Péntek reggel Devecser utcáin csendesen csordogál a vörösiszap, amely múlt hétfőn kora délután árasztotta el a települést az alig öt kilométerre fekvő iszaptározó sérült tízes kazettájából. A reggeli ködszitálásban katonai teherautók között haladunk. A hétfő óta jelen lévő karhatalom az Esterházy-kastély ősfás parkja előtt állította fel logisztikai bázisát. A helybeli óvodásoknak játszótérként, a felnőtteknek pihenőhelyként szolgáló Várkertet is elöntötte a vörös lé. Egy gumicsizmás, fehér overallos nő mentében visszaszól: "Ha újságnak fotóznak, írják meg, a devecseriek nem értik, miért nem folyik itt is olyan flottul a kárelhárítás, mint Kolontáron, amikor pedig ott negyven, Devecserben viszont 280 ház, a város egyharmada vált lakhatatlanná."
A városka utcáin mindenütt csoportba verődött emberek álldogálnak. A Várkerttel szemközti gumijavító műhely előtt két férfi lapátolja ráérősen a sóderrel keveredett iszapot. Áram hétfő óta nincs a környéken, mert a közeli villanypóznát kicsavarta az áradás, és eddig hiába telefonáltak Győrbe, nem érkeztek szerelők. A boltok is zárva - a pénztárgépek sem működnek áram nélkül. A két férfi közül az egyik a gumijavító műhely tulajdonosa. "Sokan álldigálnak, de kevesen lapátolnak" - utal a szinte minden utcasarkon posztoló rendőrökre és a katonai teherautók körül foglalatoskodókra, akik tizenkét órás munkaidőben a katasztrófavédelemmel együtt teljesítenek szolgálatot. Tény, hogy péntek délelőtt még alig van olyan utca, amelyet bárki is megtisztított volna a bokáig érő iszaptól. A szomszéd ház felől érkező nő rögtön védelmébe veszi az egyenruhásokat: "Nagyon nagy szükség van a rendvédelemre" - hozzá már az áradást követő éjszaka betörtek, autóval beálltak az ablaka alá, a polgárőrség csípte nyakon a tolvajokat.
A lapátos férfiakhoz többen is csatlakoznak. Van, aki vörösiszap-pakolást írna fel a tragédiát okozó Mal vezetőinek. A halálos áldozatokon kívül a több sérült közül soknak maradandó égési sérülést okozott a maró lúg. Mint mondják, a riasztás után aránylag hamar elkezdődött a mentés, akit lehetett, a
markológépek lapátján
hoztak ki. Azokat, akik hajlandók voltak levetkőzni, slaggal azonnal lemosták a tűzoltók, de többen, főleg a nők, órákat töltöttek el lúgos vízzel nyakig átázott ruhában. "Ez a város már sosem lesz a régi. Nemcsak az óriásfák tűnnek el a Várkertből, de elmenekül innen a tehetősebb réteg is, a szegények maradnak csak, mert itt normálisan élni sokáig nem lehet" - vázolják az általuk elképzelt jövőt.
A napsütésben a párolgó lúg szaga lassan beeszi magát az ember bőrébe, a száj kiszárad, a szemben erősödik a szúró érzés. A templom előtti padok körül nagy a csoportosulás, akik az átmeneti szálláson éjszakáznak, ide ülnek ki a verőfényes délelőttön. A Devecserben élő romák többsége a Torna-patak melletti, mélyebben fekvő Dankó-telepen lakott: a telepet teljes egészében elöntötte az iszap. Akik nem költöztek el valamelyik szomszéd faluba a rokonokhoz, azok a nap jó részét hétfő óta a szabadban töltik. A nejlonszatyrokkal és ásványvizes palackokkal körbebástyázott csoporttól megtudjuk: a Dankó-telepen az emberek többsége otthon volt hétfőn fél kettő felé, de csak azért menekültek meg, mert egy "nagyon kedves rendőr" körbejárt, hogy mindjárt elönti őket a tározóból kiszabadult lúgos víz. Annyi idejük maradt, hogy fogták a gyerekeket, és futottak velük a város magasabban fekvő utcáiba. Azóta a legtöbben egyszer voltak a házaikban: elég volt egyszer is látni, hogy mindenük odalett.
