Az 1947-es párizsi békeszerződés arra kötelezte a magyar kormányt, hogy a Felvidékről kitelepített magyar lakosságot kártalanítsa. Ez máig nem történt meg, pedig 1996-ban az Alkotmánybíróság 1997. június 30-át jelölte meg a rendezés határidejeként. Egy Nagyfajkürtről és Bajkáról Békés megyébe került család sorsán keresztül mutatjuk be a történteket.
"Tízéves voltam, amikor 1947 novemberében Bajkáról kitelepítettek bennünket, de olyan elevenen él bennem, s a fájdalom olyan nagy, hogy úgy érzem, csak tegnapelőtt történt" - mondja a ma 73 éves Hankó Lászlóné, született Kunka Magdolna. A kilencéves Magdolna szüleivel és húgával 1946 elején, a magyarok jogfosztását is kimondó 33. számú Benes-dekrétum, majd az emiatti fenyegetések nyomán az érsekújvári járásban lévő kicsinyke településről, Nagyfajkürtről kényszerűen elment. Szép nagy házat, gyümölcsöst, öt hold szőlőt és újonnan épített présházat, 150 méhcsaládot hagytak ott. Harmincöt kilométerre, egy aprófaluba, a lévai járásban lévő, nagyobb biztonságot nyújtó Bajkára menekültek, ahol korábban anyai nagyszülei egy vendéglőt és egy vegyesboltot üzemeltettek, s a nagy lakóházukon kívül volt szőlőjük és hathektárnyi földjük is.
Így jöttek
"Nem a megszépítő messzeség mondatja velem, édenkert volt a nagyfajkürti, majd utóbb a bajkai otthonunk is. Ezt vették el tőlünk, máig jóvátétel nélkül" - jegyzi meg Hankó Lászlóné. (Nagyfajkürtön ma 870-en élnek, közülük csak tizenketten magyarok; 1910-ben nagyjából hasonló lélekszámú volt a falu, de magyar többséggel. A 320 fős Bajkát a múlt század elején túlnyomórészt magyarok lakták, ma ugyanekkora népesség mellett nagy többségben szlovákok élnek ott.)
Az újjáalakult csehszlovák államnak a németek elűzéséhez sikerült megszereznie a nagyhatalmi támogatást, de az angol és az amerikai vétó miatt a Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezménybe a felvidéki magyarság áttelepítése nem került bele. Csehszlovákiában csaknem 700 ezer magyar élt. Az új csehszlovák kormány a Benes-dekrétumokat is magába foglaló programját Kassán hirdette meg 1945. április 5-én. Az 1937-es határok között újjáalakult államban élő németektől és magyaroktól gyakorlatilag megvonta az állampolgárságot, pontosabban a kollektív felelősségre vonás jogilag nehezen alátámasztható elvének jegyében rendkívül szigorú feltételekhez kötötte annak megadását. Nem sokkal később a Szlovák Nemzeti Tanács egyik 1945-ös rendelete a nemzeti gondnokság intézményét vezette be a megbízhatatlan személyek - elsősorban a németek és a magyarok - tulajdonában lévő vagyontárgyakra.
A reszlovakizációban Magdolna apja, Kunka József nem volt hajlandó részt venni, de szülőföldjét sem akarta elhagyni. "Apám többször kijelentette, ha agyonverik, akkor is magyar marad. Ez utóbb csaknem bekövetkezett. Borzalmas volt szembesülnöm azzal, hogy apámat többször megverték. Egy alkalommal vérbe fagyva találtuk meg" - idézi vissza Hankóné. Családja számított arra, hogy el kell hagyniuk otthonukat, csak azt nem tudták, mikor és milyen feltételek mellett kell menniük; ahogyan fogalmazott, pokoli másfél évet éltek 1947. november 20-ig, amikor is vonatra tették őket.
