, amelyek csak nagyon közvetetten kapcsolódnak az arab prózairodalom kezdeteihez, de a projekt címét adó, igencsak tág horizontú kutatási tervbe ("kori stilisztika és retorika) beleférnek. Maróth válaszában meg is jegyzi, hogy "manapság a pályakezdő fiatalok helyzete annyira nehéz, hogy az idősebbek pályázataikban elsősorban a pályakezdő, állástalan, ámde tehetséges egykori tanítványaikat igyekeznek pályára segíteni. Sőt, gyakran inkább a fiatalok érdekében pályáznak, mint saját kutatási céljaik megvalósításáért." Ez a vallomás is rávilágít a terület legsúlyosabb problémájára: a kutatási pályázati pénzeket lényegében nem lehet arra elkölteni, ami voltaképpeni céljuk lenne, kutatás helyett részben az erősen alulfinanszírozott rendszer működési költségeit (például a fiatal kutatók megélhetésének fedezetét) pótolják velük. Márpedig ha a pénzt nem csak arra költik, amire való, akkor állandósul az átláthatatlanság. (Érthetetlen, hogy Maróth, aki saját bevallása szerint is kénytelen volt szembesülni mindezzel, miért nem szólalt meg a hasonló problémákkal küszködő kollégái védelmében.) A szóban forgó fiatalok nevét, mint Maróthtól megtudtuk, azért nem találjuk a pályázat résztvevői közt, mert csak később csatlakoztak a munkához: "Mivel műhely létrehozása volt a cél, a pályázatot az öregekkel indítottuk, akikhez folyamatosan vettük hozzá a fiatalokat. Ezek utólagos belépése a pályázatokba meglehetősen könnyű: pusztán egy levelet kell írni az OTKA elnökének, és engedélyeztetni az illető utólagos fölvételét. Természetesen az utólagosan fölvettek nem jelennek meg az induláskor kitöltött adatlapokon." Az idős, elismert kutatók pedig azért nem készítettek önálló publikációkat Maróth beszámolója szerint, mert az ő feladatuk, a műhelymunka szellemében, az adatlapon nem látható pályakezdő kollégáik orientálása volt.
Így sem érthető egészen, miért csak utólag csatlakozott az összes fiatal, ha a pályázat célja éppen az ő szakmai-anyagi segítésük, pályára állításuk volt. Egy, a terepet jól ismerő forrásunk szerint célszerű minél több, minél ismertebb név részvételével pályázni, mert ez, mintegy a magas szintű szakmaiság garanciájaként, növeli a siker esélyét (bár az OTKA működtet egy olyan, nagy összegű pályázattípust is, amelynek keretében fiatal kutatók alakíthatnak önálló kutatócsoportot). Ha így van, akkor a követhetetlen utólagos mozgások, az, hogy megint csak a valódi cél "elrejtésével" kell pályázni, és menet közben, a nyilvánosság számára lényegében követhetetlen módon kell átalakítani a résztvevők csapatát, még kuszábbá teszik a közpénzek felhasználását. Amennyiben valóban "csak egy levél" kell ahhoz, hogy valaki utólag válhasson egy projekt résztvevőjévé, és teljesítményét el lehessen számolni a kutatás eredményeként, semmi garancia nincsen arra, hogy nem csak a nevét és a pályázattól teljesen független munkáját kölcsönzi az elszámoláshoz annak érdekében, hogy adminisztrációs szempontból "lepapírozhatóvá" váljon a pénz elköltése.