Bogdán Károly hétfő óta szabadságon van. Ajkára jár dolgozni, de a testvérétől, aki két faluval arrébb lakik, és akihez beköltözött a várandós feleségével, nem jut el járatos busszal a munkahelyére. Ruhát kaptak eleget, de rendes cipője nincs. Autóba ülünk, és megpróbáljuk megközelíteni a Dankó utcai házakat. A patakhoz közeledve egyre mélyebbre süllyedünk az iszapban. A keskeny utcákon konténeres autók hordják az összegyűjtött iszapot, a házak elé kidobált, csatakos bútorokat. Az önkéntesek és a közmunkások, már ahol hozzáférnek, dögszállítókba dobálják az állati tetemeket. A lakók idegesek, azt mondják, a katasztrófavédelmisek nem akarnak lapátolni. Tudják persze, hogy nem ez a feladatuk, de elvárnák az effajta segítséget is. "Nálunk két napig állt derékig a vörös trutyi, szóltam, hogy szivatytyúzni kellene, erre azt mondták, a vörösiszap szétmarja a tűzoltószivattyúkat" - panaszolja egyik alkalmi utasunk.
Most azonban az utakon keresztben fekvő szivattyúkon át döccen az autó, mindenütt teherautók dolgoznak, nem is jutunk el a Dankó utcáig. A barna agyagosra száradt fák között méhkaptár, autóroncs, szerszámok, szekrényajtók. Senki nem tudja, honnan, csak azt, hogy az árral érkeztek a kertbe az idegen holmik. A vörös sártengerben lavírozunk, amikor három, lapáttal felszerelt férfi toppan elénk. "Maguk itt laknak? Mert a kukkolókból már nagyon elegünk van!" - szól be az egyik a félig lehúzott ablakon, majd amikor a mögöttünk ülő helyi asszonyokat észreveszik a gyerekkel, továbbengednek.
Visszaérünk a központba. Mindenütt más-más egyenruhás csoportok. A zöld anorákos veszprémi Csalán környezetvédelmi csoport maszkot és szemüveget osztogat. A városban szinte mindenki porvédő maszkot, gumicsizmát és védőruhát visel, ezekhez a Városházán is hozzá lehet jutni. A közalkalmazottak segélyeket osztanak, és segítenek a hivatalos papírok kitöltésében. Az iskolában kedd óta szünetel a tanítás. A múlt vasárnap megválasztott Toldi Tamás (Fidesz-KDNP) polgármester vélhetően másfajta antrét képzelt el, a hétfői katasztrófa óta az elhárítási munkákat koordinálja a leköszönt polgármesterrel együtt. Toldi Tamás lapunknak azt mondja, leginkább tartós élelmiszerre, ásványvízre, zárt cipőre, vödrökre, lapátokra, sikárkefére van szükségük; a ruhák hegyekben állnak, bár nem baj, hiszen nem tudni, mikor köszönt rájuk a hideg idő, arra pedig, hogy mikor oldódik meg ennyi ember végleges elhelyezése, tényleg nem lehet ebben a helyzetben válaszolni.
Rengeteg a sérült. Mint a gyógyszertárban megtudjuk, a lúg nem azonnal hat, néhány napig viszket, majd mélyül és kinyílik a seb, ezért az orvosi rendelőben berendezett egészségügyi központban folyamatosan kötözik, tisztítják a sebeket, a sérültek hámosító kenőcsöt kapnak. Mivel a városban sok alacsonyan iskolázott ember él, fontos érthetően elmondani, hogy a ruházatot, a használt gumicsizmát, és mindent, ami közvetlenül érintkezik a maró hatású iszappal, elkülönítve kell tárolni. Sokaknak azonban majdhogynem képtelenség elmagyarázni, mitől veszélyes a magas pH-érték. Mór Miklós plébános már a tragédia délutánján autóval járta körbe a várost, és megafonon tájékoztatta az embereket. "A polgármesteri hivatallal egyeztetve bemondtam, hogy takarítás után vegyenek tiszta ruhát, hogy mosakodjanak, és gumicsizma nélkül ne lépjenek ki az utcára. Persze tudom én, hogy tisztálkodni a mostani körülmények között korántsem egyszerű feladat, hiszen a megrongálódott házakban sehol sincs meleg víz" - mondja lapunknak a plébános. A kárelhárítást szervezők minden erőfeszítése ellenére az emberek
feszültek, idegesek és bizalmatlanok
Nem tudják, mi történik a következő órában, kihez forduljanak tanácsért, higgyék vagy sem, hogy a vezetékes víz iható, és hogy az utcákat ellepő teherautók piros kerekei mellett felszálló por tényleg nem mérgező, csupán irritálja, de nem marja ki a légcsövet. A plébánia udvarán kialakított adományelosztó helyen nemcsak természetbeni, hanem lelki segítség is igényelhető. Egy pszichológus igény szerint elbeszélget a hajlék nélkül maradtakkal, amire főleg az egyedül élő nyugdíjasok tartanak igényt.