"1947. november 20-án Léváról indult el velünk a szerelvény, kitelepítettként tízvagonnyi ingóságot hozhattunk magunkkal, de nagyszüleim és szüleim egy élet munkáját hagyták ott. Fogalmunk sem volt, hogy Magyarország melyik részére visznek bennünket. Útközben a szobi vasútállomáson a mellettünk álló vágányon állt az a szerelvény, amely a Magyarországról önként Csehszlovákiába költöző szlovákokat vitte. Döbbenetes anyagi különbség mutatkozott. Ott egy vagonban elfért négy család minden mozdítható értékével és kecskéivel együtt, mi pedig tíz vagonban hoztuk az ingóságainkat. Egy héttel később a Békés megyei Szarvason nyílt ki a vagonajtó" - meséli Hankóné. Bátyja már 1945-ben Magyarországra szökött, ugyanis mint a honvédség volt katonájának Nagyfajkürtön bitófát ígért neki az új csehszlovák hatalom egyik képviselője; Kunka Elemér így két év múltán a Békés megyei kisvárosban csatlakozott a családhoz.
A családnak Szarvas külterületén egy rozoga viskót utaltak ki. "Jobb helyen disznóólnak sem tette volna meg" - mondja Hankóné. Anyja azonban megtudta, hogy nem kötelesek elfogadni a kiutalt házat. Kunka Józsefné visszafordította a tehergépkocsi-konvojt a vasútállomásra, és az áttelepítésért felelős helyi parancsnoknak világossá tette: családjával és a tízvagonnyi ingósággal addig maradnak tiltakozásképp az épület előtt, amíg a hatóságok nem gondoskodnak megfelelő lakóingatlanról. Az erőteljes fellépés hatására az illetékesek azt tanácsolták a Kunka családnak, járják be a környéket, ahol - az elköltözések és kitelepítések miatt - biztosan találnak megfelelő házat és portát. Így akadtak Szarvas közelében, Kardoson arra az elhagyott ingatlanegyüttesre, amely egy háromszobás lakóházat, fürdőszobát, spájzot, kertet, valamint egy bolt- és kocsmahelyiséget foglalt magába; mindemellé 15 hold földet is kaptak.
"Itt próbáltunk új életet kezdeni, ahogy lehet. De alig hat év múlva másodjára is tönkretették az életünket. A Szarvasi Földműves Szövetkezet államosította a kocsmát és a vegyesboltot. Igaz, negyven évvel később, a rendszerváltás utáni években ezért részbeni kárpótlást kaptunk" - görgeti tovább a történetet Hankó Lászlóné, aki családjával 1963-ban költözött Békéscsabára. Itt egy nagyáruház pénztárosaként 1992-ben ment nyugdíjba.
Elhúzódó problémák
"Az Alkotmánybíróság (AB) 1996-ban meghozott 37-es határozata miatt indítottuk meg egy évvel később a harcunkat azért, hogy a Felvidéken elveszített értékeink után részleges kárpótlásban részesüljünk" - mondja Hankó Ferenc, Hankó Lászlóné fiatalabb, közgazdászként dolgozó fia. Levelek tucatjait írták jogi képviselőjükkel a magyar politikai élet vezetőinek, megkeresték az Európai Közösségek Bíróságának luxemburgi hivatalát, az Európai Bizottság elnökét, José Manuel Barrosót, a témában jártas jogtudósokat és a sajtót is - mindeddig eredménytelenül.
A II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés 29. cikkelyének 3. pontjába foglalt magyar kötelezettségvállalás szerint "a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja". Az Alkotmánybíróság 37/1996-os határozatában megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő azzal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés idézett pontjának. Ezért az AB "felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30-áig - a különböző országokkal kötött vagyonjogi egyezményekre is figyelemmel - tegye meg a szükséges intézkedéseket a békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására".
Ez máig nem történt meg, így már több mint 13 éve mulasztásos törvénysértést követ el a törvényhozás, míg a magyar állam 63 éve nem teljesíti a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségét.
