Magyar Narancs: Hogyan kerültél a Nagy Ignác utcai börtönbe?
Attila: Elkaptak egy autólopással. Bevittek először a Gyorskocsi utcai rendőrségi fogdába, ott voltam közel öt hónapot, és amikor lezárult a nyomozás, onnan szállítottak át a Nagy Ignác utcába. Ott vannak ilyen gyűjtőzárkák, ahová azokat teszik, akiket felhoznak tárgyalásra vidékről.
MN: Egyből e mellé az öt ember mellé kerültél?
A: Igen.
MN: Tartottál tőlük?
A: Már a rendőrségi fogdán elég rossz híre volt a bv-nek (büntetésvégrehajtás - M. G.), úgyhogy eleve félelemmel érkeztem. Aztán a fogadtatás megerősítette, hogy nem jó helyre kerültem.
MN: Szerinted miért?
A: A bűntársam, még mielőtt én bekerültem volna, találkozott velük sétán. Õ abban a hitben élt, hogy feldobtam, és ezt elmondta nekik. Eleve előítéletük volt, meg sem kérdezték, hogy mi az álláspontom, ezt hallották, és így álltak hozzám. Nem azt mondom, hogy különben nem ez lett volna a végkifejlet, de ez így rátett egy lapáttal. Még be sem léptem, de már előítéleteik voltak.
MN: Mi történt, amikor beléptél?
A: Először megkérdezték, hogy hajlandó vagyok-e verekedni magamért. Bent, ha az ember nem verekszik meg a becsületéért, elveszik mindenét, megverik, megalázzák, mert fél.
MN: Mennyire rutinszerű ez a gyűjtőzárkákban?
A: 90 százalék, hogy ez történik. A fiatalkorúaknál meg aztán főleg. Õket tárgynak tekinti a bv. A fiatalkorúaknál és a nőknél van a legtöbb balhé, mert az ő lelkiviláguk kiforratlanabb vagy sérülékenyebb, viszont erre a bv abszolút nem figyel.
MN: A zárkatársaid hány évesek voltak?
A: Azt hiszem, akkor 22-23 volt a legidősebb.
MN: Szóval verekedned kellett, hogy ne te legyél a csicskás.
A: Igen. Jóval nagyobb meg idősebb gyerek volt, természetesen megvert. Gondoltam, hogy miután kiálltam magamért, békén fognak hagyni. De nem ez történt. Elmondták, hogy mit hallottak rólam, én mentegetőztem, de ez nem ért semmit. Onnantól kezdődtek, amik.
MN: Olvastam a periratokban, hogy mik. Gondolom, hogy nehéz erről beszélni, de mégis fontos lenne, hogy te mondd el.
A: Minden létező módon megaláztak. Kezdve attól, hogy a földről etették meg velem az ételt, lenyomták a fejem a vécébe és ráfolyatták a vizet, csavaranyákat nyelettek le velem, hozzávarrták a pólómat a bőrömhöz, megvágták pengével a torkom, belehamuztak a számba, a bőrömön nyomták el a csikket. Beteg emberek beteg ötletei voltak. (A tanúvallomások szerint ezek mellett le kellett nyalnia a port a cipőjükről, vécépumpával a szájában kellett járkálnia, az ételébe lekvárt, sót és paprikát kevertek, csikket oltottak el a nyelvén. Később letérdepeltették, és kényszerítették, hogy valamennyiüket elégítse ki orálisan, majd megkíséreltek vele análisan közösülni. Közben mindvégig, folyamatosan verték. - M. G.)
MN: Hogy bírtad ki?
A: Az a pár nap olyan volt, hogy a végén észre sem vettem már. Az első nap még küzdöttem, próbálkoztam, a második nap már abszolút kikapcsoltam. Az embernek egy idő után, mikor már abszolút tehetetlennek érzi magát, kikapcsol az agya, és csak sodródik. Jóformán már nem is éreztem fájdalmat. Nem tudtam, hogy mi a megoldás erre, 16 évesen nem volt túl sok élettapasztalatom. Életemben először szembesültem egy olyan helyzettel, hogy bezárnak egy csomó őrült közé. Most, felnőtt fejjel belegondolni is rossz, most élem át igazán, hogy milyen elmebetegség volt az egész.
MN: Miért nem kértél segítséget a fogdaőrtől?
