Magyar Narancs: Ellentmondásos makrogazdasági adatok láttak napvilágot a közelmúltban: drasztikusan nőtt az infláció, erőteljesen visszaesett a beruházási ráta, ami tendenciáját tekintve is riasztó, másrészt némileg javult a külső fizetési mérlegünk, a hiány is kisebb a vártnál, s a növekedés üteme sem esett vissza annyira, mint arra sokan számítottak.
László Csaba: Törvényszerűen, a tankönyveknek megfelelően alakulnak a folyamatok. Az utóbbi két évben az állami beruházások aránya különösen az autópálya-építések miatt nagyobb volt a korábbinál, ami most a megszorítások következtében visszaesett - és ha az állam kereslete csökken, még ha a lakossági és a vállalkozói szféra pozícióját változatlannak is tekintjük, definíciószerűen javul a külső egyensúly. A gazdaság reakciói erre a megszorító, stabilizációs programra klasszikusnak tekinthetők. A kérdés most az, miként változik az államháztartás struktúrája, milyen hosszú lesz az átmenet, s mennyire bír a mostani gazdaságpolitikai program hiteles lenni - ezek határozzák majd meg hosszabb távon a gazdaság növekedési lehetőségeit. A beruházási ráta hosszabb távú visszaesése semmiképpen sem javítja őket. Belátható időn belül vissza kell állnia egy magasabb szintre - és az volna szerencsés, ha ez részben a magánszféra oldaláról jelentkezne. Ugyanakkor az EU-pénzek is hozzájárulhatnak a beruházások felfutásához, elvégre ebben a hétéves ciklusban érdemben is nagyobb pénzekre számíthat az ország.
MN: A költségvetési politika részéről milyen lépések kellenek a gazdasági növekedés ösztönzéséhez?
LCS: Az lenne szerencsés, ha egyre inkább a kiadási oldalra koncentrálnának, s azon belül sem a beruházási tételeket érintenék a további csökkentések. És kívánatos lenne, ha emellett még a versenyképességet erősítő adócsökkentésekre is sor kerülhetne, de azért érdemes a költségvetési realitásokkal számolni. Nagy illúziókba, főleg rövid távon, senki ne ringassa magát. Másrészről ha hiteles tud lenni a kormány gazdasági programja, és - ahogy az most látszik - a külső konjunkturális feltételek kedvezőek, akkor ez jó eséllyel további külföldi működő tőkét tud hozni az országba. Márpedig a következő tíz évben is ez határozza meg a növekedés egy jelentős részét az országban. A költségvetés szempontjából kulcsfontosságú a hitelesség. Nem csak arról van szó, hogy egy tizeddel több vagy kevesebb-e a havi költségvetési hiány. Ez inkább a rövid távú pénzpiaci folyamatok szempontjából meghatározó. A kérdés inkább az, hogy viszszatér-e a nemzetközi befektetők korábbi hangulata, amely abban foglalható össze: Magyarország jó hely, érdemes odamenni. Ez a bizalom egyszer már fennállt, politikai ciklusoktól függetlenül mondjuk 1994 és 2000 között, amikor számos fontos, nagy volumenű beruházás valósult meg.
MN: Ehhez egészen biztosan jobb kommunikációra volna szükségÉ
LCS: Ez csak kis részben kommunikációs kérdés. A változások tendenciája, hitelessége, az ígéretek megbízhatósága sokkal fontosabb. Bár néha a nemzetközi befektetők is szerfölött egyszerűen gondolkodnak. Némely fejleményt magam is elhűlve figyelek. Az én pénzügyminiszterségem alatt rendkívül ambiciózus költségvetési hiánycélokat tűztünk ki, s ezektől mindig elmaradtunk valamenynyivel - utólag lehet vitatkozni azon, hogy sokkal vagy kevéssel. Amikor távoztam a minisztériumból, még "csak" 4,8 százalék volt a cash flow alapú hiány, ám a nemzetközi piacokról folyton az a viszszajelzés érkezett, hogy a költségvetés milyen rossz állapotban van, és folyton elszáll a büdzsé. Ehhez képest tavaly általános ováció és hozsánna fogadta, hogy nem 10, "csak" 9 százalékos lett az államháztartási hiány. A Pénzügyminisztérium, úgy látszik, tanult a korábbi hibánkból, s inkább egy-két tized százalékkal rosszabb előrejelzéseket publikál, aminél a tényleges érték kedvezőbb lesz. A tíz százalék körüli hiányrégióban voltunk még tavaly, a piac mégis boldog minden kis javulás, kedvező fejlemény láttán. Többek között emiatt is oly erős a forint. Az ország szerencséjére, teszem hozzá. De rengeteget nyom a latban az is, hogy Magyarország közben uniós tag lett - jóllehet ez egyfajta kockázat is az ország szempontjából, hiszen így a politikusok adott esetben messzebb is elmehetnek, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
MN: Úgy érzik, hogy van valamiféle virtuális védőháló alattuk, s ez akkor is működik, ha a háló ténylegesen nem is létezik.
