A szabadon választott Országgyűlés abban is különbözik a pártállamitól, hogy a képviselők foglalkozásszerűen végzik tevékenységüket. Bármilyen furcsa, 1990-ben ez eléggé felkészületlenül ért mindenkit. "Talán furcsa, de ezzel a kérdéssel korábban senki nem foglalkozott. Amikor 1990 májusában összeült a parlament, valójában akkor döbbentünk rá, hogy hamar ki kell találni valamit, hiszen sokan otthagyták addigi munkahelyüket. És egy sor más kérdést is rendezni kellett a személyükkel kapcsolatban. Nekem természetesnek tűnt, de Kutrucz Katalin is támogatta, hogy válasszuk ketté, és külön-külön törvény szóljon az országgyűlési képviselők jogállásáról, illetve javadalmazásáról. Utóbbinál
sürgősen kellett lépni,
hogy a képviselőket ne a rokonságuk tartsa el, hanem júniusban már kaphassanak valamilyen honoráriumot. Ezért született először egy országgyűlési határozat, amely alapja lett a néhány héttel később hatályba lépett törvényszövegnek" - emlékezik vissza a szabályozás egyik kidolgozója, az akkor MDF-es (később magyar piacpárti) Balás István.
Az Országgyűlés alkotmányügyi grémiuma albizottságot hozott létre a szabályozás kidolgozására. Kutrucz Katalin többedmagával főleg a jogállással foglalkozott, Balás Istvánnak a "lóvétörvénynek" becézett javadalmazási rendszer kimunkálása jutott. Szakértői hátterük nem volt. A minisztériumi apparátusok tapasztalt vezető szakemberei és a más hivatalokban dolgozók jó része az első szabad választások előtti hetekben "elmenekült" az államigazgatásból. Balás István segítségéül maga mellé hívta a fideszes Áder Jánost, amin az érintett kissé csodálkozott. "János, jössz és kész - közölte vele Balás. - Ritkán szólt, de akkor telibe talált" - jellemzi Áder tevékenységét.
A 42/1990-es, május 18-án elfogadott, deklaráltan ideiglenes megoldás a havi tiszteletdíjat a miniszteri illetmény ötven százalékában határozta meg. 1990-ben ez a "félpénz" valamivel több mint harmincezer forint volt. Ehhez járultak a pótdíjak: a legmagasabb (180 százalékos) a házelnöknek (ma ezt más jogszabály rendezi), a legalacsonyabb (20 százalékos) a jegyzőnek. Bizottsági tagságért 40 százalék pluszt fizettek, de legfeljebb kettőért. Manapság is csak kettőt lehet pénzért vállalni, az első pótléka 70 százalék, a másodiké 20. A költségtérítésről így rendelkezett az 1990-es országgyűlési határozat: "A képviselő havonta tiszteletdíja alapösszegének harminc százalékáig terjedő költségtérítési átalányra, valamint képviselői tevékenységével összefüggő igazolt szállásköltsége megtérítésére jogosult." Ezenkívül "a közforgalmú tömegközlekedési eszközöket" ingyen használhatták a képviselők - ezt tavaly megszüntette az Országgyűlés. A szabályozás nem mulasztotta el megemlíteni, hogy "az Országgyűlés Hivatala egészségügyi szolgálatot biztosít" számukra.
Az 1990. július 1-jén hatályba lépett törvény "az országgyűlési képviselők tiszteletdíjáról, költségtérítéséről és kedvezményeiről" számottevő tapasztalatok nélkül, íróasztal mellett végzett előzetes elemzés alapján pontosította, illetve bővítette az addigi, egy A/4-es oldalnyi szövegterjedelmet alig meghaladó szabályozást. Struktúrája lényegileg változatlan. "A váza az egésznek nem változott, csak más hússal van kirakva" - szemlélteti a helyzetet Kutrucz Katalin.
Az 1990 májusában ideiglenesen megállapított összegek július elsejére kissé feljebb kúsztak. Például a bizottságok elnökei a fix honorárium duplájára tarthattak igényt (ez most húsz százalékkal több), a frakcióvezetők százhúsz százalékra (most is). A pótdíjazás emelkedésének legfőbb nyertesei az Országgyűlés jegyzői lettek, akiket 20 helyett 70 százalék illetett meg e címen (jelenleg is így van.) Az igazítás jogosnak látszik, hiszen az a munkaterhelést figyelembe véve történt. Mint ahogyan az is, hogy az alkotmányügyi (továbbá a költségvetési, legújabban pedig az uniós kérdésekkel foglalkozó) grémium tisztségviselői és egyéb tagjai a többi bizottságban munkálkodók számára megállapított pótdíjon túl - jelenleg húszszázaléknyi - repetaösszeget kapnak.