A megoldás persze nem egyszerű. Kérdés először is, hogy 1945-48 között hány magyar hagyta el a Felvidéket akár menekültként, akár a lakosságcsere keretében. Mint említettük, a németekhez hasonló egyoldalú és minden magyarra kiterjedő kitelepítést a nagyhatalmak, különösen az angolszászok nem támogatták. Romsics Ignác Az 1947-es párizsi békeszerződés című könyvéből tudjuk, hogy közbülső megoldásként 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését javasolta a csehszlovák kormány a béketárgyalásokon, utóbb eredménytelenül. A lakosságcseréről végül 1946 februárjában kötött megállapodást a csehszlovák és a magyar kormány: szervezett keretek között annyi magyart telepítenek át a Felvidékről Magyarországra, ahány magyarországi szlovák önként vállalkozik arra, hogy Csehszlovákiába menjen. A lakosságcsere 1947 áprilisától 1948 végéig tartott.
A határon túlra került magyarok és a Magyarországon élő szlovákok száma azonban jelentősen eltért. Romsics Ignác a tanulmányában Szegedy-Maszák Aladár diplomatára, a párizsi magyar tárgyalóküldöttség tagjára hivatkozva idézte, hogy a csehszlovákiai magyarok száma 1945-46-ban legalább 650 ezer, míg a Magyarországon élő szlovákoké az 1930-as népszámlálás alapján 104 ezer volt.
Romsics a könyvében egyértelműsíti, hogy a korabeli magyar adatok szerint a lakosságcsere keretében 53 ezer magyart telepítettek át Csehszlovákiából Magyarországra, ezen felül 39 ezer magyar települt át az anyaországba. Utóbbiak egy részét elűzték, másik részük az üldöztetés elől menekült. Ez az összességében 92 ezres szám némiképp különbözik a csehszlovák adatoktól, mivel az elüldözötteket a túloldalon nem vették figyelembe. Kugler József történész kutatásai szerint a kétoldalú csere és a "háborús bűnösként" Magyarországra került magyarok száma meghaladja a 100 ezret.
És van még egy fontos különbség: az áttelepülők vagyoni helyzete. Míg a Szlovák Telepítési Hivatal a reszlovakizációt visszautasító módosabb magyarok névjegyzékéből válogatta ki az áttelepülőket, addig helyükre többségükben minimális vagyonú magyarországi szlovákok érkeztek.
Az 1947-es párizsi békeszerződés azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak pénzbeli jóvátételt kell fizetnie, többek között Csehszlovákiának 30 millió dollárt. Az összeg meghatározásánál figyelembe vették az áttelepítéskor fennálló vagyoni különbségeket, s azt is, hogy a kényszerrel kitelepített magyarok kárpótlását a budapesti kormány magára vállalta.
Az ún. Béketábor szerveződésekor - szovjet elvárásra - rendezni kellett a békeszerződés függő ügyeit, ezért 1949 nyarán a Csorba-tónál egyezséget kötött a csehszlovák és a magyar kormány. A felek kölcsönösen lemondtak egymással szemben fennálló követeléseikről. Ez a prágai vezetésnek nem esett nehezére, mert addigra Magyarország áruszállításban jórészt teljesítette a 30 millió dolláros jóvátételt. Később - 1964-ben - a Kádár-kormány szűkített keretek között adott lehetőséget "egyes magyar állampolgároknak" a Csehszlovákiában és Jugoszláviában társadalmi tulajdonba vett értékeik utáni kárpótlásra. A 17/1964-es kormányrendelet a lakóingatlanok és ingóságok után tette lehetővé a kárpótlást néhány tízezer forint értékig. Kugler József a Kárpótlásra várva című tanulmányában (Magyar Szemle, 2004/3.) azt írja, hogy azokra, akik házingatlan-juttatásban részesültek, nem terjedt ki a jogszabály hatálya, ahogy a termőföldekre, vállalkozásokra és üzemekre sem - hiszen azok elvesztése a kapitalista rend felszámolásával járt együtt.