A: Megfordult a fejemben, de nem mertem, miután nyomatékosan meggyőztek, hogy semmi ilyen az eszembe se jusson, sőt, ha szólok, utána még rosszabb lesz, mert úgyis visszahoznak a zárkába. Elhittem nekik. Ez jött le az őrök viselkedéséből, mentalitásából is. Tipikusan tárgyként kezelnek, átnéznek az emberen. Az ellenőrzések olyanok, hogy csak kinyitja, benéz, becsukja, vagy esetleg oda se jön egész éjszaka. A rabok meg tudják, hogy melyik őr az, aki végigalussza az éjszakát, és akkor azt csinálhatnak, amit akarnak. Most már nem hinném el, de akkor úgy tűnt, hogy az őrség egyáltalán nem foglalkozik azzal, mi történik a fogvatartottakkal, hanem bedobják oda, és lesz, ami lesz. Abszolút nem éreztem azt, hogy ha szólok az őrnek, tényleg segítenek. Végül is a zárkatársaim vittek bele, hogy szóljak, mert megtörtént a szexuális dolog, és utána még sokkal durvábbat helyeztek kilátásba.
MN: Mit?
A: Elmondták, hogy ha elmegy az esti váltás, az éjszaka folyamán még az elmúlt két napnál is borzasztóbb dolgok fognak történni, meg hogy megölnek. Már addig is olyan dolgokat csináltak, hogy elővették a pengét, odatették a torkomhoz, és megvágták. Azt kellett mondanom, hogy borotválkozás közben történt. Akkor már az életemet éreztem veszélyben, és minden mindegy alapon azt mondtam, hogy szólok, lesz ami lesz, ennél rosszabb már nem lehet.
MN: Szerinted a bv mennyire van tisztában azzal, hogy mi vár arra, aki fiatalként bekerül egy ilyen közegbe?
A: Mivel nap mint nap találkoznak ezzel, tisztában vannak vele. Csak az a tipikus hozzáállás, hogy tudják, de nem figyelnek oda. Úgy nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy oda se néznek inkább, mert akkor az egész biztos nincs is. Mivel nincs rajtuk semmi nyomás, legalábbis szerintem, hogy az ilyen jelenségeket visszaszorítsák, inkább elfordulnak, a rabok meg elintézik egymás között. Ritka az ilyen, hogy kiderül. Nem is szeretik.
MN: A börtönben hány hasonló történetet hallottál?
A: Az egyik srácot a zárkatársak közül Tökölről szállították át, neki jogerős ítélete volt, ami szintén törvényellenes, a jogerősöket az előzetesekkel összerakni. Õ indította ezt az egész szexuális jellegű dolgot, mert azt mondta, hogy ezt rendszeresen csinálják lent, Tökölön. Simán meg tudta győzni erről a többieket. Nem is akkor tűnt fel, hanem évekkel később, amikor hallottam, hogy ugyanazon a szinten, de egy másik zárkában ez ugyanígy megtörtént: pengét tettek valakinek az arcához, és orális szexre kényszerítették. Szerintem abszolút semmi nem változott itt a Nagy Ignác utcában. De az igazi probléma a vidéki börtönökben van. Tökölről, a fiatalkorúak börtönéről nagyon durva történeteket hall az ember, és van valóságalapjuk. Az unatkozó fiatalok pengét raknak a szappanba az új gyereknek, hogy amikor fürdik, megvágja magát. Ilyen dolgok. Hogy alázzuk meg minél jobban a másikat. Az is előfordult, hogy felakasztottak valakit.
MN: Mennyire változtatta meg az életedet, ami a zárkában történt?
A: Nehéz kérdés, mert biztos vagyok benne, hogy változtatott rajta, de nem tudom megmondani, hogy mennyire, mert nem tudom, mi lett volna, ha nem történik meg. Csak elképzeléseim vannak arról, hogy ma valószínűleg máshogy állna az életem.
MN: Gondolom, sok embernek egyáltalán nem, vagy nem szívesen beszélsz egy olyan dologról, ami nagyban befolyásolta az életedet.
A: Erről a közvetlen környezetemnek sem beszélek, mert úgy gondolom, hogy egy férfinak azért ez nem egy dicsekedni való dolog. Nem tőlem függött, de akkor sem dicsekszem vele. De most is megvan bennem a zárkózottság, hogy ha valakit nem ismerek, akkor tartózkodó vagyok. Főleg társaságban. A közösségektől még mindig tartok. Sokszor emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez nem egy általános dolog, hogy nem kéne mindenkiben azt keresnem, hogy most azonnal megtámad-e.