Máig fennmaradt az alapdíj-pótdíj kettőssége, pedig mint Hack Péter, az akkori szabaddemokrata frakció egyik prominense, a törvényszöveget gondozók egyike megjegyzi, ez jószerivel magyar specialitás. "Kétféle képviselő volt: 'főállású' és 'mellékállású'. Aki megtartotta korábbi foglalkozását, többnyire nem is nagyon törekedett arra, hogy bizottsági tag legyen, pláne kettőben. Másfelől viszont az ezért járó pótdíj honoráriumkiegészítés volt azoknak, akik 'főállású' képviselőkként dolgoztak." (Az SZDSZ-es Gusztos Péter minapi javaslata főállásúvá tenné az összes képviselőt.) Tény ugyanakkor az is, hogy 1990-ben a 40 vagy akár 80 százalék pótjövedelem adott esetben még mindig jóval kevesebb volt az ugyanezen idő alatt a civil szféra több szegmensében megszerezhető keresménynél. A hétfő-keddi plenáris ülés után következő két bizottsági nap (ami a grémiumokban nem dolgozóknak szabad maradhatott) akkoriban különösen sok munkát adott, sőt üléseztek egyes bizottságok a plenáris ülés szüneteiben is. Másfelől viszont az összes frakció abban volt érdekelt, hogy minél nagyobb létszámú bizottságok alakuljanak, "holott igazán hatékony munkát legfeljebb hét-kilenc ember tud együtt végezni" - mondta Hack. A sok azonban gyakorta kevés volt: "Nemegyszer hihetetlenül nehéz volt megteremteni a határozatképességet egy-egy bizottságban." Ezért idővel bevezették a helyettesítés intézményét. (Egyik képviselő megbízhatja a másikat, hogy helyette is szavazzon a bizottságban.) Praktikusnak látszott, mégis arra ösztönzött egyeseket, hogy még kevesebbet legyenek jelen, s ilyen esetekben a ténylegesen végzett munka és a fizetség nem állt arányban egymással.
Az alapdíj számítási módját változatlanul hagyta az 1990-es második, immár törvényi szabályozás, de a köztisztviselői illetményalaphoz viszonyította: annak a hatszorosa.
Az elv
az volt, hogy legyen valamilyen másutt rögzített kiindulópontja a törvényhozók honoráriumának, már csak azért is, hogy ne lehessen róla azt mondani, mindentől és mindenkitől függetlenül állapítják meg. Ezzel nem is lett volna baj, véli Hack Péter, csakhogy a juttatások mértékének növekedése időközben az adómentes költségátalány emelése felé tolódott. Ami abból megmarad, az tiszta jövedelem.
Amikor 1990-ben a képviselők jogállásáról, illetve javadalmazásáról gondolkodtak a törvény kidolgozói, mindenekelőtt a parlamentarizmus szakszerű és méltányos működésének kereteit gondolták végig. A kedvezmények, költségek dolgában is ily módon igyekeztek "végigzongorázni" a szempontokat, olykor nagyon is gyakorlatias módon. Az például kézenfekvő volt - és a szocializmusból átöröklődött -, hogy a képviselők ingyen tömegközlekedjenek. Ám azt is figyelembe kellett venni - emeli fel ujját Balás István -, hogy akkoriban nemegyszer éjszakába nyúltak a bizottsági ülések. "És melyik vonat jár akkor?" - szögezi nekünk. Hányan mennek egy autóval, ki hol száll ki, kell-e kitérőket tennie a mondjuk Miskolcra igyekvőnek, ha a többi borsodi képviselőtársát is ő fuvarozza. Avagy hazamennek-e egyáltalán, ha másnap ismét a parlamentben kell lenniük? Akkor hol alszanak? Hotelben, rokonnál? Olcsóbb-e lakást bérelni vagy alkalmanként szállodába menni? Mennyiért? És így tovább. Arra jutottak, legyen költségátalány-térítés, de legyen külön egy limitált szállásköltség-térítés (a budapesti "lakhatás" összegét viszont igazolni kellett) azoknak, akik nem a fővárosban élnek.
Már az országgyűlési határozat helyére lépett törvényben differenciálták az átalány mértékét, számításba véve azt is, ki milyen messziről, messzire jön-megy. Ugyanakkor - mint Balás István szavaiból is kitűnt - a közkeletű értelmezéssel szemben az átalány nem csupán az üzemanyagköltséget fog-lalja magában, még ha az annak egyik fő tényezője is. Mostanság megfontolás tárgyát képezi, nem kellene-e erről tételes számlát benyújtani. (Ámbár ez újabb ellentmondást is szülhet, hiszen minden autó fogyasztása más és más. Olykor a pazarlást, a kivagyiságot is a köz fizetné meg.)