LCS: Valószínűleg van is, nincs is. A védőháló létéről akkor bizonyosodhatunk meg, ha kipróbáljuk. Ezt azért inkább ne tegyük.
MN: A közelmúltban koalíciós alku keretében nyilvánosságra hoztak egy adócsomagot. Ön ennek kapcsán önkritikusan nyilatkozott a minimálbér adómentességéről, amit az ön pénzügyminisztersége alatt vezettek be.
LCS: Kár volna tagadni, ennek volt akkoriban egy politikai oldala - elvégre kampányígéret volt. Szokták szidni a Medgyessy-kormányt azért, mert volt olyan hülye, hogy végrehajtotta a választási ígéreteit. Pedig nem lenne baj, ha hosszú távon a politikusok és az állampolgárok is hozzászoknának ahhoz, hogy ami elhangzik egy választási kampányban, az nem csupán cinikus szavazatvásárlási blöff, hanem olyan ígéret, mely meghatározza a későbbi kormányzati cselekvés irányát. A választási programokból ugyan sehol nem lehet egy az egyben levezetni a későbbi kormányprogramot, de azért jó lenne, ha tizenöt-húsz éves fejlődés után ebbe az irányba mozdulna el a politikai kultúra. Ha 2002-ben, a választási kampányban elhangzottak azok az ígéretek, be is kellett váltani őket.
MN: Azért a Medgyessy-kormány példája kivételes. Sem elődei, sem utódai esetében nem volt túl szoros kapcsolat az ígéretek és a konkrét tettek között.
LCS: Akkori számításaink szerint a megtett lépések megvalósíthatók voltak, ráadásul számos, a versenyképességet erősítő lépést tettünk, például az adópolitikában vagy az álla-mi vállalatokhoz való újfajta hozzáállásban. A gondot szerintem az jelentette, hogy még ezeken túl is felrobbant néhány akna alattunk 2002-2003-ban. És ezek már nem voltak bekalkulálva. A piac akkor nem fogadta el e lépések hitelességét. PR tekintetében pedig végképp levizsgáztunk - például a lakáshitel-támogatási rendszer átalakításakor késve és lassan kommunikáltunk. Ez, mint tudjuk, 2001- 2002-ben indult, így a választások után közvetlenül nem lehetett hozzányúlni, 2003 nyara volt az első időpont, amikor két lépésben, de gyorsan és határozottan sikerült beletaposni a fékbe. Azt pedig nem gondoltam volna, hogy a minimálbér adómentessége ennyire torzítja majd az adórendszert és korlátozza a politika lehetőségeit.
MN: A most nyilvánosságra került adóelképzelések javíthatják a vállalati versenyképességet?
LCS: A kis- és közepes vállalkozások helyzetét megkönnyítheti a fejlesztési tartalékképzés növekvő támogatása. Ennél fontosabb, hogy ha az adórendszer egyszerű és alacsonyak az adók, az jót tesz az ország megítélésének. De én olyan befektetőt még nem láttam, aki először ne azt mérlegelte volna, hogy milyen piacra és milyen terméket, szolgáltatást akar eladni, és milyen költségviszonyok vannak az adott területen. Először az alapvető üzleti-stratégiai szempontok alapján választanak beruházási régiót, csak ezután nézik meg azt, hogy milyenek az adók, a kedvezmények, a támogatások. E tekintetben a három legfontosabb versenyképesség-rontó tényező a négyszázalékos kiegészítő adó, az iparűzési adó és a munkáltatói járulék magas szintje.
MN: Ha viszont ezen adónemeket csökkentenék, akkor másokat növelni kéne. Például az áfát...