Legtöbben a tehetetlenségtől szenvednek a legjobban. Sokuk házát megjárta az iszapos víz, és bár ők feltakarítanák a lerakódott szennyeződést, mint a Pápai utcában lakó Kis Mária mondja, jönni kellene valakinek, aki megméri az udvarokban, mennyire mérgező az iszap, és hogy négy nap alatt mi szívódott be a földbe. Az utcán a vörös sarat dagasztó emberek latolgatják, vajon kinek lehet igaza, a Greenpeace méréseinek, amely szerint a kiáradt iszapban veszélyes mennyiségben található arzén, króm és higany, vagy az Akadémia tájékoztatásának, amely szerint a vörösiszap nem tartalmaz az egészségügyi határértéket meghaladó mennyiségű kioldható nehézfémet. A tévében azt hallották, hogy Devecser egyelőre nem katasztrófavédelmi terület, és hogy egy erős slagos mosással eltávolítható a vörös szennyeződés a falakról. Erre hivatkoznak a házakat végigjáró kárfelvevők is, akik azzal borzolják az amúgy is szörnyű mentális állapotban lévő lakók idegeit, hogy semmit nem ígérnek, mivel a vörösiszap-áradás nem tartozik a lakásbiztosítás körébe.
Kis Mária otthona előtt péntek kora délután is bokáig ér a vörös sár. "Ebbe a házba nem költözöm vissza - mutatja az asszony a szétnyílt teraszkövet, a lábazati habarcsot, a lakás minden zugába beivódott vörös masszát. - Itt zöld nem lesz semmi. Ez a környezet elviselhetetlen. Nekem a házam 23 millióra volt biztosítva, az ingóságaim 8 millióra, rengeteg pénzt fizettem a biztosítónak, most ilyen értékben szeretném visszakapni a házamat és az ingóságaimat. Én ebben az egészben vétlen vagyok - mondja, majd mutatja a felújított fürdőszoba lefolyóját. - Itt jött fel a lé, ki kellett törni a fürdőszobaajtót, hogy kiengedjük az előszobába, de aztán a terasz felől is elindult, majd szinte a tetőig elborította az alacsonyabban fekvő nyári konyhát. A szobákba a konvektorokon át érkezett először, verte az ablakot, de az új ablakszárnyat nem ütötte ki, mint a legtöbb háznál" - mondja. A vállmagasságig vöröslő falak között Mária egész családja - lánya és a Pestről segíteni érkező fia - megmaradt holmik után kutat. "Egyszer már nekifogtunk a takarításnak, 15 cm anyagot kilapátoltunk, vödörszám hordtuk ki, de feladtam. Egyrészt nincs hová, meleg víz sincs. Dolgoznom is kéne menni, most a főnököm helyettesít, de még felöltözni sem tudok tisztességesen. A kezem már tiszta seb, ha bármihez hozzáérek, érintkezem a maró anyaggal - sorolja a vendéglátásban dolgozó asszony, majd így folytatja. - Nekem fogalmam sincs, hogyan szedik össze ezt a hatalmas mennyiségű iszapot, és hová szállítják el, de addig kipakolni sem tudunk a lakásból, mert nem jutunk át az udvaron és a járdán. Tegnap a Mal dolgozói megjelentek Devecserben, néhányat megkérdeztem, hogy mit keresnek itt, hát, most, hogy leállt a gyár, lapátolni jöttek. 'k mondták, hogy a gát már napok óta szivárgott."
Kis Mária 76 éves édesapja háza mélyebben fekszik az övénél. Az asszony épp hozzá tartott, amikor elérte Devecsert az áradat. "Apukám teljesen elégett. Hiába kenegetem Betadinnal, mosogatom, szellőztetjük, nem gyógyul. Az elején pici bőrfelület károsodott, de egyre jobban fáj neki. A szomszédasszonyom lába is térdig piros pöttyös, és napról napra jobban ég. Apukám a konyhában ücsörgött otthon. A szomszédom jött biciklivel, ő mondta, te, az iszap mindjárt elönt minket. Nem értettem, mondom, még esőzés sem volt, mentem tovább, rá két percre hívott a lányom, hogy átszakadt Kolontárnál a tározó. Már nem értünk haza apuhoz. Ment volna az előszobába, ott kapta el, még most is 30 cm magasan áll nála az iszap. Most az unokáknál lakik, én a lányomnál. Én otthonról néztem az ablakból. Iszonyatos látvány volt, ameddig elláttam, kavargott, hömpölygött a vörös lé. Négy óra felé már láttuk, hogy süllyed, de mozdulni nem tudtunk. Láttam, amikor mentettek embereket, a traktorok kerekei épphogy kilátszottak a sűrű masszából" - emlékezik Kis Mária, aki, ha nincs rajta a pánikroham, próbálja szervezni az életüket. Például úgy, hogy sógorával közösen pertársaságot alapítanak a károsultakból. A kolontáriakhoz hasonlóan ők is Magyar György ügyvédi irodáját bízták meg a képviseletükkel.