E félmegoldást kívánta az Alkotmánybíróság 1996-os határozata rendezni.
Levél, áradat
Hankó Lászlóné 1997 októberében írta első levelét, a címzett Sepsey Tamás MDF-es képviselő volt. Válaszában a politikus arról biztosította a levélírót, hogy továbbra is figyelemmel kíséri az áttelepített magyarok kárpótlásával kapcsolatos jogalkotási folyamatot, s "amennyiben 1997 november végéig sem fogja a (Horn-)kormány beterjeszteni az erről szóló határozati javaslatot, úgy fel fogom olvasni az Ön levelét az Országgyűlésben".
Sepsey 1998. február 3-án "Miért nem tesz eleget a kormány az Alkotmánybíróság 37/1996. számú határozatában foglaltaknak?" címmel interpellált. Jelezte, hogy ezt az ügyet harmadszor hozta a Ház elé. A válaszadó Kovács László külügyminiszter arra emlékeztetett, hogy 1993-ban az MDF parlamenti frakciójának kezdeményezésére az igazságügyi tárcánál elkészült az állam által kötött nemzetközi szerződésekkel okozott károk részleges kárpótlásáról szóló törvény első tervezete. "Ennek a munkának az előkészítésében az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal is részt vett, amelynek ön akkor elnöke volt" - tett egy oldalvágást az interpelláló Sepsey felé Kovács. Jelezte, hogy ezt a törvénytervezetet az MDF-kormány végül nem terjesztette az Országgyűlés elé, "holott mindazok a körülmények, amelyeket most képviselő úr az interpellációjában ecsetelt, kétségkívül akkor is fennálltak". Az 1996-os AB-határozat nyomán a Külügyminisztérium 1997 szeptemberében készített egy tervezetet, amelyet két hónappal később a közigazgatási államtitkári értekezlet megtárgyalt, de "a kárpótlásra jogosultak körének meghatározását nem találta kellően pontosnak, ezért a Magyarország által kötött vagyonjogi megállapodások további részletes elemzését javasolta". Kovács akkor még abban bízott, hogy még 1998-ban elfogadja ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlés, így eleget tesz a párizsi békeszerződésben foglaltaknak és az AB-határozatnak. Sepsey Tamás másként gondolkodott. Hankónénak írt levelében reményét fejezte ki, hogy az 1998-as tavaszi választások után "nem az MSZP és az SZDSZ fogja intézni az ország ügyeit, mert tőlük semmi jó nem várható! Kovács miniszter úr szerint a felvidéki magyaroknak semmi sem jár! Kérem, biztassa ismerőseit is, hogy az MDF-re szavazzanak, különben nem lesz kárpótlási törvény".
Különös tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot az 1999. nyári, Hankó Lászlónénak írt válaszlevelében Varga Mihály pénzügyminisztériumi államtitkár. Az 1947-es párizsi békeszerződés, valamint az 1996-os AB-határozat után leírta, hogy a "Szlovákiában történtekért nem a magyar, hanem a szlovák kormánynak feladata kárpótlást adni az érintetteknek". 2001 márciusában, már pénzügyminiszterként, szakmailag megalapozottabb választ adott: kifejtette, hogy az összes nemzetközi szerződés sértettjeinek kárpótlását csakis együttesen kezelheti a kormány, ám ehhez "szakmailag kifogástalan, erkölcsileg vitathatatlan megoldás" szükséges. Varga nem rejtette véka alá, gyors és közeli megoldást nem tud ígérni. Azóta csaknem tíz év telt el.