LCS: Vagy a kiadási oldalon kéne faragni.
MN: Bármelyiket is lépje meg a kormányzat, az módfelett népszerűtlen lesz.
LCS: Úgy, hogy közben közel tíz százalékról kell leszorítani az államháztartási hiányt három százalék körülire.
MN: Most tartunk hat százaléknál...
LCS: Nem könnyű. A minisztériumok szintjén az adminisztrációs költségekből mindig lehet faragni - ez 2002 óta folyamatosan zajlik. A kérdés az, hogy miként alakuljanak azok a nagy szociális transzferek, amelyek révén az EU, no és a hozzánk hasonló fejlettségű országok átlagánál jóval többet költünk. Ezekhez vajon hozzá lehet-e nyúlni?
MN: Konkrétan mire gondol?
LCS: A rászorultsági alapú szociálpolitikára, az esetleges nyugdíjreformra. Például a családi pótlékra vagy a rokkantnyugdíjra... Idén lesz tízéves a nyugdíjreform. Az akkori számítások alapján a nyugdíjrendszerben elvileg egy fenntartható állapotnak kellett volna kialakulnia. Ám azóta annyiszor és oly sok helyen nyúltunk bele, hogy az elképzelések nem valósultak meg, s ismét nagy bajokkal kell szembenézni. Még mindig nagyon alacsony a tényleges nyugdíjba vonulás időpontja.
MN: Éppen most tervezik 2009-től lépcsőzetesen felemelni a nyugdíjkorhatárt, másrészt a gazdaság "kifehérítése" is többek között azt célozná, hogy a nyugdíjrendszer továbbra is domináns felosztó-kirovó pillére finanszírozható maradjon.
LCS: Az állam most minden körülmények között gondoskodni kíván polgárairól, s ezzel egyfajta moral hazard szituációt teremt. Ha az emberek azt érzik, hogy nekik kell maguk után befizetniük a járulékokat, mert csak akkor kaphatják meg ellenértékként a megfelelő szolgáltatásokat, és akkor számíthatnak nyugodt öregkorra, nagyobb lesz a befizetési hajlandóság. Míg ha úgy érzik, hogy elég minimálbér után járulékot fizetni vagy feketén dolgozni, mondván, hogy úgyis megfog a szociális háló, akkor ez a hajlandóság jóval kisebb. Ez persze csak húsz-, harminc- vagy akár ötvenéves folyamatok eredményeként tud egy társadalomban megváltozni.
MN: Ha a nyugdíjrendszeré nem is, az egészségbiztosítás reformja elkezdődött. Hogyan értékeli a tervezett biztosítói reformot?
LCS: A reform szakmai részét nem látom világosan, de valószínűleg én sem figyelem elég közelről az eseményeket. Viszont vannak e területnek előnyei is. Például a nyugdíjkorhatár emelését vagy a családi pótlék elvételét mindenki megszorításként élné meg, de az egészségbiztosítás átalakítása nem feltétlenül fáj a betegeknek, sőt már rövid távon kedvező hatásai lehetnek. Állami finanszírozás mellett is lehet olyan rendszert működtetni, amivel az emberek elégedettek, és lehet csinálni olyan több magánbiztosítós rendszert is, amely az embereknek kifejezetten rossz. Egy jól működő vegyes egészségbiztosítási rendszer, ha valóban van benne verseny, kikényszerítheti az ellátórendszer hatékonyságának javulását. Márpedig éppen ez az, amivel a járulékfizetők a leginkább elégedetlenek, különösen más gazdasági szektorokhoz képest, melyek a versenynek hála ugrásszerűen fejlődtek a rendszerváltozás óta. Én csupán attól félek, hogy erős a hajlam a rossz kompromisszumra: "legyen több biztosító, de azért annyira ne versenyezzenek egymással, tegyünk a rendszerbe fékeket..."
MN: Maradjanak csak mind állami többségi tulajdonban...
LCS: A magánbefektetők fejével gondolkodva: belemenni egy olyan konstrukcióba, amely körül ennyi vita van, igencsak kockázatos. Nem életszerű az a helyzet, hogy egy magánbefektető nagy összegeket invesztál egy biztosítóba, miközben annak üzleti stratégiájáról az 51 százalékos többség birtokában állami hivatalnokok fognak dönteni. A lehető legrosszabb kombináció is kijöhet ebből, amelyben ötvöződik az üzleti szféra profitorientáltsága és az állami szféra működésének bürokratikus rugalmatlansága és lassúsága. S ennek az esélye nem kevés.