A Csízy Katalin melletti másik fiatal, Fodor Nóra 2004-ben védte meg Heidelbergben az elszámolásban hangsúlyosan hivatkozott disz-szertációját, noha a 2003-as kezdetű projekthez csak annak indulása után csatlakozott. Túl sok köze a pályázatnak tehát nem lehetett Fodor kutatásához, azt leszámítva, hogy a projektpénzből - utólag - hozzájárultak a munka kiadásához. Fodor már végzése évétől, 1998-tól tanársegéd, a pályázat idején, 2004 és 2006 közt adjunktus volt a Pázmányon, vagyis egyáltalán nem a pályázat segítette őt, inkább ő segítette ki disszertációjával a pályázatot, nem is részesült semmilyen kifizetésben. Arra a kérdésre, létesítettek-e álláshelyeket a pályázat alatt, Maróth professzor nem adott egyértelmű választ, csak annyit jegyzett meg, hogy a technikai segédszemélyzet mellett a "fiatal, állástalan pályakezdőket" "díjazták". (A pénzügyi beszámolók nem nyilvánosak.) Ez inkább alkalmi megbízásokat, külső szerződéses foglalkoztatást sejtet, noha az a program, amelyre Maróth pályázott, az OTKA-iroda tájékoztatása szerint kimondottan "tudományos műhelyek létrehozását segítette elő, fiatal kutatók alkalmazással történő bevonásával". A pályázat két álláshely létesítését ígérte, és három fiatal részére történtek kifizetések, ezek közül kettő semmilyen publikációval nem járult hozzá a projekt sikeréhez. Csízy Katalin pedig a pályázat első két évében megélhetést biztosító német, majd osztrák ösztöndíjakat kapott. Vagyis azok, akik kaptak pénzt, többnyire nem produkáltak semmilyen tudományos teljesítményt, annak pedig, akinek felhasználták hivatkozásként a munkáját, jóformán semmi dolga sem volt a pályázattal.
Lehetetlen helyzet
A filozófuspályázatok kapcsán született vádak és feljelentések első számú indoka az volt, hogy olyan emberek, akik a filozófia műveléséért kapják a fizetésüket, további pénzeket is felvettek ugyanezért. Maróth az ókori retorikáról szóló egyetemi jegyzetet is elszámolt, noha minden további nélkül gondolhatnánk, hogy ilyesmi előállítása pályázattól függetlenül is munkaköri kötelessége minden egyetemi oktatónak. Pedig az ilyesfajta fölvetések értelmetlenek: minden tudós és műhely saját tudományos tevékenységének elősegítésére pályázik, annak a munkának az előmozdítására, amelyet amúgy is végez.
Maróth a pályázat benyújtásakor és - egyedüliként - elbírálásakor is tagja volt az ókortudományi szakzsűrinek, és mindkét esetben tag volt még rajta kívül a pályázat egy-egy hivatalos résztvevője is. Erre a különösen az ókortudományhoz hasonlóan kis szakmákban elkerülhetetlen esetre az OTKA összeférhetetlenségi szabályai megtiltják a részvételt a döntéshozatalban; Maróth, mint írja, a megítélés évében távol is maradt az ülésektől. Ugyanakkor az elbíráláskor szerinte nem kellett így tennie, mert "a pályázatok értékelésében a szakzsűri nem vesz részt". Az OTKA Irodától ennek az ellenkezőjét tudtuk meg: a kijelölt külső szakértő véleménye alapján a zsűrik feladata az évente beküldött szakmai részjelentések ellenőrzése, jóváhagyása és a szakmai zárójelentés, valamint a projekteket lezáró független szakértői értékelés megtárgyalása; ezért ha bármely tag érintett, az természetesen köteles távol maradni.
E meglehetősen rendhagyó, szinte követhetetlen sorsú pályázat valószínűleg nem kirívó a brutálisan forráshiányos szisztémában. A trükközés kényszere pedig - amely alól még a rendkívül befolyásos, komoly formális és informális hatalommal rendelkező akadémikus sem tudott kibújni - a tudományt kiszolgáltatja a politikának, zsarolhatóvá teszi. Ezért is különösen riasztóak a további tervezett forráskivonások: az Akadémia tervezett átalakítása (amely a pletykák szerint első lépésben arra biztosan jó lesz, hogy komoly leépítéseknek lehet hivatkozási alapja), továbbá a már megkezdődött egyetemi elbocsátások, az erőteljes kapacitáscsökkentés (különösen a Maróth által is művelt bölcsészettudományok területén). A még további spórolás vagy a teljes leépülést hozza magával, vagy a további, még teljesebb kiszolgáltatottságot; esetleg a kettő sajátos kombinációját.
