Ex Africa semper aliquid novi, azaz "Afrikából mindig jön valami új" - a mondás az idősb Pliniustól származik. Az ókori szerzők a mediterráneumtól délre eső területeket egyfajta mirabiliaként, csodák gyűjteményeként kezelték, kevés volt a tényleges tapasztalatokra, utazásokra épülő ismeretanyag. Ezért írhattak például az Afrikában élő, Gorgókhoz hasonlatos szőrös asszonyokról, a halált hozó tekintetű bikaszerű állatról, a Catoplebasról (talán a gnú ihlette), a lovaknál gyorsabban futó barlanglakó trogloditákról, vagy a Theon Ochemáról, azaz "istenek szekeréről", az örök tüzet égető hegyről, ahol a lángok az égig törnek és a világ határát jelölik ki. S bár a földrész maga (szemben Amerikával vagy Ausztráliával) az ókortól fogva "fel volt fedezve", a későbbi európaiak is nagy élvezettel csodálkoztak rá a kontinens titkaira. Olyannyira, hogy sokszor ők maguk találták ki ezeket.
Ókori kamuk
Az egyik első "történelmi városi legenda" egy utazásról szól. A karthágói Hannó - a források szerint - közel harmincezer emberrel kelt útra, hogy új kolóniát alapítson Héraklész oszlopain, azaz Gibraltáron túl. A történet szerint a hajósok egészen a Guineai-öbölig, talán a mai Kamerunig is eljutottak. A i. e. IV. és II. század közötti utazásról manapság a kutatók nagy része úgy tartja, hogy bármennyire is jó hajósok voltak a föníciaiak, az akkori hajózási technikák ismeretében igen kétséges lehetett a véghezvitele. Az afrikanista Raymond Mauny egyenesen "az antik hajózás történetének legnagyobb blöffjéről" beszél. Az állatoknak és a növényzetnek a szövegben található plasztikus leírása vagy későbbi betoldás, vagy más utazások adatainak "bedolgozásából" származhat.
Voltak persze olyan esetek, amikor a legendásnak tűnő történeteket igazolta az utókor. Arisztotelész írta, hogy görög utazók egészen nagy tavakat találtak délen, Egyiptomon túl, ahol a Nílus forrásai vannak. Később Claudius Ptolemaios írt az itt található "Hold hegyeiről", amelyek hava táplálja a folyót. Az afrikai Nagy-tavaknak és a környező hegyeknek a feltérképezése csak a XIX. század közepétől kezdődött meg, viszont igazolta e források igazságtartalmát.
A középkori Európa egyik legismertebb, Afrikával kapcsolatos legendája "János pap" országáról szólt. A krónikák a XII. sz. közepétől említik e mesés birodalmat, melynek papkirálya nemcsak keresztény, de igen gazdag is. Országában - melyet a "híradások" eredetileg "Ázsia legkeletibb részére" helyeztek - található például az "örök ifjúság forrása", de egyes folyók medrét víz helyett drágakövek töltik meg. A legenda alapja valószínűleg egyes belső-ázsiai keresztény (nesztoriánus) államok híre lehetett. 1165 táján maga János pap "írt" több európai uralkodónak, a bizánci császárnak, sőt a pápának is. Ezt a több változatban ismert levelet vélhetően a Közel-Keleten hamisították. A keresztes háborúk miatt támogatókat kereső európai uralkodók fellelkesültek a potenciális szövetséges hallatán, III. Sándor pápa még követet is indított János paphoz, de a küldött soha nem tért vissza. Az ország elhelyezkedése aztán többször megváltozott: Marco Polo volt az utolsó, aki Belső-Ázsiában vélte megtalálni János papot és utódait. Tengerész Henrik (1394-1460) portugál infáns már az Indiába vezető tengeri utat és az Abesszíniában lévő János pap országát kerestette hajósaival. 1486-ban a nyugat-afrikai Benin királyságba jutó portugál követ jelentette, hogy a kontinens belsejében hatalmas birodalom helyezkedik el, és a benini uralkodók kötelesek elismertetni hatalmukat ezen ország - a követ szerint - keresztény uralkodójával. Egyesek e szuverént azonosították János pappal. Pár évvel később egy másik portugál eljutott az etióp császári udvarba, ahol huszonhét évet töltött, és tudósított a keresztény királyságról. A portugálok ekkortól építik ki diplomáciai kapcsolataikat a térségben, Abesszínia keresztény uralkodóiban az iszlám elleni potenciális szövetségeseket látva. Az ezután készülő térképek többségén egészen a XVIII. századi földrajzi felfedezésekig Etiópia "János pap országa"-ként szerepel.