A városháza földszintjén arról beszélgetnek, hogy a városban most együtt dolgoznak romák és nem romák, de már most feszültséget okoz, hogy kit milyen mértékben kártalanítanak majd. A remélt kártalanításkor bizonyára nem veszik figyelembe a munkában eltöltött évtizedeket, mostantól mindenki ugyanarról a szintről indul - és ez sokak igazságérzetét bántja.
Devecserben 280, Kolontáron 40 lakhatatlanná vált házról beszélnek. Átlagosan 15 millió forinttal számolva csak az új házak építése és a berendezés négy és fél milliárd forintba kerül majd, a várhatóan elhúzódó kármentés és a becslések szerint 40 négyzetkilométeren szükséges földcsere feltehetően újabb tízmilliárdokba. A városban minden este tartanak lakógyűlést. Az emberek sürgetik, valaki mondja meg, kitől és mikorra várhatják a megoldást, hogyan költözhetnek új, egészséges házba még a tél beállta előtt. A csütörtöki polgármesteri tájékoztatás szerint folynak az egyeztetések a kormánnyal, a károsultak azonban konkrét válaszokat sürgetnek. "Írja meg, mert mindenhol elmondom, nehezményezzük, miért nem állt meg Orbán Viktor Devecserben is, amikor most már fideszes lett a polgármesterünk, és miért nem nyugtatta meg az embereket. Devecserre nem figyelnek oda az esemény súlyához mérten, pedig ez a kistérség központja, és itt legalább hétszer annyi ház vált lakhatatlanná, mint Kolontáron" - mondja indulatosan egy nő a városháza előtt, majd halkabban hozzáteszi, nem mintha kicsinyíteni akarná azt a tragédiát, ami Kolontárt érte.
A Városháza előtt helyi és megyei notabilitások. A hivatalból kilépő Ékes József, a körzet fideszes országgyűlési képviselője és Lasztovicza Jenő, a megyei védelmi bizottság elnöke Devecser és Kolontár között ingázik napok óta. Egy asszony odalép hozzájuk, és megkérdezi az autójukba beszállni készülő politikusokat, mikor nyilvánítják Devecsert is katasztrófaövezetté, és hogy mikor kérdezik meg az elöntött háztulajdonosokat, hogy menni vagy maradni szeretnének; majd panaszkodik, hogy még mindig áll a járdán a vastag szutyok. Ékes József azt mondja, "ez még nincs eldöntve, tessenek türelemmel várni". "Hát a türelem, az elfogyott" - szól az asszony a Kolontárra távozó képviselők után.
Marton Lászlótól, a szomszédos Somlóvásárhely polgármesterétől megtudjuk, hogy a vörösiszap Somlóvásárhely egy részét is elborította. Amint értesültek a hírről, azonnal evakuálták az iskolát, és elkezdték a védekezési munkákat. Azóta töltést és gátat építettek, ezekkel kivédhetik a Torna-patak újabb áradását. Somlóvásárhelyen tizenöt ház kertjébe ment be a vörös víz, ott azonban már ellapátolták a leülepedett iszapot. A polgármester azt reméli, hogy náluk nem lesz "kitelepítés". "Baj csak akkor lenne, ha az iszapáradat Devecsertől a patakból kiöntve érkezne hozzánk" - mondja a polgármester, majd hozzáteszi: akkor mindenki a Somló-hegyre menekülne.
Kolontárra pénteken már csak a helyieket, az ott dolgozókat és az újságírókat engedik át a rendőrkordonon. A falu főterén szokatlan a nyüzsgés, külföldi és belföldi tévéstábok, újságírók igyekeznek megközelíteni a lezárt területet, ahol még mindig halottak után kutatnak. Egy tűzoltó az utat mossa. Egyenruhás segítők tűnnek fel az alsó, iszappal elöntött utcák felől. Egy autóból két asszony egy harmadiknak borítékot nyom a kezébe, tessék, ha megszorultok - mondják a hüppögő nőnek, akiről kiderül: egyike a Malom utca lakóinak, akiknek a házát tetőig beborította a maró, lúgos áradat. A mellette álló, névtelenséget kérő nő azt mondja, az ő háromgyerekes fia a Mal dolgozója, Ajkán lakik, lakástörlesztése van, és nekik meg annak az ezerötszáz embernek, akiknek a timföldgyár ad munkát, a gyárbezárás a tragédia.