A két Varga-levél között a Békéscsabán élő Hankó Lászlónét arról tájékoztatta 1999 novemberében a Miniszterelnöki Hivatal egyik főosztályvezetője, hogy "az ország jelenlegi, erősen korlátozott gazdasági teljesítőképességére is tekintettel nem szerepel a jogalkotási programban a nemzetközi szerződésekkel okozott károk miatti kárpótlási törvényjavaslat előterjesztése". 2001 nyarán az Igazságügyi Minisztérium válaszában leírta, hogy előkészítés alatt áll a felvidéki kitelepítettek kárpótlásáról szóló törvény - később viszont a Miniszterelnöki Hivatal azt közölte, hogy nem szerepel az Országgyűlés őszi ülésszakán.
2003 tavaszán a Medgyessy Péter miniszterelnöknek írt levelére az igazságügyi tárca egyik illetékese válaszolt Hankónénak. Volenszki Csilla osztályvezető elismerte, hogy "ezen törvényalkotás elhúzódásának mind politikai, mind szakmai okai is vannak". Jelezte, hogy a jogszabály megalkotásánál figyelembe kell venni a kárpótlás költségvetési vonzatát is, igaz, még becsült összeget sem említett. Fél évvel később, 2003 novemberében az Igazságügyi Minisztérium arról tájékoztatta az asszonyt, hogy "a kormány felvette a 2004-es törvényalkotási programjába az állam által kötött nemzetközi szerződésekből származó tulajdoni sérelmek részleges kárpótlásáról szóló törvény megtárgyalását, vitáját és elfogadását". Ami végül mégsem került az Országgyűlés elé.
Főként az Igazságügyi Minisztériumból érkezett válaszokból derül ki, hogy a törvény-előkészítőknek nehéz beilleszteniük az addigra megalkotott két kárpótlási törvénybe az újabbat. A tárca többször leszögezte: teljes kártalanításról, reprivatizációról nem lehet szó; és ezt az Alkotmánybíróság 45/2003-as, ide vonatkozó határozata is kimondta.
2005 októberében az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottságánál önálló képviselői indítványt terjesztett elő három fideszes képviselő: Domokos László, Németh Zsolt és Potápi Árpád "Az állam által kötött egyes nemzetközi szerződésekből származó tulajdoni sérelmek részleges kárpótlása tárgyában". Ebben új számokkal találkozunk, miszerint a II. világháború után a Felvidékről 35-40 ezer magyar menekült az anyaországba, s a lakosságcsere során 76 ezren érkeztek Magyarországra, a Délvidékről 17 ezren jöttek. A kormánypárti többség nem vette tárgysorozatba az indítványt.
Bezárul a kör
2007 kora nyarán Hankó Lászlóné Takács Albert igazságügy-miniszternek és Sólyom László köztársasági elnöknek ír levelet az elmaradt kárpótlás miatt. Az államfő nevében válaszoló Sonnenvend Pál, a Köztársasági Elnöki Hivatal jogi főosztályának vezetője többek között arra emlékeztetett, hogy az igazságügyi tárca elkészítette a vagyoni kárpótlás tervezetét, amit a kormány 2004-ben megtárgyalt, majd további előkészítést rendelt el. Hankóné ezek után arra kérte az államfőt, hogy a "jogállamiság védelme érdekében" éljen törvénykezdeményezési jogával.
"Tőlem minden eddigi fórumon türelmet kértek. Én nem vagyok türelmetlen ember, azonban halhatatlan sem. A hetvenedik életévemet betöltöttem, ezért úgy érzem, hogy a felvetett probléma nem tűr további halasztást" - írta Solyóm Lászlónak 2007 júliusában Hankóné. Ekkor éppen 60 évvel voltunk a kitelepítés után, s tíz évvel azt követően, hogy a nyugdíjas asszony kezdeményezte jogos kárpótlását.