MN: Ön, aki jelentős rutinra tett szert e tekintetben, hogyan ítéli meg, mennyire lesz nehéz a jövő évi büdzsét összerakni?
LCS: A megszorítási folyamatnak az eleje könnyebb is, meg nehezebb is. Nehezebb azért, mert át kell törni egy pszichológiai gátat: itt most bizony vissza kell venni. Másrészről a tízszázalékos hiány esetén mindig könnyebb találni két lefaragható százalékot, mint öt vagy hat százaléknál. 2002-ben, amikor mi kifejezetten nagy mértékben csökkentettük a hiányt, sok olyan tételt találtunk, amit nem fájt kihúzni: némely minisztériumokból 20-30 milliárdot is el lehetett vonni, észre se lehetett venni. Nem is volt nagy üvöltés - ami miatt a piac úgy érzékelte, hogy nem is történt semmi. Pedig vagy másfél-két százalékot lefaragtunk az államháztartási hiányból. Ezt egyszer meg lehet csinálni, talán még a második évben is, de a harmadik évben már olyan helyről kell elvenni, ahonnan az a pénz nagyon hiányzik majd, és ezért nagyon fognak üvölteni is. Különösen, ha közben nem alakították át a struktúrák működését. És egy idő után tényleg nem működnek a dolgok. Ezért fontosak a közigazgatási, egészségügyi, oktatási reformok. A magyar költségvetések történetében általában két-három évig tart egy megszorítás, azután strukturális reformok nélkül felrobban a rendszer, és lehet megint tölteni bele a pénzt.
MN: A közelmúlt személyi, intézményi változásaival javultak a fiskális és a monetáris politika együttműködésének esélyei?
LCS: Kegyelmi állapotot élünk meg: van egy új, a piacon hiteles jegybanki vezetés, és elindult a költségvetési konszolidáció, amiben szintén bízik a piac. Ez megfelelő pillanat ahhoz, hogy jó együttműködés alakuljon ki a jegybank és a kormány között. Helyes lenne, ha az árfolyam-politikában az érintetteket az óvatosság vezetné. A következő egy-két évben - amíg az ERM 2-be nem lépünk be - szerintem semmiképpen sem szabad belekavarni az árfolyamrendszerbe. Nekem sok vitám volt régen a jegybankkal. Véleményem szerint mi sem egyszerűbb annál, mint rövid távon csökkenteni az inflációt. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint mesterségesen erősíteni a forintárfolyamot. Egy magyarhoz hasonló, kis, nyitott gazdaság esetén ez rögvest kiváltja az óhajtott hatást - amíg elbírja a gazdaság. De a hosszú távú tartós növekedés és az árstabilitás elérésének nem az a módja, ha az árfolyamot beerősítjük. Előbb-utóbb ez visszaüt. Lám, most is nyolcszázalékos az infláció. A korábbi monetáris politika egyszerűen nem volt folytatható. Márpedig a monetáris politika hitele attól is függ, hogy mennyire alkalmazható sikeresen huzamosabb időn át. Ha egy országban az infláció mesterségesen alacsonyan tartott szintjén keresztül nő a költségvetési hiány - lásd a tömegközlekedést, a gázártámogatást, a többit - ott a hiányt is csak az infláció növelése révén lehet lefaragni. Nem ártana azt sem figyelembe venni, hogy egyes forintárfolyamszinteknél milyen növekedési lehetőségek adódnak. Érdemes megnézni a keletnémet példát: a túl erős árfolyam - amivel beléptek az NSZK-ba - tönkretette az ex-NDK gazdaságát. Azóta is hiába öntötték bele a százmilliárdokat, nagyságrendekkel többet, mint amennyit mi valaha kapni fogunk az EU-tól, a keletnémet gazdaság továbbra is versenyképtelen. Nálunk például még nem jött el a sáveltörlés ideje. Ez csak átmenetileg csökkentené az inflációt, s az MNB új vezetésének az elődjéhez hasonlatosan a ciklus utolsó felében kellene magyarázkodnia, miért is szaladt el a pénzromlás üteme.