Az ezredforduló táján igencsak megemelkedett a képviselők költségtérítés-átalánya. Részint indokoltan: jelentősen átalakult az infrastruktúra; hogy mást ne mondjunk, megjelent és elterjedt az internet és a mobiltelefon. A stabil vonal használata az Országházból vagy irodaházból mindig ingyenes volt (elméletileg persze csak a képviselői tevékenységhez tapasztható hívások), ám a mobilszámlát alapvetően ma is a képviselő fizeti. (Korábban az is vívmánynak számított, ha egy-egy képviselő közületi vonalat kapott közfeladataira tekintettel. Ma már ezt is tartalmazza a javadalmazásukról szóló törvény - ha kéri, kaphat, a bekötést az Országgyűlés fizeti, a beszélgetéseket a képviselő.) Így hát a költségátalányt emelte a parlament, noha nem csupán emiatt, hanem azért is, mert az autó lett a képviselők fő közlekedési eszköze. A rendszerváltás környékén sok képviselő gyalog járt, vonatozott (Kutrucz Katalinnak például Polski Fiatja, Balás Istvánnak Trabantja volt 1990-ben, Hack Péternek az sem), az utóbbi esztendőkben viszont már zsúfolt a Kossuth téri parkoló.
2003. január elseje óta a szállásköltséget sem kell igazolni. Felső limitje sincs már ennek, hanem fix összeg, amit akkor is megkap az arra jogosult - vagy önmagát annak tekintő - képviselő, ha ingyen vagy jóval olcsóbban lakik, esetleg mindennap hazamegy aludni, mondjuk Pest megyei lakásába. Az év elejei botrány nyomán kibontakozott szocialista javaslat szerint a főváros ötven kilométeres körzetéből bejáró képviselőt ne illessen meg szálláspénz. Felvetődik azonban, hogy ez esetben a kilométerhatárhoz tartozó költségátalány-mértéket kell-e emelni, vagy sem.
A besorolásnál az egyéni képviselőnél a választókerület székhelyét, a területi listáról megválasztottnál a megyeszékhelyet, az országos listáról bekerültnél a nyilatkozata szerinti állandó lakóhelyét kell figyelembe venni - alapesetben. Tudniillik az a képviselő, akinek lakóhelye - szintén saját közlése szerint - "nem egyéni választókerületében vagy abban a megyében van, ahol területi listán megválasztották, ugyancsak jogosult szállásköltség-térítésre". A törvény ugyanakkor rendkívül szolgálatkész, mivel a "Budapesten lakóhellyel nem rendelkező képviselő részére az Országgyűlés hivatali szervezete - lehetőség szerint - szálláshelyről gondoskodik". Ha a hivatal ezt nem tudja biztosítani, vagy arra a képviselő nem tart igényt, "a költségtérítési átalányon túlmenően a havi alapdíj 50 százalékával megegyező összegű szállásköltség-térítésre jogosult". Nos, jelenleg egyetlen képviselő sem kívánja, hogy fővárosi szállásgondját az Országgyűlés Hivatala oldja meg.
Volt ráció a dolgok ilyetén alakításában. Számlát szerezni a lehető legmagasabb összegről nem egy bonyolult feladat. Igaz, kiállítójának adóznia kellett (volna) a kiadott lakás bérleti díja után, de úgy látszik, megérte. Különösen, ha nem is lakott ott a képviselő, hanem mondjuk valamelyik rokonánál, ingyen. Sőt megesett, hogy a kettő egybe is fonódott. Közszájon forog a parlamentben egy valamikori képviselő esete, aki a feleségével közös tulajdonú fővárosi lakásának a nejére eső tulajdonrészét bérelte, természetesen vidékiként tüntetve fel magát.
1990-ben az akkor még egyébként is maximált, de nem automatikusan felvehető szállásköltség-térítés az akkori tarifákhoz képest egyáltalán nem volt kiugróan magas, körülbelül tizenhat-tizenhétezer forint. Nem volt ritkaság az sem, hogy több képviselő közösen használt egy-egy bérleményt. Kutrucz Katalin és Balás István arra is emlékszik, hogy kezdetben jó néhány képviselőtársuk albérletben lakott Budapesten.
De miért lehet ravaszkodni? Egyebek mellett azért, mert a törvény több helyütt úgy fogalmaz: "nyilatkozata szerint". Ha például a képviselő
"nyilatkozata szerint"
vidéken lakik, hiába tudja szinte mindegyik társa, hogy saját fővárosi lakásában él, mégis kap szállásköltség-térítést is. Ha "nyilatkozata szerint" távolabbról jár Budapestre, mint ahonnan valójában, akkor az aszerinti költségtérítési kategóriába esik. Természetesen ennek a fordítottja is megtörténhet: ha valaki szégyelli felvenni például a neki járó magasabb költségtérítést, mert viszonylag ritkán utazik haza, vagy mondjuk fővárosi élettársa van, nem soroltatja magát az egyébként őt megillető költségátalány-kategóriába.
A "nyilatkozata szerint" formulában a közbizalom testesül meg. Ugyanez a közbizalom nyilvánul meg például a mentelmi jogban és más hasonló, a képviselőt bizonyos tekintetben különleges helyzetbe hozó szabályozásban, közjogi státusában. Más kérdés, hogy a képviselői öntudat is visszaigazolja-e ezt. Van, akinél igen, van, akinél nem.