Ugyanabban az évben az Európai Közösség Bírósága luxemburgi hivatalánál keresetet nyújtott be jogi képviselője segítségével annak érdekében, hogy állapítsák meg az alperes magyar állam jogsértését, amivel érdemben nem foglalkoztak, mivel az eset nem az EU alapszerződésével összefüggő. Hankóné a magyar igazságügy-minisztertől kért segítséget, hogy melyik nemzetközi vagy hazai fórumhoz fordulhat panaszával. Kérdésére nem kapott ugyan választ, de a tárca arról tájékoztatta, hogy a több változatban is elkészült törvénytervezet előterjesztését az is nehezíti, hogy azzal a Rákóczi Szövetség és a Magyarok Világszövetsége nem ért egyet.
2007 augusztusában Szili Katalin házelnök, Gyurcsány Ferenc kormányfő, valamint a parlamenti pártok elnökei voltak a címzettek. A levelekkel folyamatosan bombázott igazságügyi tárca 2007. augusztus közepi válaszában leírja: "A Magyar Köztársaság kormánya is tudatában van annak, hogy a rendszerváltás óta megkezdett kárpótlási folyamat még nem zárult le. A kormány 'nem a kivárás taktikáját folytatja', hanem a kérdéskör körültekintő szabályozására törekszik."
2007 őszén Hankó Lászlóné José Manuel Barrosóhoz, az Európai Bizottság elnökéhez fordult, aki munkatársain keresztül elegánsan elhárította a megkeresést, de írt több magyar európai parlamenti képviselőnek is - visszhangtalanul.
"Vagyonvesztés kárpótlás nélkül" címmel Hankó Lászlóné levele alapján Domokos László fideszes képviselő 2008 nyarán Draskovics Tibor igazságügy-miniszterhez fordult. Draskovics terjedelmes válaszában az idő múlását, az esetek egyediségéből adódó nehézségeket, a részben vagy egészben hiányzó dokumentumokat, valamint a kárpótlási igény nagyon nehezen becsülhető nagyságrendjét nevezte olyan problémaegyüttesnek, amely miatt a sok tízezer embert érintő kérdés hosszú idő óta nem oldódott meg. "Előzetes számításaink szerint az érdekvédelmi szervezetek által javasolt teljes kártalanítás összege 20-25 ezer milliárd forintba kerülne. Amennyiben a korábbi vagyoni kárpótlási elvek mentén kerülne elfogadásra a törvényjavaslat, akkor lényegesen változnának ugyan a számszerű arányok, de még ilyen körülmények között is igen jelentős, több milliárd forintos összeg jelezhető előre" - írta Draskovics.
Teljes kártalanításról komolyan persze soha nem volt szó, vagyis az igencsak vad 20-25 ezer milliárdos összeg figyelmen kívül hagyható. Az esetleges néhány milliárd forint a jogos kárpótlás ára. Draskovics kifejtette levelében, hogy 1992 óta a kérdést 12 törvényjaslat-változat próbálta rendezni, de megnyugtató megoldás nem született, ezért nem került egyik sem a parlament elé.
"Megítélésem szerint 8-10 ezer család nagyjából félszázezer tagjára lenne ma érvényes közvetlenül és közvetetten a lakosságcsere miatti részleges kárpótlás. Ennek anyagi alapját döntő részben az otthagyott és a Magyarországon szerzett - igaz, az idő távolából nem könnyen bizonyítható - ingatlanok közötti értékkülönbözet adná. Kisebbik részben pedig az akkor zárolt bankbetétek összege" - mondta Kugler József történész.
Ha eddig a politikai egyetértés hiánya volt a kérdés megoldásának legnagyobb gátja - ami korántsem biztos -, akkor a 2010 áprilisától meglévő kétharmados kormánytöbbséggel ez az akadály elhárult. Elő lehetne venni például a Fidesz három politikusának 2005-ös önálló képviselői indítványát, ami törvényjavaslattá gyúrva beterjeszthető volna a parlament elé. Ez eddig nem történt meg, így hatvanhárom év múltán sem tudni, mikor és mekkora kárpótlásban részesülhetnek Hankó Lászlónéék és a több tízezernyi érintett.