Az egyik kerítés szélén idős asszony pihenteti lábait. Stampf Jánosné vas-oxidos kabátját és cipőjét adományból kapta. "Megjöttünk az erdőből, a fiam még kint volt a teraszon, én meg a disznóknál, és akkor egy pillanat alatt elöntött minket a vörös víz - emlékezik. - A kocsik úgy mentek a háromméteres iszap tetején, mintha valaki hajtotta volna őket. Azt elképzelni nem lehet. A fiam kiabálta a teraszról, hogy ugorjak fel a láda tetejére, mert végem van. Felugrottam valahogy, aztán kiabálta, hogy kapaszkodjak a szarufába, én meg ledobáltam a disznóól tetejéről a cserepeket, és a gerendában megkapaszkodtam, odáig föl tudtam emelni magamat. A lábamat egy létrába beletettem, és ott mosott engemet egy óráig az a hab, úgy fáztam, mint a kutya. A fiam nem tudott odajönni hozzám, ott volt a teraszon. Nem tudott segíteni. Ott lógtam egy óra hosszat, aztán láttuk, hogy csillapodik. Estére már félméteres iszap maradt a házban. Én kötöttem magam, hogy ha meghalok, akkor se megyek el innen, de jött két fiatalember, és elvittek az utcára mentőkocsival, elvittek bennünket Ajkára a kórházba. Hú, de milyen sebes vagyok, este, reggel le kell kezelni. Két napig az orvos csinálta, most már mi magunknak - mutatja agyonpöttyözött kézfejét. - Tizenöt évig dolgoztam a timföldgyár műszertermében, egész életemet végigdolgoztam, és most mindenem odalett. Most kaptunk százezer forint gyorssegélyt, abból elvagyunk addig.
Az édesanyjával élő Stampf Béla buszvezető másodfokú égési sérüléseket szenvedett az áradáskor. A házuk úgy ötszáz méterre lehet a tározótól. "Amikor lejött Bakonyi Zoltán, a Mal egyik vezetője, közölte velünk, hogy túl közel voltunk a tározóhoz. Mondtam neki, uram, nem mi mentünk arra, ez a falu ezer éve itt van,
maguk jöttek erre
Ha valaki tehenet tart, törvény mondja ki, hogy egy kilométerre legyen az istálló a lakott területtől, egy ilyen tározót meg minden gond nélkül engedtek ideépíteni." Negyven évig Stampféké volt az utolsó ház, majd épült még utánuk öt.
Dobson Tibor kármentesítési szóvivő a BBC-nek nyilatkozik, majd leül velünk is néhány percre a Diófa vendéglő kertjében. "Fontos, hogy a külföldi sajtó milyen képet kap az itt végzett munkáról. Egyik feladatom az, hogy ne dramatizáljam és ne is bagatellizáljam el az eseményeket. Ha dramatizáljuk, akkor pánikot keltünk, ha bagatellizáljuk, akkor az együttműködési készséget csökkentjük. Körülbelül nyolcszázan dolgoznak, a fele önkéntes. Sokan vannak itt éjszaka is, szükség van őrzés-védésre, a gáterősítéssel nem állunk le, a Marcal mentesítése folyik, ami annyit jelent, hogy folyamatosan öntjük a savat és a gipszet a folyóba. Az átszakadt rész melletti tározóban a nyomást kell csökkenteni, emiatt összesen 100 ezer köbméter vizet kell átszivattyúzni a patakba, amely még néhány napig eltarthat. A Marcal élővilága kipusztult, de a Rábát és a Dunát így sikerült megmentetni. Nem is volt más választásunk" - mondja Dobson Tibor arra utalva, hogy a lúg semlegesítésére a folyóba öntött gipsz és az ecetsav nem okozott további környezeti károsodást.
Esteledik. A sötétség beálltával a munka csak a közterületen áll le. Az emberek behúzódnak a falu magasabban fekvő házaiba, az ötszáz befogadóhelyből mindössze harmincat vettek igénybe. Majdnem mindenki rokonoknál, ismerősöknél lakik. Visszaautózunk Devecserre. Az út mentén letarolt, vöröslő kukoricásban ágy, utánfutó, borona, fél háztető és felismerhetetlen alakú tárgyak. Végighajtunk a devecseri utcákon, és piros kerekű autónkon elhagyjuk a várost. A rendőrség már lezárta a Devecserre bevezető utakat.