Kalóz, de rendes
Ami a középkori Európának János pap országa volt, az lett a későbbi korok fantáziája számára a "Monomotapa királyság". A kelet-afrikai partokon a XVI. században kereskedő portugálok hírét vették, hogy a kontinens belsejében, ahonnan a helyiek az aranyat hozzák, hatalmas épületek állnak. A mára rommá vált épületek legnagyobbikát Nagy Zimbabwének hívják. A portugálok saját szemükkel nem látták az építményeket, építőinek kiléte ezért is adott módot a találgatásra. Sokan Sába királynőjének telepeit, mások a legendás Ophirt, Salamon király bányáit "találták meg". (E krónikák késztették Rider Haggardot 1885-ben a Salamon király bányái című kalandregénye megírására.) A romokat csak a XIX. század közepén látják saját szemükkel az első európai utazók. A helyi fehér telepesekből verbuválódott kincskereső csapat sok romot az arany reményében szabályosan kifosztott, felmérhetetlen károkat okozva a későbbi kutatóknak. 'k szinte minden létező magaskultúra képviselőjét "felismerték" az egykori építőkben: az egyiptomiakat, a görögöket, az arabokat, a föníciaiakat, a zsidókat. Ráadásul a vélt egykori építők civilizációs missziója rímelt a telepesek törekvéseivel. Arra, amit a profi régészek kutatásai igazoltak, hogy ti. a romok egy helyi, afrikai népcsoport, a sonák elődeinek alkotó erejét példázzák, még véletlenül sem gondoltak.
Ami talán nem is csoda: nem csak a laikusok, hanem a tudósok értékítéletét is nagyban befolyásolta a hegeli és gobineau-i hagyomány. Előbbi Afrikáról írott gondolatai jó száz évig hatottak mindenfajta kutatásra: "Afrika nem történelmi földrész; nem mutat sem változást, sem fejlődést, és bármi is történt ott, az mind Ázsia és Európa világának tartozéka... semmi megközelítőleg emberi sem található a (néger) jellemben... Állapotuk sem a fejlődést, sem a tanulást nem segíti elő. Mindig is olyanok voltak, ahogyan ma látjuk őket." Gobineau pedig nem egyszerűen a fajok egyenlőtlenségének gondolatát népszerűsítette, hanem az általa "hamitá"-nak nevezett - és a "négerek"-hez képest felértékelt - csoportnak tulajdonított mindent, ami a fejlettség legcsekélyebb jelét is mutatta. Ezek a hamiták "fehérek" voltak, északról, vagyis a Közel-Keletről és a mediterráneumból érkeztek Afrikába először az ókorban, beolvadtak és civilizálták a helyieket. E fantáziák szerint a lándzsával felszerelt és tógaszerű öltözéket viselő maszai pásztorok egy elveszett római légió leszármazottai; a galla nevű etiópiai népcsoport a galloktól, a gaboni fangok pedig egy germán törzstől származnak.
A nagy távolságból fakadó ismerethiány és a pikareszk romantika alapozta meg egy bizonyos Misson kapitány történetét is, melyet számos, a hajózás és kalózkodás történetével foglalkozó könyv mesél el. (Így tesz a Móra kiadó kiadványa, az egyébként kiváló ismeretterjesztő mű, a Nagy hajóskönyv is.) Eszerint Misson, a Victoire fregatt tisztje kapitánya halála után kalózkodásba fogott, majd Madagaszkár északi részén - egy dominikánus szerzetes szellemi vezérlete alatt - megalakította Libertaliát, a kalózköztársaságot. Ez az állam maga volt a felvilágosult utópia: lakói nem ismerték sem a magántulajdont, sem a rabszolgaságot, és a sokféle náció bábeli nyelvzavarát mesterséges nyelvvel próbálták áthidalni. A közösség életének az őslakók rajtaütése vetett véget 1710-ben. Mai tudásunk szerint semmiféle ilyen állam nem létezett, bár tény, hogy Madagaszkár északkeleti részén él egy zana-malata nevű népcsoport, amelynek az ősei között kalózok is voltak; emellett tudjuk azt is, hogy az idegeneknek, köztük az európaiaknak is komoly szerepük volt a partvidéki népek történetében.