MN: Te szerettél volna kártérítési pert a bv ellen?
A: 16 évesen fogalmam nem volt az egész jogrendszerről. Anyukámnak sem meséltem róla, akkor tudta meg, amikor megindult a büntetőeljárás az elkövetők ellen. Végül is ő indított polgári pert. Én próbáltam elfelejteni, nem beszélni róla, ezért nem mondtam el neki se. De a mostani fejemmel már én is pert indítanék, persze. Nem elsősorban a pénz miatt, hanem hogy marasztalják el a bv-t, és történjen végre valami. Hogy holnap, ha bekerül egy 15-16 éves, ne csinálják ezt meg vele, mert egy emberi roncs lesz. Sokan vágják fel bent az ereiket, nap mint nap lehet látni, hogy viszik a rabot, és folyik a kezein a vér. Nem biztos, hogy szexuális zaklatás miatt, lehet, hogy csak azért, mert csicskáztatják vagy uralkodnak rajta fizikailag.
MN: Éreztél elégtételt, amikor elmarasztalták a bv-t?
A: Abszolút. Meg is köszöntem a bírónak, mert az utolsó percig bennem volt, hogy hárítani fogják a felelősséget.
MN: Mi utalt erre?
A: Semmiféle példát nem statuáltak. Senkit nem állítottak oda, hogy igenis, ő szegte meg a szabályt, köszönjük, mehet máshová dolgozni. De ha a bv-őr nem teljesíti a parancsot, az parancsmegtagadás, ha meg beteszi a rabot oda, ahová nem tehetné, az szabálysértés. Ha jólelkű, akkor sem tehet mást. A felettesek kényszerítik bele, mivel nincs elég hely. Felülről kéne szerintem valami nyomást gyakorolni erre az egész rendszerre.
MN: Változtat szerinted bármin a megnyert pered a bv ellen?
A: Az egyedüli pozitív dolog, hogy jogerősen elfogadták ezt a kártérítést. De erre van elkülönített keret, amúgy semmi nem változik. A bv ugyanúgy működik ma is, mint akkor, mivel a körülmények változatlanok. Vagyis még a feletteseknél is feljebb kell nézni, hogy megtaláljuk, ki teremthetne normálisabb körülményeket. A rendszerváltásból a börtönben annyi érzékelhető, hogy a vörös csillag már nincs kint. De a por, ami körülvette, még ott van a falon. Nemrég voltam a Terror Házában, és a pincében láttam ugyanazokat a "kutyás" zárakat, amiket a Nagy Ignác utcában még ma is mindenhol használnak...
Az eset
1999 szeptemberében történt. Attilát - aki kérésének megfelelően nem a saját nevén szerepel - lopás vétségének gyanúja miatt az év áprilisában vették őrizetbe, miután megszegte próbára bocsátásának feltételeit. A BRFK Gyorskocsi utcai fogdájából szeptember 10-én szállították át a BVOP Nagy Ignác utcai létesítményébe, ahol jogellenesen, nagykorúval közös zárkában helyezték el. Attila szeptember 12-én kért segítséget. Tökölről szabadult szeptember 30-án.
Az öt zárkatárs büntetőpere első fokon 2004-ben zárult le, az elkövetők 7 év 6 hónaptól 3 év 8 hónapig terjedő fegyházbüntetést kaptak. Attiláék polgári pere 2007 tavaszán ért véget. A bíróság jogerős ítéletében - Magyarországon ilyen ügyben először - kimondta, hogy a BVOP felelős a zárkában történtekért, és elrendelte egymillió forint kártérítés illetve kamatai, összesen mintegy kétmillió forint megfizetését. A pénz néhány napja megérkezett Attiláék számlájára. Attila családját a perben a Magyar Helsinki Bizottság képviselte.
a jogszabályok
"Az előzetesen letartóztatott fiatalkorúakat a felnőttektől el kell különíteni."
1979/11. tvr. 119. § (2)
"A személyi állomány köteles megakadályozni, hogy a fogvatartottak egymást bántalmazzák, sanyargassák, vagy egyéb, az emberi méltóságot sértő magatartást tanúsítsanak."
1995/CVII tv. 1. § (4)