Libertalia történetének forrása mindazonáltal az 1728-ban megjelent A kalózok egyetemes története. E mű szerzője egy bizonyos Johnson kapitány - aki nem volt más, mint Daniel Defoe. Ez a könyv szólt - sok más história mellett - Missonról is. Az angol közvélemény már a maga korában kétkedéssel fogadta Libertalia hírét, ismerve a valódi szerző kilétét, de a franciák közül sokan - talán a felvilágosult állam csábító víziója miatt - hittek a kalózköztársaságban. A XX. század tízes éveiben megjelenő, Madagaszkár történeti forrásait közlő francia könyvsorozat tényként tálalta a köztársaság létét. A szerzők nagy tekintélyének hála a sztorit sok más kézikönyv is átvette, így ma sem sokan tudják, hogy a kommunisztikus állam csak Defoe képzeletében létezett. A Madagaszkárra vonatkozó információkat valószínűleg egy Robert Drury nevű kalóz és rabszolga-kereskedő ismerősétől szerezhette, aki hosszú évekig élt fogolyként a szigeten. Drury egyébként megjelentette emlékiratait, s a több kiadást megélt könyv stílusából sokan arra következtetnek, hogy Defoe tolla ebben sem volt ártatlan.
Az Etiópiában élő zsidókról, a falasákról (az eredetileg gúnynévként használt szó jelentése kb. száműzött, hontalan) az első modern híradásokat egy utazó, James Bruce hozta az 1790-es években. A falasák egyes hagyományaik szerint Meneliknek és Sába királynőjének a leszármazottai (akárcsak a keresztény császári dinasztia), más hagyományok szerint Dán törzséből származnak.
Hát ezek meg hogy kerültek oda?
A tudományos magyarázatok két fő irányt jelölnek ki: az egyik szerint egy egyiptomi zsidó diaszpóra leszármazottai, a másik szerint egy fundamentalista keresztény szektáé, amely csak Mózes öt könyvét fogadta el a Bibliából. A genetikai vizsgálatok ez utóbbit valószínűsítik: a kutatók nem találtak lényeges különbségeket a falasák és a helyi lakosság között. Mindenesetre Izrael állam 1975-ben - a szefárd és az askenázi főrabbik után - elismerte a zsidóságukat, majd 1984-85-ben, a Mózes-hadművelet keretében szudáni menekülttáborokból közel nyolcezer falasát menekített Izraelbe. 1991-ben újabb tizenötezer falasát Mengisztu elnök Etiópiájából mentettek ki, így csak nagyon kevesen maradtak közülük Afrikában.
A hazai közvélemény az elmúlt években a magyarábokról hallhatott több híradást (a "kongói magyarok" története is több ponton hasonlít az övékhez). A "magyaráb" elnevezés "magyar törzset" jelent: az Egyiptomban és Szudánban évszázadok óta élő, többezres lélekszámú magyar eredetű csoportot jelöli. A szudáni Vádi Halfa településen élt csoportjukat I. Szelim szultán katonáinak leszármazottai alkotják, akik - hagyományaik szerint - 1517-ben érkeztek Egyiptomba. Egy zendülés eredményeként menekültek a Nílus partjára, Vádi Halfába és környékére, ahol egészen a terület víz alá kerüléséig éltek. (Az asszuáni gát építése miatt árasztották el a területet.) A magyarábok egy másik csoportjának hagyománya szerint ők Mária Terézia idején kerültek Asszuánba, és muzulmán hitük miatt kényszerültek elhagyni hazájukat.
E példákból jól látható: az, aki Afrikával kapcsolatos hoaxot indít az útjára, nem légüres térben dolgozik. Elvégre Afrikától ma is gyakran csak az izgalmakat, a különöset várjuk. A kalandos sorsú diaszpórák története pedig - főként ha magyarokról van szó - lelkesedéssel tölt el minden érdeklődőt. Ki ne találná izgalmasnak, ha bebizonyosodna, hogy hun harcosok leszármazottai élnek egy nehezen megközelíthető svájci völgyben? (A Svájc déli részén lévő Anniviers-völgy lakói Attila katonáinak leszármazottai, legalábbis saját hagyományaik szerint.) Mindezek hihetővé tesznek olyan történeteket is, mint amilyen a "kongói magyarok"-é. Bárhogyan legyen is, ha valaki ezek után mégiscsak találna magyarokat Kongóban, már senki sem hinne neki.
